Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)
1937-11-13 / 91. szám
2. oldal. KOMAROMI LAPOK 1937. november 13. kelt államokkal való megegyezést, amihez a kisaiitantállamok is kifejezték készségüket. A közös megbeszélések megmutatták, hogy ezt a megegyezési mindkét oldal üdvözölné és hogy a megvalósítása érdekében mindkét fél kész a kölcsönös koncessziókra. Abban is egy véleményben volt mindkét fél, hogy a megegyezés kielégítő s mindkét fél számára elfogadható megvalósítása felé türelemmel és előrelátással, elsietés nélkül és az ilt-oll keletkező nehézségek iráni megfelelő belátással kell eljárni. Természetesen helytelen lenne föltenni, hogy a szóbanforgó megegyezés egy csapásra minden akadályt elhárítana, amely az igazi barátságos együttműködésnek eddig útjában állott és áll. — Széli magyar belügyminiszter úr október 15-én teli nyilatkozata a magyar kisebbségi politika alapelvéről szintén olyan természetű, hogy csak elősegítheti a megnyugtató hatást. Ugyanezt kell mondanunk Kánya külügyminiszter úr november 9-iki megnyilatkozásáról is. — Nemrégiben kereskedelmi pótszerződést kötöttünk Magyarországgal, gazdasági életünk hivatalos szervei, valamint a pénzügyi és ipari vállalatok képviselői jó és rendszeres kapcsolatban állnak a magyar reprezentánsokkal. Mindez feljogosít arra a reményre, hogy a kölcsönösségnek és az egymás jobb megismerésének bázis n fokozatosan megteremtjük a szomszédi együttműködés szükséges előfeltételei!. Az egymás kölcsönös megismerése az egymás kölcsönös elismeréséi is feltételezi, — ebben a tekintetben a kölcsönös megbecsülés és megértés útján további haladást jele nlenek az olyan megnyilatkozások is, mint példáid miniszterelnökünk tiszteletnyilvánítása volt Jókai, a magyar irodalmi Géniusz elől!, vagy amilyenek a magyar hangok voltak a felszabadító elnök elhunytéval. M©si ítésze még naeg a Jókai Egyesület mázeiimni amíg az őszi időben nyitva van! Vasárnap délelőtt belépődíj 1'50 Ké Tizenhárom utas a „Szveii Nikolán" és Albi, a kalózkapilány ... Nyári tengeri kalandozáson a Nobel-dijas tudóssal Augusztus tizenharmadikán tizenhárom utassal a fedélzetén futott ki Rab sziget kikötőjéből a harmincöt tonnás, egyárbocos Szveti Nikola,egy luxusyachtnak egyáltalán nem nevezhető dalmát hajócska. Utasai a négy dalmát matrózon kívül magyarok és angolok voltak... Nem úgy kezdődik, mint egy Verne-regény? A társaság — tizenhármán voltak és tizenharmadikán indultak — nem volt babonás, általában nem voltak előítéletei, mert a tagjai csak fogkefét hoztak magukkal, meg néhány shortöt, hálózsákot, fürdőruhát, szóval egy hosszabb vikend legszükségesebb segédeszközeit és persze magukkal hozták a jókedvüket háromheti útravalóul... Nem úgy folytatódik, mint egy derűs K. Jerome-elbeszélés? De így stílusos. Mert ennek a kirándulásnak kétségkívül a legérdekesebb résztvevője egy komoly Vernehősből és egy bohókás Jerome-figurából összetett ember volt: Szenlgyörgyi Albert, az első magyar Nobel-dijas tudós. SZENTGY ÜRG YI, A VÖRÖSKENDŐS KALÓZ Beszéltünk valakivel, aki szintén ott volt a dalmáciai háromhetes vikenden. Három hetet töltött el Szentgyörgyivel ezen a jókedvű