Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)
1937-07-10 / 54-55. szám
1937. július IG. KOMÁROMI LAPOK 9. oldal. ASSZONYOKNAK. A kávé Nagy eset verte fel a Habóthy-kuriát: vendég jött. Ez magában véve nem lett volna olyan nagy dolog, mert az öreg Habóthy elég gyakran látott vendéget. De rég nem látott barátját várta most, a tábornokot. Egy ezrednél szolgáltak valaha, mesebeli békeidő• ben, Habóthy akkor volt önkéntes a tizenhármasoknál, a »Jazyger und Kumaner« ezrednél, mikor barátja ott hadnagy volt. Most tehát behivatta házvezetőnőjét. — Ide hallgasson, Rehákné. Ma délután Pataky tábornok úr érkezik ide. Nálam marad vacsorára is, itt alszik, holnap itt ebédel. Hit ha valaha öszszeszedte magát, most mutassa meg, mit tud, mert a kegyelmes úr étkezés dolgában nagyon érti ám a csíziót. Amiért legényember vagyok, azért a házam szégyenben ne maradjon. A vacsorába nem beszélek bele, főzzön, amit akar, de olyan legyen, hogy odafent az angyalkáknak szikrázzék a szeme, ha lenéznek ide Istvánpusztára. Rehákné nagy lélegzetet vett, de a gazdája elejét vette a hosszabb mondókának : — Jól van, tudom, hogy mit akar mondani, most nem érek rá, volt szerencsém. Nagy büszkén és sértődötten kiment Rehákné. A vendég délután megérkezett. Csak úgy polgári ruhában, lábán vadászharisnya, poggyászában fegyver, kalapjánál zergeszakáll. A délután eltelt azzal, hogy szétnézett a birtokon, hosszasan tartózkodtak az istállóban, a kis homokfutó a Szilfa-majorhoz is kivitte őket, ott megnézték az új kosokat. Este aztán leültek vacsorázni. A tábornok a nagy szakértő érdeklődésével fogott neki. Az asztalkendőt térdére fektette, ősz bajszát kétfelé simította, aztán elkezdte a vacsorát, mint valami főpap az ünnepi szertartást. Rizsleves volt az első fogás. Mikor megmerítette kanalát a szép sárga folyadékban és szájához vitte, a házigazda aggódva leste véleményét. S ő kimondta : — Remek. Aztán egy kis székelygulyás következett előételnek. A tábornok nem győzte magasztalni. Kétszer vett belőle. Aztán hagymás rostélyos következett, puha, mint egy álom, olvadó, isteni. Végül vegyes rétes. Nincs olyan sóhajtás, amely olyan gyengéd és légies lehetne, mint a Rehákné rétestésztája volt. — Na, öregem, — mondta a tábornok, — nyolc esztendője nem ettem olyan jót. Nyolc esztendeje az egri érseknél vacsoráztam. Csak az volt ehhez fogható. Most már csak a kávéra vagyok kiváncsi. Hozta az inas a kávét. A tábornok megkóstolta. Tűnődve Ízlelgette, aztán letette a csészét. — Mondd, kérlek, nem beszélhetnék én ezzel a te házvezetőnőddel? — Dehogy nem. Ugorj csak, Miska, mondd meg Reháknénak, jöjjön be. Rehákné szemérmetes pirulással beállított. Már hallotta Miska inastól, hogy f őzt je a vendéget mennyire elbűvölte. — No, lelkem, hát maga az a nagyszerű asszony? Gratulálok, mennyei jó volt a vacsora. Hanem most egy kérésem volna magához. Én innen egy másik barátomhoz megyek, aki rettenetesen szereti a cikóriát. El is határoztam, hogy viszek neki cikóriát ajándékba, de elfelejtettem. Ugyan, az Isten áldja meg, segítsen ki egy kis cikóriával, ha tud. — Igenis. Rohant Rehákné a konyhába, pillanatok alatt megtért egy kis csomaggal. — Köszönöm lelkem, de ez kevés lesz. Hozzon még. Rehákné kisietett, hozott még. Jócskán