Komáromi Lapok, 1937. január-június (58. évfolyam, 1-52. szám)

1937-02-27 / 17. szám

.1937. február 27. KOMÁROMI LAPOK 9. /oldal. ASSZONYOKNAK. A száj- és fogápolás alapszabályai A gondosan kezeli ajkak és fogak sokkal fontosabb szerepet játszanak a szépségnél, mint a sok rafinált szépségápolószer. A vazelin a legolcsóbb és ha­tásosabb szer, a sérült ajkat meg­gyógyítja és lággyá teszi! A száraz, kicserepesedelt, összercpe­­dezett száj nemcsak esztétikai hiba, hanem erősen idegesíti az emberi, rossz hangulatba kerül. Egyszerű cs természetes eljárás, ha reggel és este egészen vékonyan bekenjük vazelin­nel. Különösen a megfázásos beteg­ségek nyomnak bélyeget az ajkakra, amelyek azonban a vazelines keze­léssel hamar eltűnnek. Kimondottan sebes ajkak esetén igen hasznos, ha napjában többször szárítóhatású pú­derrel hintjük be, a szájban előfor­duló sérüléseket borvízzel kell öb­líteni. Legalább napi kétszeri szájmosás! Naponta legalább kétszer erőteljesen keféljük le fogainkat, mert az eset­leges hanyagság nagyon hamar meg­bosszulja magát. A kefe legyen min­denek elölt tiszta, tehát fordítsunk gondot arra, hogy a két használat közölt jól kiszáradjon. A nedves fog­kefe igazi melegágy a baktériumok részére. Tegyük ki a kefét az ablak­ba, vagy legalábbis akasszuk a kö­zelébe, hogy átjárhassa a levegő és napsugár. Amit a bőrnek jelent a jó szappan, ugyanaz a fog számára a jó fogkrém, vagy por. Nagyon jó fogápolószer még a néha-néha használt konyhasó, mely különösen megfázásoknál meg­ment a további gondoktól. Férfiruha gondozása Ha azt akarja valaki, hogy az új kabát sokáig megtartsa formáját, — eleinte legalább tíz napig csak bc­­gombolva viselje. Akár felsőkabát, akár zakó, ezalatt az idő alatt telje­sen a testhez simul, felveszi annak a formáját. A hanyagul felöltőit és nyitva viselt kabát teljesen elveszti alakját, éppúgy, mint a cipő, amelyi­ket nem lesznek kaptafára. Amikor a nadrág nincs használat­ban, tegyük présbe. Mielőtt belehe­lyezzük, alaposan keféljük azonban ki. A. sokáig egyfolytában hordott nadrág a térdénél kidomborodik, for­mátlan lesz. Ezt némiképpen rendbe­­hozhatjuk, ha a térdkörüli részeket nedves szivaccsal bedörzsöljük, gon­dosan összehajtjuk és így tesszük a présbe. Az állandóan nadrágtartóba helyezett ruha sokkal tovább szép marad. Amikor a cipőt, csizmát levetjük, legyük azonnal kaptafára. Különösen fontos ez akkor, ha a cipő átázott. A kaptafán a lábbeli megtartja formá­ját, a bőr nem lesz ráncos, nem pal­­togzik. Ha hosszabb ideig nem vi­selünk egy cipőt, akkor tegyük egy erre a célra készített vászonzsákba. Először természetesen alaposan ki­tisztítjuk. A kenőcsöt soha ne hagy­juk rászáradni a cipőre tiszlílás köz­ben, azért jobb, ha egyszerre csak az egyik felét kenjük be és azonnal puha ronggyal fényesre dörzsöljük. A ruha ne legyen bolyhos, meri az ap­ró szálak hozzátapadnak a nedves pasztához. A nyakkendőt legcélszerűbb a szek­rényajtón erre a célra elhelyezed rúd­ra akasztani, így legkevésbbé gyürő­­dik. A jó minőségű nyakravaló nem szokott rojtosodni, de ha mégis elő­fordul, hogy a nyakkendő felülete bolyhos lesz, 'akkor helyezzük egy rövid pillanatra spirituszláng fölé, ez az apró selyemszálakat leperzseli és a nyakkendő visszanyeri eredeti si­maságát. Háziasszonyoknak