Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)
1937-12-24 / 102-103. szám
1937. december 24. KOMÁROMI LAPOK 11. oldal. PHILIPS-Rádio 38-as szimfonikus sorozata: Alegro, Credo, Arioso és Sinfonieiia PHILIPS izzó- és rádiólámoa Mórocz Péter Masaryk ucca 15. - Telefon 44. Rádió- elekiro- és mechanikai szaküzleiéhen I)r. Prohászka Ottokár írásairól: KARÁCSONY A karácsony annyit tesz, minthogy Isten egyenlő lett velünk. Az egyenlőtlenségek e nagy világában ez az egyenlőségnek a nagy tana. Az isteniben egyenlők vagyunk; örök aspirációinkban, örök célra való rendeltetésünkben, örök érvényű erkölcsi törvények szolgálatában örök, szép eszmények szeretetében testvérek vagyunk s szabadságunk van az életnek örök, ideális minták szerint való alakítására, bármily polcon álljunk s bármily ruhában járjunk. A kultúra is a nagyobb egyenlőséget, az édesebb testvériséget, a fölszabadul labb szabadságot feszegeti s tana, törekvése hasonlít a karácsonyi egyenlőség és testvériség nagy tényéhez; de csak hasonlít s távolról sem egyezik meg vele. A karácsonyi egyenlőség elve ugyanis az embert a lelkén fogja meg, a kultúrális pedig inkább csak a ruháján; a karácsonyi erkölcsöt emleget, a kulturális inkább jogot követel s azt kívánja, hogy ne legyen senki nagyobb nálunk. A karácsonyi meg azt, hogy mindenki nagy legyén, de ugyanakkor ezt a nagyságot belső elvekből, az Isten fiainak nagy gondolataiból s a hil világosságában élő lelkűiéiből, az érzület nemességéből s az ember tökéletességéből származtatja. A karácsonyi egyenlőség tudja, hogy van különbség címben, állásban, birtokban, de nem filozofál sokai s nem állít fel teóriákat a társadalmi különbségek megdöntésére; inkább akar egyenlőségei erényben, becsületben, tisztességben. S meghaladni való állapot-e ez? Ezt meghaladni nem szabad snem is lehet, de igenis, ki kell fejleszteni olyképen, hogy a haladó világban az egyenlőség ne szorítkozzék az erkölcsre, hanem érvényesüljön jogban is, érvényesüljön lehetőleg a gazdasági éleiben is. A technikai haladás s a haladó néprétegek emelkedése egymás után újabb meg újabb sziutérL nyit az életnek, ahol az erkölcsi érzés s az alsóbb osztályoknak fejlődő öntudata ép úgy, mint az uralkodó osztályok ébredő lelkiismerele megmozdul s több jogban s löbb jóban részesíti a belső értékekre nézve egyenlő testvért. Aki az erkölcsi értékekre nézve velem egyenlő, azt én is fel fogom emelni jogi egyenlőségre is, abban a mértékben, melyben erre a fejlődés képesít. Látnivaló tehát, hogy a kultúrának problémáját a gyökerén fogta meg Betlehem és semmiféle irányzat nem teheti túl magát ezen büntetlenül. Épp azért tanuljon meg imádkozni a, betlehemi barlang előtt kritika és kultúra s fogja föl a harcok s diszharmóniák állal fölzavarl élet számára azt az új hangol, azt az édes akcentust, mely a szent éjen vonul végig, azt a hangot, mely az erkölcsi érzés, az erkölcsi fölség és szépség világából cseng felénk s felébreszti egyrészt a vágyat a több igazság és nagylelkűség után, másrészt pedig kiszabadulásra int a merev dac öleléséből. Betlehem tehát vezet s álláspontját nem haladhatja meg sem kritika, sem kultúra. Komáromtól - Kakathvárig... írja: Nehéz Ferenc. AZ IZSAI FALU VÉGEN. Október vége volt már, de a napragyogás úgy áradt a felhőtlen, kristálytiszta égből, mintha május közepe lett volna s a partmenti nyárfák leveleinek esze ágában se volt lehullani még... Az izsai töltésen hárman korzózlak: két leány és egy fiú. A lányok ingó-ringó, térden felül erő szoknyában, hosszú, varkocsba font hajjal, a fiú ezüstgombos fekete lajbiban, bőszárú, rojtos