hozott, csinosan becsomagolva selyempapirba. — Még mindig nem elég. Hozza be mind, ami van a háznál. Harmadszor is kiszaladt Rehákné. Közben a házigazda csodálkozva kérdezte : — Nem értelek, öregem. Mit akarsz te ilyen sok cikóriával? — Csak bízd rám. Konyhához te nem értesz. Nem is értettél soha. Bejött Rehákné az egész cikóriakészlettel. Letette. — Nincs több ? — kérdezte mézes nyájassággal a tábornok. — Nincs, kegyelmes uram, egy szem se. A tábornok ábrázata ekkor egyszerre elváltozott. Eddig nyájas jóság ragyogott rajta, most hirtelen szigorú és kemény diadalmasság ült ki rajta. Mintha a csatában vezényelne, úgy kiáltott rá Reháknéra: — Úgy. Most siessen ki, egy-kettő, édes fiam és főzzön nekünk kávét! Rehákné dermedten távozott a konyhába. A tábornok pedig boldogan dőlt hátra a székén és nagyot szívott szivarjából. — Tanuld meg, édes pajtás, hogy a taktika békében is fontos tudomány. Harsányi Zsolt. Recept Meggylikőr. 6 liter meggyet, 30 megtört magot, 3 liter 95—66 fokos alkoholt, 2 és fél liter vízzel 3 kg. cukrot tűzön feloldva összekeverünk, ugorkásüvegekbe, könnyedén lekötve. 3—4 hétig a napon érleljük. Tanácsos a papirost megszurkálni. Üvegekbe filtrirozzuk. A visszamaradt meggyre még negyed rész cukrot és vizet öntünk és így hagyjuk tovább állni, ha nem elég színes a második felöntés, kevés piros bretonnal színesítjük. — Magyarázat: csak a cukrot a vízzel tesszük a tűzre. Az ördög szekere Volt egyszer egy szegény ember, aki mindenáron gazdag emberré szeretett volna lenni. Meg is próbálkozott evvel is, avval is, de merthogy nem volt szerencséje, rajtavesztett ezen is, azon is. Ugyanynyira, hogy végtére kifogyott az utolsó garaskájából, összeköthette az öreganyjától megmaradt fejrevaló kendőbe minden vagyonkáját s bot végére szúrva feltehette a vállára. Nekimehet a nagyvilágnak!... Mert biz annak nem maradt más egyebe, csak a testén levő ruhája. No, de azért csak nem tett le a gazdagságról. Még mindig azzal volt tele a szívelelke, meg minden gondolatja! Hajh! Még az okosabbik eszét is megszállta valami, annyira erőt vett rajta. Vándorlásában, mikor megyen keresztül egy rengeteg vaderdőn, meglát egyszer a.szeme egy icurka-picurka embert. Akkora volt, mint három araszt. De abból sem ám a rendes, hanem csak a bakaraszt! S úgy tolt egy cseppnyi taligát, hogy még a víz is kiverte szegényt. A szegény embernek nem volt rossz a szíve — csak az esze kergült meg egy kicsit a nagy gazdagodhatnámtóí, — hát fogta, elvette a csepp talyigát a bakarasznyi embertől s feltette őt is a hegyibe, elkezdte tolni ő a talyigát... No, de lelkeim, nem volt az olyan könnyű, mint amilyennek látszott! Úgy megizzadt bele, míg tolta a völgynek (pedig lefelé jócskán könynyebb a teher), mégis majd megszakadt. Mikor már alig bírta a kezét, lábát, leszállóit a bakarasznyi ember a talyigáról... Azt mondja, no, pihenj meg te szegény ember, igen jót tettél velem! Áldd a jó sorsodat, amelyik most összehozott velem! Most majd adok én neked egy jó tanácsot. Tudd meg, hogy most olyan helyre kerültél, ahova még a madár se jár, ember meg éppen ezer esztendőnként, ha egy-egy. Úgy tudd meg, hogy ez a hely a bihari bihója völgykatlan, itt van az ördög pitvara! ... Ide soha nem süt a nap! Itt mindig ilyenforma