a halsütésről Egy híres francia szakácsmester el­árulta nekünk a halsütés kulissza­­titkait. Elmondta, hogy hogyan kell akár apró, akár nagy halat úgy meg­sütni, hogy az csemege legyen. A kishalakat megtisztítjuk, meg­mossuk és néhány percre tejbe tesz­­szük, majd könnyedén megszárítjuk. Ezután lisztben megforgatjuk és me­leg olaj és disznózsír keverékében1, megsütjük. A zsírból lukacsos kanál­lal emeljük ki és durva csomagoló­papírra tesszük, hogy a felesleges zsír lecsurogjon róla. Most hintjük csak meg sóval és rögtön tálaljuk. A nagy halakkal ugyanúgy járunk el, azonban sütés előtt átszúrjuk a vastag szeleteket, hogy a zsír átjár­hassa. A rántanivaló halat tisztítás után lőj ás, só és kevés bors és mintegy két kávéskanál olaj keverékébe márt­juk és száraz fehér kenyér morzsájá­ban forgatjuk. Ez az eljárás sem költségesebb, mint a margarinben, sőt vajban való sütés, sőt olcsóbb, amennyiben több­ször is használhatjuk a zsírt. Csak arra vigyázzunk, hogy sütés közben annyi zsír legyen az edényben, hogy a »hal ússzon«. Vajastészta-pástétom. Leveles vajas­tésztát vékonyra kisodrunk és pogá­csaszaggatóval kiszaggatjuk az egész tésztát. Most egy kisebb szaggatóval a pogácsamennyiség feléből kisebb pogácsákat szaggatunk. Az ily mó­don megmaradt gyűrűket rátesszük a nagy pogácsák tetejére és a gyűrűk közepét megtöltjük vajon vagy zsíron párolt, megsózott és borsozott bús­vagy gombavagdalékkal (vagy velő­vel). A kisebb pogácsákkal letakarjuk a tölteléket és tojással óvatosan be­kenve a tetejét (vigyázni kell, hogy a tojás le ne csurogjon a tészta olda­lára), tepsibe rakjuk és hirtelen tűz­nél megsütjük. Velőslepény. 4 deci tejben simára főzünk 4 evőkanál lisztet. Ha kihűlt, elkeverjük diónyi vajjal, 5 tojás sár­gájával, kis sóval és végül az 5 tojás kemény habjával. Ujjnyi vastagon tepsibe öntjük és megsütjük. Szal­vétára borítva, gyorsan megtöltjük finomra vágott, zsíron megpárolt, megsózott borssal és petrezselyem zöldjével fűszerezett borjúvelővel. Még melegen összecsavarjuk a szal­véta segítségével és mikor kihűlt, ujj­nyi szeletekre vágva, tojásba, mor­zsába mártva, zsírban kisütjük. Szardellás sült tojás. Lapos, tűzálló edényt kikenünk vajjal. Ráöntünk 4— 5 deci jó, sűrű édes tejfölt, ebbe pe­dig beleütünk annyi tojást, hogy min­denkire kettő jusson. A tojások szé­pen egymás mellett legyenek. Tete­jükbe hosszúkásra vagdalt szardella­szeleteket, vajon pirított zsemlyemor­zsát, darabokra tördelt 5 deka vajat és apróra vágott snittlinget szórunk. Sütőbe téve addig sütjük, míg szépen megpirul és a tojások megkeményed­nek. Görög bifszték. Vesepecsenye, vagy felsálszeletből készítjük. A megmo­sott, megtisztított húst apróra vagdal­juk, aztán 1 kiló húsra számított 2 deci párolt rizzsel, 2 tojással, kevés pirított vöröshagymával, sóval, bors­sal és annyi szitált zsemlyemorzsával, hogy jól összeálljon, összevegyítjük. Pogácsaalakokat formálunk belőle, morzsában megforgatjuk, bő zsírban megsütjük, barna mártással tálaljuk. Fitos Nagy felfordulásban ébredt egy reg­gel Fitos, a fehér selyemszőrű pincsi kutya. Morcos, idegen emberek el­hordták gazdája bútorait, a puha ka­rosszékeket s a finom szőnyegeket, amiken Fitos naphosszat lustálkodott. Nem hagytak mást a lakásban, csak egy rongyos