Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)
1937-12-18 / 101. szám
8. oldal. KOMÁROMI LAPOK 1937. december 18. Jókai útja Rév-Komáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig A politikai helyzet kirobbant volna a márciusi fiatalság merész föllépése és meglepően sikerült akciója nélkül is, de később és minden valószínűség szerint másként, de 1848. március 15-ike nem következett volna el Petőfi nélkül és Jókai nélkül. Az európai politika alakulása éppen úgy okozta és siettette, mint a birodalmi keretben diadalmas evolúciónk. A felszabadulás vágyát és szükségét a nagy forradalom tüze világánál mindenki látta és ha annak lángját Napoleon saját nagysága és dicsősége fényével feledtette, parazsa annál szívósabban izzott, mennél több hamuval takarta el a szent szövetség. Paris és Bécs után Pestnek is meg kellett mozdulni, így a paraplés forradalmat az idők feszültsége, a lelkek szüksége, a viszonyok kényszerű logikája, nem a pesti fiatalok és öregek, a politikusok és polgárok, az írók és orvostanhallgatók, a nők és a munkások idézték föl. Az egész Pest az idő árján üh'zolüt s a paraplés forradalmat az csinálta. A hajnalt Ugyan a kakas hirdeti, de éjszakára hajnal következik akkor is, ha a Teremtő egyetlen kakast sem teremtett volna. Az emberi szabadságok kivívására törekvő szabadelvű mozgalom szülőhelyén és másutt is társadalmi osztályok tülekedésévé, nálunk a nemzeti és alkotmányos szabadság küzdelmévé lett, mert szabad emberek csak szabad országban élhetnek. Az általános szabadság vágya, mely elsősorban emberi és szociális törekvés, idehaza a nemzeti politika küzdelmét indította meg és régebbi keletű március 15-ikénél, de akkorra érett meg. A márciusi ifjúság dicsősége, hogy az idő szavát megértve, a kedvező pillanatot fölismerte, mikor a »paraplés forrdalmat« megcsinálta Jókai az esemény előkészítésében is részt vett, de a neki jutott szerep és a nap folyamán elért sikerek hatása alatt egyik vezére volt az epochális eseménynek. Amit e napon tett, egész életére kihatott s e nagy eseménynek sikeréből és dicsőségéből éppen olyan rész illeti őt, mint ama lázas idők felelősségéből, melyek erre következtek. Fölösleges lenne Jókainak ezt a szerepét és szolgálatát részletezni, de meg kell állapítani, hogy ez időszak elhatározóan folyt be életére, írói és közéleti munkásságára, s hogy ezek az események voltak első reális és eltörülhetetlen élményei, olyan valóságok, melyekben több volt a válság, mint a váltság, mely őt ábránd-világából kivezette. Az ifjú emberben mindig több volt az akarat és a vágy —< s ez így van rendén — mint a meggondolás, mert élénkebb a képzelete s kevesebb a tapasztalása. Ezért az események hatása alól nehezebben tud szabadulni és sorsát nem az dönti el, hogy mit csinált, halnem az, hogyan csinálta. Lelkesedése, fáradozása, áldoznia az eredmények szerint minősül, melyekben részt vett vagy' melyekben irányított: siker esetén mindaz megnövekedik, ellenkező esetben elhalkul. így lesz belőle bős vagy áldozat, de a nagy események hatása és emléke élete végéig kísérni fogja. Jókaii ezen a napon Petőfi lelkesedése és az idő lendülete a márciusi ifjak élére ragadta. Felismerte a cselekvés mámorát és dicsőségét, s magához kapcsolta mindaketlőt. Megizlelle, hogy ezután is mindig megkívánja, a népszerűséget s a rajongás pillanatában és a dicsőség mámorában elfogadta a sors ajándékát: Laborfalvv Rózát. Innentől kezdve Jókai már nem a maga embere, hanem a nyilvánosság előtt vállalt kötelességeké. Ezen a napon csapott föl a nemzeti közélet emberévé és zászlótartójává, ezen az estén kötötte sorsát egy nagy művésznő sorsához. Sokkal könnyebb e nap eseményeit elmondani, tényeit megállapítani, mint meghatározni és elemezni azokat a hatásokat, melyek Jókai lelkére, szívére tornyosultak. Bizonyos, hogy ezek az eleven és erőteljes benyomások egész életén végig kisérték s hogy nagy szenvedélyek és feledhetetlen emlékek forrásaivá váltak. Bizonyos továbbá az is, hogy amit »a magyar nemzet kívánt« ezen a heroikus napon, megvalósult; fájdalmasan bizonyosabb az, hogy e vívmányok