szürke ködös világosság van ... Ide bemehetsz, ha már mindenáron gazdag emberré akarsz lenni! Valami ügyes mondással kicsikarhatod .magadnak azt, ami kell. De arra figyelmeztetlek, ha az igazságot mondod meg, hogy miért jöttél, akkor igen megjárod. Van itt a pitvar elején mindjárt egy kacifántos guzsaly és egy motolla. Ez az ördög motollája, amelyik folyton jár, pereg és forog. Fon és befon. Ha valaki ott igazat mond, akkor a motolla egy nagyot csattanik, megáll s azt, aki az igazságot mondotta, úgy kipenderíti az ajtón, hogy jó szerencséje legyen neki, ha csak a nyakát töri ki és öszsze nem zúzza minden porcikáját!... Aztán még azt is a telkedre kötöm, hogy ügyesen hazudj, ügyesen válassz, mikor majd mutogat neked, mert ha olyat választasz, ami nem neked való, haj, de nagyon megjárod!... Még úgyszólván le sem nyelhette a szegény ember, amit hallott, bukfenceit egyet a bakarasznyi ember, úgy eltűnt, mint a kámfor... Rajta pedig, mintha egyet lódítottak volna, bévül találta magát egy nagy vasajtón. Haj, de csudaszép kert volt. Ott, a pitvar elején mindjárt. Akkora rózsák nyílottak benne, mint a két ökle... Csak, telkeim, mikor közelebbről megnézte, nem rendes virágok voltak ám! Hanem a levelek smaragdból voltak, a rózsák pedig rubintból, topázból és szivárványos, káprázatos tüzű karbunkulusból! A sok mindenféle tündöklő drágakő majd megvakította a nagy szertelen ragyogásával. No, te szegény ember... Jött elé valami furcsa, keszeg, kancsalformájú emberke (kicsit formázott a bakarasznyi emberre, amelyik a talyigát tolta). Kérdezte, hogyhát mit szeretnél te szegény ember ? Mi keltene ? Kell-e neked arany tulipán? Haza tologatod arany talyigán ? Megpöffeszkedett a szegény ember, kifeszítette a mellét... Hogy mit gondolsz te szegény ördög? Azt gondolod, koldus vagyok ? Nekem csak a gúnyám ilyen, máskülönben király vagyok! (Mintha látta volna a bokrok közül a bakarasznyi ember rosszaié fejcsóválását...) No, ha te király vagy, felelte neki vigyorogva a kancsal formájú ember, akkor gyere, adok én neked egy ajándékot, ami csak királynak való. Én már úgyis meguntam. Nem győzök neki parancsolni. — S avval vezette hátrább a pitvarajtóhoz, ott hevert egy nagyobbfajta tojás. Ehun ni! Vedd fel, fogjad! Tedd a hónod alá! Oszt tartogasd ott, akármi tűzön-vízen keresztül, három éjjel, három nap! Harmadnapra majd megpattan, akkor tedd le 4 földre. Kiszalad belőle egy makurka fekete ló, meg egy pirinkó parádés kocsi. A bakon ül egy kocsis, a kocsiban a Pipitér, meg az asszony Kismitér. A Kismitér majd elkezd csipogni, úgy mint a csibe, hogy: mit ? mit ? mit ?... Aztán te csak parancsolj neki! Ha igazán király vagy, akkor ki nem fogysz a parancsolásból. Te annak olyat nem tudsz parancsolni, amit az meg ne tegyen. Itt a kezem, parolázz, aztán mehetsz, amerre látsz! No, megyen a szegény ember. Fogja a tojást nagy vigyázatosan a hóna alatt. Még te sem telik egészen a három nap, koppanik ám a héja! Leteszi a földre, kiszalad belőle a pirinkó kis kocsival a pirinkó fekete! Benne ül a Pipitér, mellette a Kismitér. S mint a villám,, neki bokrosodik, elkezdi körülszaladni a szegény embert. A Pipitér még a kis köcsögkalapját is megemelte neki, a Kismitér pedig elkezdte a szörnyű éles, mindent felverő csibecsipogás-szerü hangján, hogy: mit? mit? mit?... Haj! Vakarja fülét a szegény ember, most ennek parancsolni kell. De mit parancsoljon hamarjában? Élesen kiabált a csibehang: Mit! Mit! Mit! Akis pirinkó kocsi meg vágtatta körül. — Mit!... Mit! Essen beléd a tavalyi csuda! — mordult rá a szegény ember, — hát hordd el az erdőt előlem! Nem látom az utat tőle! Hát ha a szegény ember azt hitte, hogy megijed ettől a Kismitér, nagyon csalódott. Félóra sem telt bele, jobbra, balra szét voltak dobálva a nagy fák és látszott az országút s már megint lába alatt zörgött a kis pirinkó kocsi és csipogott a csibesírás, hogy: mit!... mit! — de olyan szörnyű élesen, a füle majd megrepedt belé. — Hisz várj! — mondta a szegény ember nagy dölyfösen, — majd parancsolok én neked! — Építsetek házat! No hiszen, nem mondott ellene Kismitér ... Nem soká alhatott tőle a szegény ember. Kész volt a ház! Nagyúri ámbitussal az elején, kerttel a háta mögött... S a kis kocsi már megint csak őt nyargalta körül, hogy mit... mit... csak úgy hasogatott az éles csibehang! Hiába küldte el ennivalóért, lisztért, halért, gyümölcsért. Egy félóra alatt ott volt, meghozta, elültette és már kiabált, hogy mi... mit... ! Elküldte Kínába selyemért, a tenger fenekébe csigáért, elküldte aranyért, ezüstért, a pincét, padlást úgy telehordta pénzzel, csak úgy folyt a pénz, mint a pelyva! Amit kigondolt, amit kimondott a száján, egy félóra alatt megcsinálta és már megint ott harsogott a fülébe a rémséges hang, nem alhatott egy félórát, már ott volt! Nem volt neki se étele, se itala, se éjjele, se nappala! Csak egyre harsogott a fülébe: hogy mit, mit! A mit! mit! mit!-nek se vége se hossza nem volt.,, Egy nap aztán kifogyott a szegény ember a parancsolgatásból, nem tudott kitalálni, nem tudott mit parancsolni ... Leesett a keze, lába, a nagy fáradságtól, egy gondolata nem volt... Akkor egy rettenetes nagy mélyet sóhajtott: — Oh, volnék inkább szegény ember. Ne volna semmim, inkább koplalnék, csak ezt a szörnyűséges, rettenetes hangot ne hallanám .. ’. Oh, bár csak itt volnál, bakarasznyi ember ... Alighogy kimondta, egy szempillantás alatt ott termett a bakarasznyi ember, hogy, no, ugye megmondtam! Ám a szörnyűséges mit! mit! azért egyre csipogott! — No, — azt mondja a bakarasznyi ember, — kell-e még a gazdagság? — Nem, nem! Vesszen ki a töve! Nem kell nekem semmi más, csak ezt a szörnyűséges hangot ne halljam! — No, amiért te megkönnyebbítettél, én is megkönnyebbítlek! Parancsold meg neki, hogy fogja meg pz ördögölt s hozza el neked! — Hát oszt, mire nekem az ördög? — lelkendezett a szegény ember, — még más nem hiányzik nekem:! — No, csak mondd neki, ne félj semmit, — nevette a bakarasznyi ember. No, megmondta a szegény ember... De most el is hallgatott a csipogás, a szörnyűséges mit! mit! mit! És nem tért vissza soha többé! Mert bizony az ördögöt kergethette, azt ugyan meg nem fogja!... így megszabadult volna hát a bajból, csak az volt a kár, hogy a bajjal együtt a háza s minden egyebe, amit a üdére hordott neki, mind hamuvá, füstté válott... Egy nagy füstfelleg gomolygott csak a háza helyén egy darabig, aztán az is eltűnt, de semmit se bánt a szegény ember... Csakhogy azt a szörnyűséges csipogó hangot nem hallotta többet.