Noé-bárkán, a dalmát part öreg vizikávédarálóján, napfényben és viharban, iudja hát, milyen Szenlgyörgyi, a magánember, az utitárs, a heccelődés atyamestere. Mert a tudósból ezalatt az idő alatt nem látott semmit. De nem is fontos. Szentgyörgyiről, a tudósról már kiderült, milyen. Olyan, aki — megnyeri a Nobel-díjat. De mini magánember?... A jókedv ördögfiókája, — mondja a volt utitárs, — olyan, mini egy kedves kisdiák a vakáció első napján. Ha szabad egyetemi tanárt, pláne a Nobel-díj nyertesét így meghatározni, akkor azt mondom, hogy csintalan, örökösen tréfán jár az esze, tele van élettel és kedéllyel, az angol hölgyek el voltak tőle ragadtatva. Volt olyanféle, amilyet a középkori tengeri kalózok viselhettek. Fogalmam sincs, honnan szerezhette. Ebben járt egész nap, meg valami shortszerü fürdőnadrágban. Hintástrikól viselt hozzá, ami különösen zord külsőt adott neki. El is neveztük a »dalmát szigetvilág kalózának« és ő igyekezett ezt a szerepét élethűen játszani. Kirabolt például egy7 fügeligetet egy elhagyott partrészen és nem rajta múlt, hogy a »fosztogatás« nem járt teljes sikerrel. A zsákmányt ugyanis egy parasztasszony erélyes felszólítására meg kellett fizetni. MŰHAL - SZTANIOLBÓL A kudarc után halászatra adta a fejét. Sztaniolból apró halakat készített és ezzel az eredeti csalétekkel próbált horgászni. Ez sem sikerült, pedig 1 még a niűhahik szeméi is megrajzolta, hogy annál élethűbbek legyenek. — Ezek után már nem is kísérletezett kukacokkal. Ha ezek a szép ezüsthalak nem kellettek a kollégáknak- mondta —, hogy mennének rá a kukacokra! f VICC, BOROTVAÉLEN — Folyton azon törte a fejét, hogyan lehetne kibújni a borotválkozás alól. Nem akart egyedül borostásan maradni, az első napokban lehát rá akarta beszélni a többi férfiakat is, hogy7 ne borotválkozzanak. Ékesszólóan magyarázta, hogy az arcbőrnek kell a pihentetés, de amikor látta, hogy minden fejtegetése hiábavaló, cgv napon eltűntek a hajóról az összes borotvák. Szenlgyörgyi titokzatosan mosolygott és boldogan növesztette a szakáitól, ötödnapra, amikor a hölgyek már kezdtek komolyan haragudni a kiábrándítóan torzonborz férfiakra, — Szentgyörgyi símáraborotvált arccal jelent meg a reggelinél. A többiek megrohanták: mivel borotválkoztál? Közömbösen felelte: megtaláltam a zsilettemet. Mindenki lázasan kutatni kezdte a borotváját, mindenki meg is találta. Ugyanazon a-helyen, ahonnan öt nappal előbb titokzatosan eltűnt... A bárka tréfás szelleme, ez a tengeri Robin pajtás pedig ártatlan, de síma arccal szívta a pipáját... n PAPRIKA, C-VITAMIN NÉLKÜL — A hajón, ahol nem voll szakács, az asszonyok maguk főztek. Mindennap más volt az inspekciós. A partmcnli falvakban bevásároltak és ki-ki a maga módján megfőzte a lizenháromszemélyes ebédet. Angol és magyar konyha volt. Egyszer különösen jó vacsorára készültünk, mert sikerült valahol két hatalmas langusztot szerezni. Jóízűen megvacsoráztunk, de éjjelre megjött a vihar. Állóhullámok, amelyek ellen nem lehet védekezni. Nem volt kivétel. Ettől a naptól kezdve csak növényi táplálék került az asztalra, többek között zöldpaprika. Szentgyörgyinek eszébe sem jutott, hogy ez az az étel, amiből ő métermázsaszámra fogyaszt el havonta — kísérleti célra. Ez a paprika a tengeren töltött három hét alatt az ő számára ( nem tartalmazóit egy milligramm C-vitamini sem...