Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)

1937-09-04 / 71. szám

4. oldal. KOMÁROMI LAPOK 1937. szeptember 4. Képeslap helyett Egyszerűbb úti tapasztalatok A LEVES. Lubló városka. A városka fölött, le­dőlt tornyaival ázik az esőben Za­­mojskynak, Ruzsbach tulajdonosának vára. A városka piacán déli lassúság, néhány kereskedő szemléli az eget. A Tátráról elnevezett vendéglőben állapodunk meg, délebédre, a sok kö­zött még ez a legbiztatóbb. Két öreg gorál fuvaros issza a pálinkát az ivó­ban. Az »uri« étterem-részben egy utazó küszködik hatalmas kukorica­csővel. Végre előkerül a vendéglős. Dél­után felkeltő van, a vendéglős csodál­kozik a legjobban, hogy ilyenkor még vendégei • akadnak. — Mi van ebédre? — Ebédre, hm!... — ráncolja össze a homlokát s kegyetlenül gondolkod­ni kezd. — Valamit enni szeretnénk. Láthatóan töri a fejét, gondterhes ábrázatlal. Ebédre... Ejnye! Remény­kedve, várakozásteljesen függesztjük rá szemünket. Ennyi fejtörés után biztos, hogy valami pompás ebéd fog kisülni. Hát gyerünk. Végre megszólal, úgy, mint aki a legbiztatóbbat ajánlja: — Hát leves már nincs, annyit min­denesetre mondhatok. S maga is megelégedéssel pislog körül, hogy ilyen jól elintézte a be­vezetést. Sikerült vendégeit jól meg­nyugtatnia. LESZ-E ESŐ? Sokat esik ezen a nyáron az eső. Mi más is eshetne? Az élelmiszer­­árak biztosan nem, sem a cipő ára, sem az európai békehangulal baro­métere nem enyhül. Az eső, az esik. Hegyen-völgyön, er­dők fölött s vizek partján, ország­úton s tavak mentén. Mindenki a szürke, viharos fellegeket nézi. — Lesz-e eső? — kérdezi a szálló­­vendég. A szállótulaj, vagy a házigazda mo­solyog. Rejtélyesen mosolyog, vállait összehúzza s két tenyerét kifelé tor­­dítja, mint a középkori lovagok, mi­kor csupasz fegyvertelenséget akar­tak jelezni. — Eső... — mondják rejtélyesen, — eső... De többet ennél nem felelnek. — Meddig tart? adjuk fel más­képpen a kérdést. Meddig tart!* kiáltanak fel ők is, japán mosollyal. — Mik a remények? Ázunk? Fclhunyorílanak az égre, majd so­káig tűnődve néznek maguk elé, lá­bukkal a homokot, a nedves, kicser­zett homokot kaparják. — Hm, — szólalnak rneg végre, hm... Az eső... Az esőnek az a szo­kása, hogy esik... S újból hunyorítanak; ez a legböl­­csebb, amit egy vendéglős az esőről elmondhat. Ennél rejtélyesebben egy kínai diplomata sem nyilatkozhatnék. Ajkuk szegletén bágyadt mosoly hú­zódik s bocsánatkérően néznek az égre. Ilyet kérdezni! A TÁTRAI NARANCSOK. Az egyik gyógyszállóban nagy se­reg »beutalt beteg van. Valamelyik betegsegélyző alap küld oda százával könnyebb betegeket. Jó dolguk van, pihennek, szórakoznak, esznek s flör­tölnek reggeltől estig. A betegnek az a szokása, hogy pa­naszkodik. Vagy az ellátásra, vagy az ápolásra, az esőre, a napra, a drá­gaságra, vagy a közlekedésre. Ezek a betegek ilt egyszerre a gyümölcsre kezdtek panaszkodni. Hogy kevés és nem zamatos. A gyógyszálló étterme beszerzett néhány láda narancsot s ebédhez mindenkinek cgyet-egyet adott. A betegek tovább panaszkodtak. A narancs kevés. Kaptak ezentúl kettőt. Újból panaszkodtak. A narancs még mindig kevés. A gyógyszálló nagyol nézel!, de nem akarta elveszíteni be­tegeit, a sok panaszt sem szerette,, adott tehát naponta három naran­csot. Az egész étterem narancsszagú volt már. üt nap múlva jelentkezik a für­dőtelep kis élelmiszer bódéjának tu­lajdonosa s nagyszerű narancsot kí­nál, olcsón megvételre. Az igazgató­ságnak kapóra jött az ajánlattétel, megvette a narancsokat. Úszott na­rancsban a szálló. Csak az volt a gyanús, hogy aránylag kevés narancs­héj került a szemétre. Újra narancsról kellett gondoskod­ni, a kis bodegás tehát megint ho­zott néhány ládával. Honnan hozat­ja ez az ember a narancsokat? Né­melyik fonnyadt volt. Egy-kél beteg ismét panaszkodott. Fonnyadt a na­rancs. Második hete folyt a dolog a na­ranccsal. Ekkor jöttek rá, hogy a betegek pompás üzletet csináltak a gyümölccsel. Egyet megéllek, kettőt két 1796-ban