kendergatyában. A gatya szára szabadon suhogott a csizma körül, ami szintén csak az újra megszépült időjárásra vallott, tudniillik az izsai legények, mikor szeptember elején az a pár zord nap olyan hirtelen elhervasztotta a herevirágokat a töltés oldalán, mind betörték a gatyájukat a csizmájuk szárába. Itt az ősz, — gondolhatta bárki, aki látta őket. Mert az izsai gatyák még sohasem tévedtek. Olyan kalendáriumok azok az időjárást illetőleg, hogy Sirius mester is kismiska hozzájuk! De az idén félrefogtak mégis. Sohasem történi meg, hogy az izsai legények visszaeresztették volna a gatyájukat a csizmaszárból, ha már egyszer odalűríék őket. Az idén az őszben tavasz támadt újra... Szóval ott sétáltak hárman a napsugaras töltés tetején: a fiú középen, a két lány mellette. Az egyik leány fekete volt, a másik szőke. Olyan volt az egyik, mint köröskörül az a frissen szántott, jó, fekete izsai föld, a másik pedig: mint abból a földből jövőre kiszökő, arany buzakalász. S a fiú keltőjük közt: mint amott az izsai határ közepén az a szélben zúgó, kemény jegenyefa! A lányok beleakaszloüák kisujjukat a legény kisujjába s a legény szüntelen lóbázta a mezítelen, izmospiros leánykarokat. így andalogtak hárman az öreg Duna partján. Közben nem szóltak egy árva szól sem. A két leány ugyan fel-felnézett a legényre várakozóan, szorongva, hogy jaj Istenem, csak rám tekintene már egy kicsikét, de a legény, úgy látszik, nem igen viselte gondjai közt azokat a vágyakozó pillantásokat, mert csak előre nézett, kissé fel az ég iránt s csak a bajusza alatt játszott huncutul egy komisz, cudar moniert a toronyban harangszó csendült. Ekkor a legény — se teszi, se veszi — elereszti a leányok kezét, lelép a töltésről s Icheveredik a selymes, eleven-zöld fűre. No, a két lány összenéz erre. A jegenyefa kidült közülök: szemeik villámai egymást csaphatják-verhetik mostan. — Engem szeret! — támad ki a vihar a szőke leikéből. — Iszen rád se nézhet! — zúgja rá a fekete. A legény csak heverész. Nem szól. Fölötte villányiik, menny dörög — ő oda se neki. — Az én virágomat tűzte ki a kalapja mellé máma is! — súgja a szőke. — Az enyimet a szíve hegyett viseli... ■— vágja rá a fekete. — Milyen virág a tiéd, te? — bigygyeszti a száját mérhetetlen megvetéssel a szőke. — Hál a tiéd? Akárcsak magad. Hervadt... — viszont a fekete. — Megállj csak! Olyan virágot hozok én neki, hogy megpukkadsz, ha meglátod!-— Az enyimlül le megsárgulsz,!... Elfutnak. Le a töltésről, a falu felé. Olyanok a libbenő-Iobogó tarkabarka szoknyájukban, mint két mezei harangvirág, amelyet elkapott a dunai szél. A legény nem mozdul, csak néz utánuk. Csak mosolyog komiszul: hadd egye a penész őket!... De egyszercsak jön ám vissza a szőke. Torony-irányából jön rohanva és az ölében egy csokor fehér virág. Miféle virág lehet vájjon? Hát orgona. Becsületszavamra! Októberi, másodszor kinyílott, szép, fehér orgonavirág. A legény is felugrik, mikor meglátja. — Ejha! — mondja. A leány odatartja a virágot az arca elé. — Magának hoztam, Mihály... — Nekem? — Ilyet úgyse kaphat mástul, csak tűlem... — Na hallod!... — kapja el a csokrot a legény, ám ebben a pillanatban lépés koppan a liáluk mögött s ott terem mellettük a feketehajú leányzó is. Hát annál meg mi van, mit gondolnak? Egy frissen nyílott, hófehér akác virág-fürt! — Idenézzen, Mihályi — tűzi rögtön a lajbija gomblyukába a legénynek s úgy ragyog a képe, mint fejük felett az a napsugártól átszőtt, ibolyakék égbolt. Csend támadt. A legény ajkán hirtelen meghal a mosoly, igen-igen komollyá válik az arca, éppen csak a szeme boldogul