-— Mintahogy az egész úton egyetlenegyszer sem került szóba a vitamin. Pedig lett volna rá alkalom. Velünk volt ugyanis a vitaminok felfedezőjének a lánya, Barbara Hopkins, Erik Holmes angol tudós feleségé is. Alkalom tehát bőven lett volna a tudományos vitára, de elterelte a gondolatokat erről a témáról a terrakottára égett partok vidéke, a tenger és a csillagok. VALAMIT VISZ A SZÉL... — És a napi események. Mert voltak izgalmak is. Már amilyenek egy ilyen kedélyes kiránduláson előfora hajón egy rikítóvörös tej kendője, Emlékezés Irta: Thury Lajos. — Milyen kedves, csöndes kis hely. Falusi temelő... Milyen más, mint a rákoskeresztúri halottak bérkaszárnyája. Jó volna itt kiválasztani egy elhagyatott kis zugot, ahol sok a tarka virág és friss zöld fű. Egészen más érzés itt pihenni, tarka virágok alatt, lehajtó ágú szomorúfűzek árnyékában, mint ott fenn, ormótlan, hideg kövek közölt. Na, persze, végeredményben ilt pihenni sem más, de elgondolni, átérezni az örök pihenést: milyen más, mennyivel megnyugtatóbb. — lg}- van, de lalán nem is egészen igazság szerint. Olt fenn a sok durván faragott kő talán hideg és rideg és monoton, de a kő mégis csak emlékezés. Ez a sok tarka vadvirág, a zöld fű, a bedőlt sírhantok, mind kedves és mind hangulatos, de mind csak feledés. Milyen gyors a feledés és milyen elkerülhetetlen. Milyen szomorú. — Ma sem jött semmi. Tizenötödik napja; most már nem is fog írni. Miért nem tudom rávenni magam, hogy ne várjam a postást délelőtt, délután, miért nem tudom megtiltani magamnak a remegést, amikor az út túlsó felén közeledik. Hát nem értem, hogy vége, nincs többé, elmúlt? Mégis csak írhatna még egyszer. Csak két sort, ennyit: jó voltál hozzám, köszönöm ,Isten veled. Hát nem érti, hogy ezzel a hallgatással feleslegesen megaláz, hogy lehetne kedves, titkon őrzött emlék, így pedig liem tudok többé szégyen nélkül gondolni reá? Biztosan tudja, bizonyosan megérti és éppen ezt akarja, vagy legalább nem törődik vele. Úgy jutok néha eszébe, mint valami kellemetlen mulasztás, elkövetett igazságtalanság, amit az ember bosszankodva érez magában. Miért ilyen kegyetlenek a férfiak ahhoz, akit tegnap még szerettek; miért gyűlölnek nyomban, ha már nem szerelnek, miért akarnak megalázni, ha elhiszszük azt, amiben ők is hittek, amikor kimondták? — Most itt van ez a másik. Hiszen igaz, nem gondolok rá, nem hallgatom meg, de miért hallgatom végig? Mit mondhat nekem, amit már el nem mondtak volna? Lehet-e egy új érzés benne, egy hang, egy új szó legalább? Nem lehet. Mindig ugyanaz és sohasem más, mindent megismételnek és mindent megtagadnak és minden szép hazugságot elvesznek tőlünk. Nem szabad végighallgatni. Mindig jöhet egy perc, amelyben a szavak máskép csengenek, egy pillanat, amelyben egy lépéssel közelebb jut hozzám és ha csak egy ujjával a szívemhez nyúlhat, már fáj. Nem, elég volt. Nincs szerelem, csak vágy van, nincs jóság, csak kívánság, amely mindenre rávesz és mindent