újították, ez időtől kezdve vezettek céh jegyzőkönyvet, melynek tanúsága szerint magukat három cso­portba osztották és pedig; az épületes tischlerekre (épület asztalos), a ke­ményfás bujtor tischlerekre (bútor asztalos) és az vásározó ládás tischle­rekre, mely iparág napjainkban már teljesen megszűnt. Cchjegyzőkönyvük 1796 február 18- ával kezdődik és 1871 végéig terjed. C éligy ülés ükét fertályesztendőnként tartották, mely generális, kántor, vagy közönséges gyűlés volt. Első gyűlésük jegyzőkönyvét Jókai János öreg céh­mester és Bóday Mihály mint ordi­­náris nótárius (jegyző) írták alá. Privilégium levelük nincs meg, de jegyzőkönyvükből az idők távlatán ké­résziül sok olyan dolog tűnik ki, mi a ina emberét bizonyára érdekli. Ala­eladtak a bodegásnak. A bodegás vi­szont eladta a szálló igazgatóságának. Hetek óta ugyanaz a narancs »for­gott közkézen« s a (Szálló szépen visz­­szavette mindig a saját narancsát. Rögtön visszaállították a napi egv •narancs fejadagot. S csodálatos: most már nem panaszkodott senki. JÓKAI LŐCSÉN. Meg kell egy pillanatra állni s mint Szlovenszkón annyi helyütt, Lőcsén is áldozni egy percig a írni halhatatlan. Jókaink emlékének. Mit tesz az iro­dalom ! Mert Lőcsén van világhírű szár­nyasoltár, világhírű templom, pom­pás öreg városháza és az egész Lő­cse a maga patinás épületeivel, Rákó­­czi-korabeli házaival, reneszánsz ud­varaival, körbástyájával eleven mú­zeum, gyönyörű, pompás kis város, — mégis, aki csak Lőcsére kerül, az elsősorban a fehér asszony iráni ér­deklődik. A lőcsei fehér asszony félig történelem s félig legenda. Jókai a maga fantáziájával adta neki azt az alakját, amely a mai emberben él. A lőcsei fehér asszonyt valaki a mull században lefestette egy deszka­­táblára, a maga mulatságára csupán, s ki teile kertje falának egyik mélye­désébe. A kép nem egykorú, nem hi­teles, — inkább csak egy festő fan­táziája s egy kerttulajdonos ötlete. De a képhez most zarándokolni jár­nak. A kép ma idegenforgalmi attrak­ció s az élelmes kerttulajdonos őrt állított melléje, egykoronás »nézője­gyet« szedet s a szaporabeszédű sza­kácsnő, aki üres óráiban a képet száj­látó idegeneknek mutogatja, rémtör­téneteket mesél jámborabb család­apáknak a lőcsei fehér asszonyról, három nyelven. S mindezt azért, mert egy komáro­mi géniusznak megtetszett a lőcsei vár története. Ha nincs Jókai, a kutya se tud a lőcsei fehér asszonyról, a fatáblára festeti képet elfelejtik, a kert begyepesedik, a szakácsnő nem mesélhet rémtörténeteket, Kraszna­­horka romantikája is elmúlik a fele­désben s a lőcsei kert gazdája sem arathatja a sűrűn kopogó koronákat. Mit tesz egy kicsi, fényes szerszám: kuló gyűlésük után 1797 december 21-én tartották első kántor ülésüket, melyen az »léginek félfogadásánál és clbotsátásánál« intézkedtek. Az érdekes jegyzőkönyv, az akkori fogalmazáshoz híven így szól: »Anno 1797 die 21 deoembris az tar­tott kántor gyűlésnek alkalmalos,Ságé­val Strahler Józef senator és ezen Belsületes Nemes Céhnek Comisarius Ura következendő fölséges parantso­­latnak Lenórái publicista és bőgj-szen­tül megtartassanak parantsolta úgy mint: »Először hogy az Kundschaft leve­let*) ennek utána egyedül a céhbéli lá­­volt ez az asztalosoknál, mely min­denben a vándorkönyvet pótolta, dába ugyanabba melyben az fölséges céhbéli privilégium conservaltatik fen tartassanak és ha valamely légin in­nét elmennie és arra való Kundschaft­­ját kivonná, mindentelen az céhbeli öregmester az ifjabbikkal együtt lévén, azt a oéhládábul kiadgyák és min­denkor protokolálják. Másodszor: hogy mindenben amikor edj légin új Kund­­schaftja adat ódik az rigi Kundschaftja tőle elvétessék és a céhnél fentartas­­sék. Harmadszor, az bejövő és elmenő léginek iránt protocolumra az legin­­nek az nevit, az helyet a hónán ide vándorolt, annak utána az mester em­bert akinél itt magát dologba tartóz­tatta, magába foglalja.