szüntelen a két ritka virágon... A lányok is komolyan nézik a legényt, féltékeny szívük olt dobog a szemük sugarában: melyikük győz vájjon, kinek a virágát választja a legény?! Gyönyörű dolog történik. A legény odakapja hirtelen az orgonát a mellére, oda az akácvirág mellé, a feje hirtelen előre vágódik s az arcát beletcmeíi a virágokba. Aztán nagyot kiált - olyan értelmetlen, kurjantásféle hang ez. a szív dobta ki bizonyosan, még mielőtt szóvá virágozhatott volna ki benne, a két karját kitárja s magához, öleli jobbról-balról azt a kél remegő kisleányt. S az a kettő úgy bújik hozzá, mint két kis galamb a jegenyefa törzse mögé, mikor vihar zúg által az izsai határon... Mikor pedig az öreg Duna-mentét járó bolyongásom közben elmentem mellett ük, már ott ültek a töltés oldalán. A. legény középen, széles, hő gályája szárát szétterítve ültében a selymes füvön, a gatyaszáron pedig kétoldalt mellette a szőke és a fekele lány. Pompás helyük lehetett ott, mert boldogok voltak, mosolyogtak s nem is fázlak valószínűleg, meg attól se kellett tartaniok, hogy- a fű megfogja, a szoknyájukat! Étkezési szokások karácsony estéjén A karácsonyhoz fűződő különféle népszokások eredete nagyon homályos. Egyesek a régi pogány vallás maradványainak tekintik azok jó részét, mások a kereszténység első századaira vezetik vissza e szokások alapját. Vannak olyanok is, akik a középkorban keresik annak eredetét. Ilyen eltérőek a vélemények a karácsonyfáról is. A németség ezt a saját mybiológiájából magyarázza, az angoloknál pedig már az ókorban a fagyöngy jelezte az év kezdetéi, vagyis a léli napfordulói. Hozzánk a karácsonyfa használata a németektől jött be és már a korai misztérium-játékoknál szerepel, mint a tudás fája az »Ádám és Éva« epizód kelléke gyanánt. Ezért is van. rajta alma. A karácsonyesti ételek eredete szintén a múlt ködébe tűnik. E tradicionális ételek közt magyar vidékeken nevezetes szerepet játszik a mézes guba. Egyszerű kelt tésztából készül ez, melyet már előző napokon sütnek meg diónagyságú darabkákban a többi karácsonyi kaláccsal együtt. A szent estén c darabkákat leforrázzák, aztán leszűrés után mákot hintenek rá. Feltálaláshoz mézzel öntik le és úgy fogyasztják cl. Mivel az egyház a szent estére böjtöt ír elő, valószínű, hogy e szokásnak eredete a kereszténységben gyökerezik. A méz itt a tiltott zsiradékot helyettesíti, tehát bojtos étel, amellett mégis ünnepi hangulatot áraszt, mert a mézet, miül általában a bőség és jólét jelképét mindig nagyrabecsülték. A méz ünnepi, különösen pedig karácsonyi vonatkozását a keresztény köztudalban nagyban erősíti az a tény is, hogy az ószövetség könyvei számtalanszor felemlítik. Már Hóreb hegyén, az égő csipkebokorban megjelenő Jehova azzal kellette fel Izrael érdeklődését az ígéret földje iránt, hogy tejjel-mézzel folyónak nevezte azt. Ez az Ígéret mind annyiszor megismétlődik, valahányszor a pusztában bolyongó hontalan népség fellelkesítésére szükségesnek mutatkozott. A Mózes állal kiküldött kémek is azl az örvendetes hírt hozták, hogy a föld, melyen járlak, csakugyan lejjel és mézzel folyó. Midőn pedig Izrael népe beljebb hatolván Palesztinába a filiszteusok tartományáig julolt, tényleg mézet talált a föld felszínén, ami a lejtőkön szinte folyik vala. (Sámuel I. könyve XIV. 25—27. v.) És hogy valóban sok méz lehetett az országban, arról tanúskodnak Jósua, Jób, Jeremiás, Ezechiel. Baruch, Schirach próféták is, kik még századok múlva a megpróbáltatások napjaiban is emlékeztették Izraeli Jehova híven beváltott Ígéretére, hogy solygás... Vasárnap délután volt valószinűleg,