elhitet és utána jön a fájdalom és a saját hazugságunk gyűlölete. Hogy múlik az idő és bog}7 közeledünk a halálhoz. Mindent elfelejtünk, minden seb begyógyul, de minden csalódás után jobban megbékülünk azzal a tudattal, hogy van halál. Mire a végére érünk, már egész közel fog állni hozzánk. Még sem érdemes olyan soká várni; kevesebb is elég. Eh, nem kellenek a szép szavak, nem kell a mámor, amely boldogságnak látszik. Gyerünk oda, ahol egy percnyi öröm, vagy legalább jókedv vár, levelek, szavak ,illúziók és csalódások nélkül, ahol minden egyszerű, nincsenek gondok és nincs félelem. Hogy fúj a szél, hogy kergeti maga előtt a port! örökké hordja a port ide, erre a kis zöld foltra s mélyedésbe, amelyben a temető van. Mennyi por fekszik itt mindenen, az úton, a gyepen, a padokon. Lassanként egészen el fogja borítani azt a kis szigetet a por. Valamikor talán még egyszer elvetődöm ide, akkorra már nem lesz zöld éS nem lesz tarka, nem lesznek benne virágok és szomorú fűzfák, csak por és korhadó keresztek. Akkor lesz egészen a feledés kertje. — Milyen érdekes, szép kő az ott. Egy darab fehérmárvány, ferdén levágva, mintha el lenne törve. Igazán érdekes; és rajta csak egy szó. Mi lehet az? Innen látni. Se név, se dátum, csak egy szó, aranybetűkkel fehérmárványba vésve. Úgy, innen lálni már. Miért? — Hm. Ostobaság így elérzékenyülni egy darab kő elölt. A torkom egészen elszorul, csak nem kezdek sírni? Mégis, igazán megható. Miért... Mennyi csüggedt töprengés és menynyi emlékezés. Hány éjszakán vergődhetett az ágyában álmatlanul, akinek eszébe jutott, mennyit bámulhatott bele égő szemmel, fáradt fejjel az éjszaka sötétjébe, a nappalok sivár szürkeségébe. Biztos, hogy kevés csalódás és kevés fájdalom érte még életében eddig, amíg ezt a követ felállította. A szíve friss volt még és érzékeny és egészen hatalmába ejtette a szenvedés. Vájjon ki állította ide ezt a követ és kinek: anya a fiának!, asszony az urának, szerelmes férfi annak, akit szeretett? Ez az öntözőkannás ember ilt biztosan valami kertész-féle, meg lehetne kérdezni tőle. Nem, nem szabad; így szép ez, maradjon így. Ő akarta, aki a követ ideállitotta, hogy csak ennyit tudjanak! az emberek. Ne bántsuk őt. Egy ilyen szó csak annak jut eszébe, aki nagyon szeret. Ez elég. Itt a kő alatt porlad valaki, akit nagyon szerettek és aki elment. Miért? — Milyen szépen süt a nap, mennyi fény ragyog a földön, messze-messze végig, amíg az ember szeme elér. A szél is elállt, nem hordja mest a port. Elég volt a temetőből. Egyáltalán furcsa ötlet a temetőben sétálni. Gyerünk haza. — Nagyon szerették, az kétségtelen. Hát igaz: van szeretet is, van ragaszkodás és emlékezés. Szerelem is van talán. Talán el is jön egyszer. Valami, amit még nem mondtak és nem tagadtak meg, egy új érzés, amely új hangot talál, egy új gondolat, valami, ami egészen igaz, amiben semmi hazugság nincs és amiben egészen fel lehel olvadni. Valami, aminek el kell jönnie, mert előbb nem érdemes kell jönnie, mert előbb nem érdemes meghalni, valami, aminek itt kell lennie körülöttem és eddig mégis mindig elkerült, valahogy mindig félretolt az útjából cs elhagyott. Miért?...