« Az első tételben érintett ifjú mester ezidőben Kemenzky Sándor volt, ki az öreg céh mesterrel egyetemben az inasok félfogadásánál, azoknak becsü­letes bánásmódjáról, valamint a mes­terségben elért érzékbeli jártasságáról gondoskodott. Az inasidő három vagy négy esz-Üzletünket átépítjük. ideiglenesen a mellettünk lévő új helyiségben árusítunk mélyen leszállítóit árakon KINCS MÓR FIA üveg- és porzellán nagykereskedő Figyelje árainkat! a toll! Szómbathv Viktor. írás az Tischlerekről Sárgult betűk a város levéltárából Az asztalosok,' vagy mint közönsé­gesen nevezték őket tischlerek, céhü­34 család méh kaptárban betegség miatt eladó Kománo. Tolnai u. 3. Dohai Mihály tendő volt és az inasnak szegődóse alkalmával két asztalos mester kezest kellett állítania, kik érte jótállván, biztosítékul 32 forintot fizetlek a céh­nek ládájába, mit az alábbi közle­mény is igazol. »Anno 1813 die 16 szeptembris. Sze­gődhette be az Betsülctes Nemes Céh öreg Búza János úr inasát Both And­rást 3 esztendőkre. Lettenek kezesek Tóth János és Bugár Sándor urak, mindonik kezes 32 f. solvét fizetve. N. B. Köröszllevcle niuts.« Szabadulás alkalmával az inasnak remeket kellett készíteni, melynek ké­szítéséért és jóságáért a két jótálló ke­zes felelt s ha a remek bevált, »2 fo­rintok fizetése mellett« kapta meg Kundschaflját, mellyel három évi ván­dorúira volt köteles menni. A szabadító oéhgyűlés mindig gene­rális voll s a (szabadítást mindig éven­te egyszer a karácsony havi gyűlésen eszközölték. A felszabadított inas Já­nos evangélista ínévelőestéjen (dcc. 26.) társpohár*) keretében lelt legénytár­sai által legénnyé avatva, akinek egy­úttal búcsúzója is volt, újév napjá­val megkezdvén a céhszabályok sze­rint előírt vándordíját. A céh 1796-ban 30, 1874-ben 54 mes­­tertagot számlált és mint az akkor lé­tező céheknél, itt is a vallásos mély érzés volt a i'őalap, melynek betartá­sára féltő gonddal vigyáztak. így az inasnak félfogadása alkalmával lelké­sze bizonyítványával kellett vallásos életét igazolni. Felszabaduláskor pe­dig a katholikusok gyónó céduláikkal, a protestánsok papjuk által adott bi­zonylattal igazolták vallási kötelezett­ségük elégtételét s az ünnepek szoros betartását úgy a legényekkel, mint a mesterekkel szemben, az ifjú mester ellenőrizte. Az asztalosok, bár egy céhet alkot­tak, de rendszabályaik az ipar három ága szerint alakultak és ezek szerint az épületes tischlernek nem volt sza­bad más legényt, mint csak »épületes tischler legint« felvenni, de szabad volt nekik a városon kívül más egyéb külföldön is munkát vállalni, ami­*) Vándor levél, vagy könyv helyett *) A céhrendszer e szép szokása kü­lön cikkel érdemel, koron is a jegyzőkönyv szerint »az légin früstök és gyertya pénze az dup­lája légyen.« A keményfás bútor tischlerek el-* lenben csak az városban, az bóltyuk­­ban vagy mi bel ükben adhatták el Isinálmányukat, melyekhez tarlozott a koporsó csinálás is, még ha lágy fából volt is az. A vásározó ládás tischlerek csak lágyfából való ládákat készíthettek, melyek hossza a nagyobb, vagy »öre­gebb ládáknál 3 sukk 1 col lehetett s amelyekből a pesti vásárra 80 da­rabnál. Vácra, Győrbe, Párkányba pe­dig 20 darabnál többel 50 forint vinku­­lum fizetésének terhe alatt nem vi­hettek a Nemes Céh 1823 szept. 20. ülésének határozata szerint. Az épület- és butorasztalosság ma is élő iparág, de a ládás asztalosságot a haladó kor eltemette s véle együtt megszűnt az ülő szegkovács cigányok' ipara is. ük készítették a tulipántos ládákhoz szükséges pántokat, zsané­rokat, szegeket és kapcsokat, de a iá­­dás asztalosság elvitte a »turkázá asszonyok« seregét is, kik a kész lá­dákra tulipánokat, rózsákat és egyéb más virágokat különböző larla színek­ben festették és tették a ládákat élénk­színű virágossá. Hogy az újonnan alakult céhnek névszerint kik voltak a céhtagjai, az a jegyzőkönyvekből nem tűnik ki, tisztikara azonban a következő volt: Jókay Sándor öregcéhmester, Vogner Károly alcéhmester, Csiba János if-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents