Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)
1937-11-03 / 88. szám
1937. november 3. KOMÁROMI LAPOK 3. oldal. Drága pásztoróra Hétezer korona a megzavart légyottért Annak idején mi is megírtuk egy vidékünkről való nyugalmazott körorvos tragikomikus esetét. Az eset drámai hőse, a körorvos, bár már a 75. évet taposta, nem mondott le a női kedvességekről és állandó viszonya volt' egy érsekujvári leánnyal. A leány közben férjhez ment egy Diósy József nevű pincérhez. Az öreg udvarló ekkor szét akarta szakítani a gyengéd szálakat, amelyek őt a leányhoz kötötték. A menyecskévé előlépett régi szerető azonban erről hallani se £.kart és az ismeretség tovább tartott. A mai világ romlottságára jellemző, hogy erről a viszonyról tudott az új férj is és bölcsen szemet hunyt. Egyszer azonban a pincér állás nélkül volt és a felesége udvarlójának a gyengéd érzelmeit akárta tőkésíteni. A feleségével kieszeltek egy furfangos tervet és a műfölháborodott férj éppen a pásztoróra alatt rontott a lakásba és a turbékoló pár nem tagadha: tott le semmit. A vén kecskét megrémítette a müdühöngő férj, hogyha nem fizet neki hétezer koronát lelki fájdalomért, hát mezítelenül korbácsolja a rendőrségig. A szegény öreg szerelmes az első pillanatban annyira (megijedt, hogy bekapta a legyet és nyomban lefizetett 500 koronát és otthagyta zálogban aranyóráját, amelyet 6500 koronáért váltott vissza. Az öreg udvarló hallgatott az esetről, de családja valahogy megtudta és addig nógatta az öreget, hogy végié is beperelte a pincért. A nyitrai kerületi bíróság héthavi feltételes fogházbüntetésre Ítélte a pincért. Az ügy felebbezés folytán a pozsonyi felsőbb bírósághoz került, amely megváltoztatta az Ítéletet és a feltételességet törölte, a pincérnek le kell ülni a héthónapot. Mivel az is kiderült, hogy a pincér a kizsarolt pénz nagyrészét a feleségére költötte és erről az egész dologról tudott az asszony, az asszonyt egyhavi fogházra Ítélték. Szegény komáromi horgászok Ha komáromi horgászokra gondolok, mindig sajnálkozást érzek és sajnálom őket, mint azokat, akik beülnek a kávéházba dominózni és azért vigalmi adót fizetnek ... Szegény emberek ... A komáromi horgászok is ilyen sajnálatra méltók, mert napokat eltöltenek a víz mellett és nem fognak mást, mint horognyelet, no de azt aztán görcsösen fogják és szorongatják. Olyanok, mint a kelő nap, tele reménységgel, hittel és bizalommal, hogy ma csak fogunk valamit, de aztán este felé a lenyugvó naphoz hasonlatosak, mert az eredmény semmi és csak a holnapi nap reménysége, mint csalóka álom hitegeti őket. Legalább az én horgász barátaim mind ilyen szerencsétlen flótások. Hányszor meghívnak vacsorára, hogy este készenlétben legyek, mert ha fognak, hát meghívnak halvacsorára, halászlére, rántott halra vagy halpaprikásra ... És még sohasem fogtak szegények. A múltkor verőfényes nap kacagott le a derült égből, hát én is kimentem két ilyen reményteljes horgásszal az Apályi sziget környékére. A program az volt, hogy amit délig fognak, hát azt megsüttetik ebédre a Gólya-csárdában. Hát a program az megvolt, de hal az csak nem mutatkozott, legalább is a horgokat messze elkerülte, pedig kiraktak vagy tíz ilyen halálos eszközt, de a halaknak nagyon tetszett ez a szép őszi nap és nem akartak öngyilkosok lenni és a mi ebédünkön mint fogás szerepelni. Hiába eveztünk ideoda a Vágdunán, a Nyitrán, a halak1; nak nagyon is srófos eszük volt, mint a gútaiaknak, messze elkerültek bennünket. — A toronyban delet harangoztak — kezdtem szavalni Petőfi egyik ismert versét, hogy a való életre keltsem a két horgászt, mert azok nem is vették észre, hogy már dél van. Ilyen reményteljes horgásznak még a gyomra se korog. Ezek csak a vizet nézik és lehet, hogy valami ősrégi halász imádságot mormolnak magukban, hogy drága kis halacska, gyere már a horgomra.-— Hát már dél van? — kérdezték halászmámorukból felocsúdva. — Persze, hogy dél van, evezzünk a Gólya-csárdához és együk meg a megrendelt ebédet — mondottam én.- Megrendelt ebédet? — kérdezték szájtátva. — Hát ki rendelte meg? — Én. Még tegnap kiüzentem, mert tudtam, hogy úgyse fogtok fenét se — feleltem. Erre a kijelentésemre mind a két horgászt ellenségemmé tettem. Úgy néztek rám, mint az apagyilkosra. Hogy én előre tudtam, hogy úgyse fognak semmit se. De aztán elmondtam, hogy kitűnő becsinált levest, meg paprikáscsirkét rendeltem ebédre. Kacsaaprólékot meg kacsapecsenyét akartam, de szegény Gólya-csárdásnénak minden kacsáját, még a magnak valót is ellopták a szemfüles környéken lakók. A paprikáscsirke a galuska mellék■ lettel ízlett és a horgászok kezdték elfelejteni az eredménytelen délelőttöt. Erősen fogadkoztak, hogy majd délután nagyobb lesz a szerencséjük, de nekem föltűnt, hogy engemet a csárdában akartak hagyni, hogy majd értem jönnek. Addig borozgassak, vagy EMBERSZÓLÁS VIDÉKEN Érsekujvári laptársunk párkányi mellékletében megdöbbentő dologról értesít: »Különös, már többször nehézményezett, néha időszakokra megszűnő, de mindig vissza-visszatérő, a párkányi társadalmi rétegekben erősen meghonosodott szokásról kell megemlékez nünk. Ez a mostanában újra lábra kapott társadalmi betegség: mások megszólása«. így kezdi párkányi kollégánk s keserveslen elmélkedik ezen az újfajta betegségen. Azt mondja továbbá: embertársaink hibáját azonnal észreveszszük s szóvátesszük, kritizáljuk modo, rát, éietqiódját, szokásait, jó, vagy rossz tulajdonságait, ostorozzuk élté-, velyedéseit: szóval kritikusok s bírák vagyunk egy, személyben — de következetesen elfeledkezünk saját magunkról s önhibáinkról. Akárhányszor kisütjük valakiről,, hogy erre, vagy arra a pályára nem való, egyik, vagy másik foglalkozásra nem alkalmas, anélkül, hogy saját képességeinket, valamire Való rátermettségünket szintén ilyen szigorú bírálás alá vennők. A megszólás atyafiságban van a pletykával s közeli rokonságban a rágalmazással. A mi társadalmi életünket pedig úgyszólván dominálja ez a rossz szokás. Párkánban a mások megszólása egyszerűen divat. Ha ezek az emberszólók körülnéznélek saját portáikon, ott is találnának elég tisztítani valót. Csúnyaszoffás ez a mások megszólása, tipikus párkányi jelenség... * ... így elmélkedik párkányi kollégájuk s mi kénytelenek vagyunk megcáfolni őt. Persze, nem abban a megállapításban,, amely szerint az emberszólás ártalmas és rosszindulatú tevékenység s hogy rokon a rágalmazással. A megállapítás bölcseleti részét elismerjük, helyeseljük általánosításait s osztozunk a párkányi kolléga fájdalmában. Csak ott kérünk szót, ahol kikijelenti, hogy »tipikus párkányi« jelenségről van sző. Hát ezt nem engedjük! Párkány csak ne akarja kisajátítani magának az összes emberszólásokat, Párkány csak ne dicsekedjék azzal, hogy minden emberi rosszban neki van csupán része egyedül. Jöjjön át Párkány Komáromba s vizsgálja át alaposan a művészetté fejlődött, kicsiszolt tehnikájú, remekbeszabott emberszólást,, ami a mi dicsőségünk. S más hasonló kisvárosok dicsősége is... S azt a kijelentést is megtámacjjuk, amely szerint fez a társadalmi betegség most