biztosításáért még csak ezután kellett igazán dolgozni és szenvedni. Ragyogó jelenet és lelkesítő dicsőség ez a nap, de kezdete egyúttal annak a sok áldozatnak, fájdalomnak és küzdelemnek, melynek során vér, vagyon és illúziók elvesztése várt reánk — máig. Ez a feledhetetlen nap Jókait tehát a közélet sodrába, a nyilvánosság elé ragadta. Az események mind gyorsabb tempóban iramlottak s vitték magukkal az őket megindító arany-ifjúságot és az újkeletű szabadság hőseit, közöttük őt is, kik akkor, egy nem remélt vívmány ragyogását hozsannázták. Akik azonban megrémüllek a könnyű siker és a nagyszerű eredmények láttára, érezték, hogy nem ők, de még azok sem fqgják az egyre dagadó áramlatot vezetni, akik megdagasztották. Madách még nem írta meg, hogy a kor visz vagy telmerít s úszója, nem vezére az egyén. Ezekben a siető napokban kevesen gondoltak a jövőíre, s a legkevesebbet Jókai. Őt teljesen elfoglalta a siker mámora, melyet azonfelül a szív mámora is fokozott, őt egyszerűen elvakílotta a dicsőség, mely a nemzeti színház színpadán a közvélemény és Laborfalvy Róza felől ragyogott álmatag kék szemébe. Ahogyan mindez történt, ahogyan maga is írva hagyta, Jókai már nem volt szabad sem magával, sem szívével., ekkor és itt ő már nem líra magának, ami vele történt: egy alig érthető átváltozás, az elbájolásnak olyan meglepő jelensége, amit csak a mese világában, egy-némely Jókai-féle regényben, csodálhatunk. Jókai nagy árat fizetett ezekért a mámoros hónapokért: meghasonlott Petőfivel és elfordult tőle édesanyja is és családja. Petőfi is, édesanyja is mindent elírta: Erdélyi Pál. követtek, hogy Laborfalvy Rózától elválasszák, házasságát megakadályozzák. Amennyire érthető az édesanya és a jóbarát aggodalma és törekvése, annyira érthetetlen Jókai magaviseleté, mikor rábízta magát sorsára és egy fatalista vagy holdkóros biztonságával lépdelt ismeretlen jövője felé. Az idő rohamosabban sietett, semhogy a nehézségiekre eszmélni ideje lett volna. Az élet azonban nem sokára egész komorságával jelentkezett előtte, mikor irodalmi helyzetét megrendítette, keresetét megcsökkenlette, mikor Debrecenben a mindennapi kenyér gondját tette terítetten asztalára, mikor Aradon elmerüléssel fenyegető veszedelmek örvénylettek körülötte. E nehéz és keserves hónapok és évek Jókai szemét a lélekbelátás kapujára függesztették és a szenvetílések e kaput nyitották meg előtte. Az író, ki lelkiválságokon keresztül nem esett, soha sem fog megindítani. A képzelőtehetség a legnagyobb mélységek fölött is játszva segíthet s erre Jókai maga számtalan példát ad, a komponálás művészete sok kényes kérdést megoldhat, de magával ragadni csak a megindult lelek és az olvasó szívét is sajgató fájdalom tud igazán. A lélek emóciója oldja meg a nyelvet, a szív meghatottsága, a valódi érzés, oldja meg a kedélyt. Bz a szeszerencsére, aránylag rövid egy esztendő az élmények, tapasztalások és események olyan forgatagával rohant el fölötte, a hatásoknak, emlékeknek, a valóságnak olyan gazdag és sokszerű benyomásával gazdagította, amelyből hosszú életének végéig szinte kimcríthetetlenül merített. Életrajzírói megállapították, hogy ekkor nyert tapasztalása volt az első igazi, a reális, elmulhatatlan élmény s hogy mindez állandó elevenséggel élt és hatott költészetére. 0 maga állandóan hű maradt e napok emlékeihezv amelyek azután különféle alkalmak és helyzetek kapcsolatában sokszor s meglepő módon támadnak föl, mondhatnék szüleinek újra írói pályáján. Különösen föltűnő Petőfiért való rajongása, állandó magasztalása alakjának és költészetének. Az elmélkedő szinte kétségben van, nem azért, hogy a kultusz lélekből fakadt valóság-e, hanem ennek indító oka felől. Vájjon megbánása jele-e, hogy lánglelkű barátja emlékét kései áldozattal kiengesztelje, vágj' hálájának öntudatlan ömlése-e? Laborfalvy Róza iránt, kit talán éppen Petőfi határozott ellenzésére szeretett meg végzetesen. Jókait hagyományos szerencséje ekkor sem hagyta el. A legválságosabb körülmények között és a legválságosabb órákban Róza állott mellette, aki okosságával, határozottságával Mentorrá lelt, szerelmével pótolni akarta és tudta a Komáromban duzzogó családot és siránkozó anyát. Kevés idő múlva pedig visszavezette férjét a duzzogó családhoz és a siránkozó anyához. Mindezt ma utólag és egy dicsőséges élet verőfényében megállapítani könnyen lehet, de elgondolni azt, hogy elkényeztetett, puha és mindig Mentortól vezetett fiatal géniusz, hogyan fogja megúszni Debrecent, Világost, a reakciói és — szóval azt az életet, amelyet átkeltett élni — a lehetetlenséggel kacérkodó vállalkozás. Aki a színpadon hősnőket alakított, az akkori bajos életben is hősnőnek bizonyult, az energia és okosság, á hűség és az odaadás erényeiből teremtve: Róza telte lehetővé, hogy Jókai sorsa és talentuma csorbítatlanul átmenlődött az irodalom szolgálatára. Ez a szerep nem azonnal, hanem éppen akkor alakult ki, mikor arra igazán szükség lett. És ha még lehet valamivel hangsúlyozni Róza érdemét, gondoljunk két dologra. Az egyik, hogy a gondterhes idők Bajzától Vörösmartyig az írókat mennyire megnyomorították. A másik az, hogy bár Jókai talentuma szinte elpusztíthatatlan volt is, de akit ékesített, az az ifjú ember módfelett érzékeny lelkű; s olyan nagyon hasonlítható az üvegházi virághoz: virul, ha jól gondozzák, megsínyli, ha hűvösebb vagy szárazabb levegőre kerül. Meglátszik előadásán hangulatainak játéka, ezek az árulkodó mellékzöngék mintegy táplálják, színezik, árnyalják, tehát gazdagítják . előadását. Ez is egyik eleme Jókai lirizmusának, mely olvasóit mindig megérinti, sőt elfogja. Neki inkább volt szüksége, mint más írónak, valódi Mentora. Olyanra, aki gondozni és vezetni tudja. Laborfalvy Róza ilyennek bizonyult s az irodalom nevében el kell ismernünk, hogy ő kivételes talentumú Urát erős kézzel vezette és rendszeresen dolgoztatta. Most már csupán történeti tény, hogy Jókai szinte filiszter férj volt, feleségének imádója, sőt rabszolgája. Ha halálakor a veszteségnek éles fájdalmát lehámozzuk is a sírdomb körül elhangzott vallomások-ból, kitűnik, hogy Jókai öntudatlanul fogadta el és viselte Rózának sokszor zsarnoki gondviselését. Ez a viszony kettejök benső ügye volt és bizonj'os, hogy írói munkásságát felesége sarkalta. Az a pénz, melyet több (munkával keresett, felesége költekezésére kellett. A pénz elment, de regényei itt vannak. X. Világos után Jókai Tardonán lappangott. Aggodalommal telt és kínosan izgató menekülés után felesége tanácsára és társaságában utazott oda Arad alól, álruhában az oroszok vonalán keresztül. Valóban izgató, kockázatos vállalkozás, de sikerült. A Bükk őserdeje százados titokzatosságával, a világtól elzártságig félreeső kis falu úttalan útjával, a derék Csányiék magyar hűségükkel, a csodálatos energiájú feleség bátorító szavával megnyugvást szerzett Jókai számára, kit a rettenetes csapás elkábított. Az eldugott falu, a búvó helyet adó rengeteg, hova a 12 zsandár bizalmatlanul lépett, ha lépett, még sem volt annyira a világ végén, hogy a bosszú állásnak kegyetlen hírei, ha késve is, és meghízva az útközben rájuk ragadt félelemtől és fájdalomtól, el ne jutottak volna. Ez a vadon, bár nem Ígért, teljes biztonságot, de biztosította egyelőre rejtőzését, a magányt és a nyugalmat s a magány bőséges alkalmat nyújtott arra, hogy két évre is alig terjedő idő reményein, saját és a szegényháza sorsán elmélkedjék és élményeit rendezze. Csányiék és a kisfalu népe magyar becsülettel takargatták, felesége fölkereste, biztatgatta és a gyönyörű Bükk elzsongította, utóbb elaltatta félelmét. Késői vallomása tardonai tartózkodásáról még évtizedek múltával is változatlan szeretettel, meg nem fogyatkozó hálával csendül fel a Tengerszemű hölgy megfelelő helyein. A A nemzet nem kisebb hálával gondol még most is Tardonára, ahol rejtezett, mint amilyennel körülvette a komáromi házat, amelyben nőtt s a szigeti kertet, mely íróságát megáldotta. A szabadság első napjától a nemzet és ő annyi nagy rázkódtatáson ment át, a felemelő és lesújtó események oly tömegén, a dicsőségnek oly ragyogásán, a gj'ásznak oly tompaságán, mintha a klasszikus tragédiák ötödik fölvonása zúgott volna el fölötte. Válóban negyedfél század sűrített szenvedései és szenvedélyei törtek ki a szabadságharcban, mely az elkobzott jogok, a szabadság biztosításáért, a kigúnyolt hűség és hősiesség leikével, Lámadt és viharzott el elementáris kirobbanásában és azt követő fenséges és hősies küzdelmükben. Ez az összeütközés olyan döbbenetes és annyi feszültséget kiváltó volt, hogy meglepte Európái s már kitörésében benne volt a birodalom bukásának Ígérete és záloga, befejezésében pedig bukásának kezdete és szégyene. Gondviselésszerű véletlen, hogy ezt a nagy epochát egy uralkodónak kellett végig vezetni, az erkölcsi és történelmi törvény logikája, hogy azt a sok bűnt, melyet az ausztriai ház elkövetett Magyarország ellen, még annak a lovagias és nagy fejedelemnek sem lehetett kiengesztelni, aki 1867-ben, de már későn fordult hazánk felé. A kamarilla végzetesen ostoba volt, mikor a régi recept szerint az államcsínyt elkövette, a megadott alkotmányt visszavonta, *cgy XV. századi jellegű kondottieriban Jellasichot, egy inkvisitor jezsuitában Haynaut rendelte vagy uszította Magyarországra. Jellasichban az erőszak eszköze, Ilaynauban az erőszak politikája bukott meg, s a kamarilla, még pedig akkor, mikor Ausztria elvesztette olasz tartományait és 1866-ban a német hegemóniát. Világos után s ránkborult sötétségben, íróink, mint viharban az ezüst ^irályok és a fehér halcionok, szállongtak a bánat tengere fölött. Ezek közölt Jókay, mint a márciusi napok hőse, az ifjú irodalom vezére és egy minden időre kitűnő művésznő férje, különös varázst jelentett. Politikusaink helyett ők reprezentálták az élő, meghalni nem akaró, egyelőre még föltámadni nem tudó nemzetet. Olyan állapot következett ránk, amikor a nemzet politikusaiért csak aggódni tudott, de csupán íróinkat figyelte és követte. Az irodalomra soha nem sejtett jelentőség, küldetésének beillő szerep várakozott és soha el nem múló dicsősége, hogy azt vállalta. így az írók és a politikusok? Azok a jövő útjának lehetőségeit s a múlt tanulságait mérlegelték, várva az idő nyílására, mikor előállhatnak jelezni és hirdetni a föltámadást. Jókainak Tardonán volt ideje elmélkedni a múltról és a jövőről is. Természetes, hpgy a múlt foglalta le és csak sajnálni lehet, hogy filozófiai szemléletre, politikai érlelődésre, tehát történelmi fölfogásra, ezeknek még csak nyomára sem akadhatunk. Nem elégíthet ki, hogy szemében nem maradt más, mind az eseményeknek az emlékezetben könnyen módosulható emlékei, egy-egy különleges élmény, egy-egy élesebb vagy halaványabb fényben visszaálmodott kortárs, néha csak inkább vázlatos, mint kidolgozott arc- vagy jellemkép. Részletek, inkább töredékek, sohasem egész, legfeljebb a mese vázáig, vagy az ötlet tartamára. Igen sokszor maga áll az előtérben vagy események középpontjában: a fiatalság vezére, fegyveres nemzetőr, békepárti szerkesztő, a kormány tolmácsa és eszköze. így is, úgyis a közélet embere, az események krónikása s Végül az összeomlott oltár siratója, életéért remegő bujdosói s utóbb mint a kornak élő emléke Mindez valóság voll, történelmi esemény, magán élmény s még ha a környezet és idő romantikáját tekintjük is, merő realizmus. Ezek a valóságok kisérik el a bükkös tisztásaiba, a lapis refugii bérceire, mindenüvé, ahol csak megpihen és ezek kelnek ellentétül azok elé la! képek elé, amelyeket fantáziája eddig rajzolt. S látnia kellett a különbségei élet és valóság, való és költött világ között; észre kellett vennie, hogy a képzelet világa más, mint az életé s hogy a költői hatás csak a valószínűség határáig terjed. Ezekben az elmélkedésekben értette meg az idők változását s amint republikánus korában elvetette nemesi y-ját, a tardonai magányban magára ismert a szürke i-s Jókaira, aki csak a kétségbe esett és búban élő magyarok bágyadt osztályos társa. A rajongó, a republikánus és szertelen Jókai a negyvennyolcas idők lobogásában ég el, a közélet és a magyar gondolat zászlósa a negyvenkilences küzdelmekben nyerte vértezetét s a nagy elbeszélő és vigasztaló, a tardonai magányban még írni sem tudott, hallgatott, mint a többi madárfióka. (Folytatjuk.)