kapott lábra! Dehogy is most! Lábon van ez már, hál’ Istennek, hoszszú idők óta, talán olyan régi, mint maga, az ember, ősapa s ősanya egyszundikáljak a csárdában. Reggel ez még nem volt a programban és most iszonyúan erőlködtek, hogy maradjak délután a csárdában. Amikor mindketten kimentek a csónakot és a sok horgot üzemképessé tenni, meg is kérdeztem a csárdásáétól, hogy ugyan miért akarnak ezek engem, olyan nagy erővel itthagyni, hiszen én éppen a szabadlevegő kedvéért jöttem ki. Hát a csárdásné megsúgta, hogy: — Azért nem akarják, hogy az úr kimenjen velük, mert ha megint nem fognak semmit, hát vesznek a halászoktól egy-két halat és azt nagy diadallal behozzák, hogy ugye mégis csak fogtak. Régi komáromi horgász csalafintaság ez, már persze azoknál, akiket elkerül a szerencse. Megtudván a titkot, még nagyobb vágyódással akartam velük kimenni a a csónakon. Szinte sírva segítettek bele a csónakba. Én rajtam nem lehet kifogni. De mit húzzam a dolgot, délután se fogtak semmit és venni se vehettek a jelenlétem miatt. Hazafelé azonban erősen bíztatták egymást, hogy majd holnap biztosan fognak... Hát nem joggal mondhatom: szegény komáromi horgászok ... Chj) szer ballábblal másztak ki a barlangból s rosszkedvűkben hamar úgy megszólták az Ősszomszédot, aki fölösleges vidámsággal koppasztott egy tengeri herkentyűt saját barlangja előtt, hogy az ősszomszéd s Ősneje talán most is szégyellené magát, ha élne. Ez a megszólás általános betegség, nagyvárosban s kisvárosban egyaránt, a szellemi szegénység egy jele, de jele annak is, hogy az ember mindig foglalkoztatni kivánja agyát s mivel jobb témája nincsen, a szomszédhoz megy kölcsönkérni. Párkány csak ne dicsekedjék. Ami a társadalmi érintkezés fonákságait illeti, van abból nekünk elég szintén! 1950: A VILÁG VÉGE Az angol lapok azt írják, — nincs jobb dolguk ebben a spanyol—olasz— kínai—japán világban, — hogy egy keletindiai jós szerint 1950-ben bekövetkezik a világ vége. A brit szigeteket elnyeli a tenger, utána Amerika sülylyed a tenger mélyébe, majd a többi földrész tűnik el. A vén Európában kitörnek a pihenő tűzhányók s földrengések pusztítják el az elöregedett földrészt. A láva mindent felperzsel s élőlény nem marad a világon. Az angol impérium központi gócának kimúlása lesz a legméltóságteljesebb s hű marad eddigi életéhez: minden zaj s külső jel nélkül tűnik el a tengerbe, városaival, parkjaival, mezőivel s királykérdésével együtt. Senki sem menekül meg. Aki életben marad, az sem fog örülni sokáig: következik Amerika s egy szép napon a hajók céltalanul bolyonganak majd a tengeren, nem várja őket kikötő. Európára s a többi földrészre kissé későbben kerül sor, — Európa kimúlása lesz a legborzalmasabb, méltó eddigi életéhez. Sok kínt s vért látott lakossága újra átél minden borzalmat. Ugylátszik, az öreg indiai fakir nagyon haragszik Európára, hogy ilyen kínos véget jósol neki. 1950 decemberében hatalmas földrengések rázzák meg a kontinens egész testét, a hegyek öszszeomlanak, a folyók kilépnek mied rükből s láva perzsel el mindent. A világkatasztrófát, — a jós szerint, — egy csillag sugarainak bomlasztó hatása idézi elő. Eddig a jós. Már 1933-ra is bejósolt egy borzalmas katasztrófát s eddig nem lett belőle semmi. Lehet, hogy ezután sem lesz. Mit lehet tudni... Hátha a jós csak Európára haragszik s azt szeretné elmeríteni, megbuktatni egy kicsit a tenger vizében, mert Ázsiáról s Afrikáról bölcsen hallgat. Minden rendben van. De honnan Veszi azt a rengeteg vizet, amely mindent elborít? HÍREK Virágos temetők Krizanthémum, a holtak virága, Ott íonnyadoz sok-sok sír felett. Kimegyünk a holtak honába Elsírni a bánatkönnyeket. Sok-sok ünnepe, szertartása van az egyházaknak, felekezeteknek, de meghatóbb és magával ragadóbb kevés olyan van, mint a halottak ünnepe. Még azoknál is, akiknél a vallás nem írja elő, hogy emlékezzél meg a te kedves halottaidról, még azoknál is parancsolólag tör elő és mindenki siet virággal földíszíteni kedvesei sírját. A legszegényebbek sírjain is találunk pár szál virágot, mert ha kell, a szájától vonja meg a betevő falatot a szegény, a koldus, de nem tudná virágtalanul hagyni anniak a sírját, akit az életben szeretett és aki őt is szerette. A komáromi temetők is virágdíszben ünnepelték meg a kegyelet, a megemlékezés ünnepét, halottak napját, a halottak estéjén pedig kigyúltak a mécsek, gyertyák sok-sok ezer lángjai és sugárcsókokat küldtek az égbe költözött szeretteinkhöz. A halottak emléke iránti szeretet, ragaszkodás igen sok sírnál megható és lenyűgöző módon nyilvánult meg a virágdíszek gazdag pompájában és a kivilágítás pazarságában. A kegyelet nem felejtkezett meg az elesett hősök, az elköltözött nagyjaink sírjáról, emlékéről sem, virággal hintette be a hálás kegyelet azok' sírját, emlékművét is. A sírban pihenők, az égbe költözőitek bizonyára megérezték azt a nagy szeretetet, amely a virágok szívéből, a mécsek és gyertyák lángjából s a lelkek buzgó imádságából feléjük áramlott. — Kálvin arcképének leleplezése, t' A komáromi református koed. ma-| gyár tanítóképző intézet lélekemelői reformációs ünnepély keretében ál-! doizott Kálvin Jánosnak, a nagy reformátor emlékének, kinek arcképét az intézetnek a Kollégium-épületben levő tantermében ünnepélyesen leleplezte. A tanítóképző intézet október 31-én, vasárnap délután 4 órakor a Kollégium dísztermében tartotta sikerült reformációi emlékünnepélyét, amelyen az intézet tanári karán kívül megjelent a ref. egyház elnöksége és presbitériumának számos tagja és nagyszámú érdeklődő közönség. Az ünnepélyt a III. osztály vegyeskara, nyitóba meg Árokháty: LXXXIV. zsoltárának eléneklésével, majd Bőd Ádám III. é. növendék mondott lendületes emlékbeszédet. Varga Pál III. é. növendék Mártaynak: Ünnepi dalát szavalta el hatásosan, melyet a III. osztály alkalmi férfikarának éneke követett, amely Fövényessynek: Térj magadhoz kezdetű karát adta elő nagy precizitással. Kálvin Jánosról Nagy Sándor igazgató-tanár emlékezett meg emelkedett szellemű, tartalmas beszédben, melynek folyamán lehullott a lepel a nagy reformátor sikerült arcképéről, amelyet H a 1 a s y Jenő tanár és festőművész készített az intézet számára. A mély hatást keltő szép beszéd méltó volt Kálvin emlékéhez, aminthogy a művész festménye is méltó ahhoz a világtörténelmi kiválósághoz, akit megörökített. Az arckép Halasy tanárnak egyik legsikerültebb alkotása és minden tekintetben dísze annak a teremnek, melyben elhelyezték. A megjelent közönség figyelmesen szemlélte a műalkotást és dicsérettel adózott a kitűnő festőművésznek. A beszéd után felhangzón lelkes taps lecsillapultával Várady Sándor III. o. n. Nagy Lajosnak »Térj ki, ha tudsz« c. költeményét szavalta el megkapóan, ügyesen s végül az intézet férfikara Dombay: Ima c. szerzeményét adta elő mély hatással. A kart T e - leky Miklós zenetanár gondos és preciz betanításáról tanúskodtak. Az ünnepély szép lefolyása mély nyomokat hagyott vissza a megjeleni közönség szívében. Nemcsak nyelvében, de lelkében és szellemében Is mindig magyar a KOMAROMI LAPOK