zsákdarabot. Szörnyül­­ködött is a Fitos, de hiába szaladgált össze-vissza a lakásban, nem talált ott egyetlen bársonypárnát se, ahová legalább leülhetne. De még a gazdája is eltűnt, ahelyett, hogy szépen meg­fésülte volna, ahogy máskor szokla. Méltatlankodva üli hát a rongyos zsákra s ezt gondolta magában: — Egy percig sem tűröm tovább ezt az életet, inkább világgá megyek. Nekivágott bál a világnak, ment, mendegclt, mig a hetedik határon is túl egy kerthez ért. A kéri közepén egy nagy komondor feküdt. Fitos nem sokat teketóriázott, odaszólt neki: — Ugyan mondd meg, merre tele­pedhetnék le én itt valahol. A komondor végignézte a jövevényt, aztán így válaszolt: — Mihez értesz, cimbora? Mert az a legfontosabb. Fitos nagyot nézett. Nem értette a komondor válaszát. Aztán a "hangja se volt valami hízelgő. — Úgy látom, nem nagyon ismered az életet — mondta a komondor, mi­kor Fitos csodálkozó szemébe nézed. — Látod, én itt a házat őrzöm, a ker­tet, meg az ólat, amiben a gazdámék malacai vannak. Ezért kapok enni­valót, meg lakást — intett a kert végén lévő háza felé. Fel is húzta az orrát Filos. — Akkor te szolga vagy! — mondta megvetéssel. — És büszkén nézed ra­gyogó selyemszőrére s megigazította nyakán a piros selyempántlikát. Az­tán gőgösen végignézett a házőrző kutyán és otthagyta. Nemsokára egy óriási mezőre ért. Bárányok legeltek itt s egy messzi fa tövében egy fekete pulikutyát pillan­tod meg. — Megszólítom — gondolta magá­ban, — hátha van valami ennivalója. — Mert a nagy vándorlásban bizony jól megéhezed. — Ugyan nem vendégelnél meg en­gem? — szólt a pulihoz, — régóta vándorolok és nagyon megéheztem. No, a vendégelés ugyan nem voll szokás errefelé, a kutya is, meg a gazdája is örült, ha napjában egyszer úgy-ahogy jóllakhatott. — Nekem nincs semmim, — mond­ta a puli azért mégis jószívűen, — beszélj a gazdámmal, hátha fölfogad léged is a szolgálatába. A »szolgálat« szóra méltatlankodni akart Fitos, de éppen nagyot kordult a gyomra az éhségtől. így hát jobb­nak látta, ha tájékozódik a dolgok felől. — Aztán miféle lenne az a szolgá­lat? — kérdette. — Majd megmondja a gazdám — felelte a puli. De Fitosnak sehogy sem akaródzott vaktában szóbaállni egy idegen em­berrel. — Hát te mi módon szolgálsz? — kérdezte újból. — őrzöm a nyájat — válaszolt a puli egyszerűen. — Aztán hogyan kell azt csinálni? — kérdezte Fitos rendületlen elszánt­sággal. — Csak úgy — magyarázta a puli, — ha egy birka elkószál a nyájtól, vissza kell kergetni. — Ez az egész? — kérdezte Filos. — Vagy ha jön egy zivatar — foly­tatta a puli nagy jóakarattal, — össze kell terelni őkel. — No, ez nem nagy tudomány! — felelte Filos. — De aztán ám, ha egy is hiányzik a nyájból — magyarázta a pidi, — Isten legyen irgalmas! Mert annál na­gyobb baj nem érhet egy pulit, de még a gazdáját sem. Fitos fitymálva hallgatta a magya­rázatok — Hál még ez is valami? — gon­dolta magában.- Szóval ez az egész! — tette hoz­zá hangosan. — Ez — mondta a puli. — De ép­pen ott szalad egy birka, mindjárt megpróbálhatod. Nem kérette magát Fitos, olyan éhes volt már, hogy — szolgálat ide, szolgálat oda, — elhúzta volna akár a Göncöl-szekerét is az égről. Csak egy baj volt: amint a kos meglátta az inci-finci kis kutyát, dü­hösen szembefordult vele, hogy fel­lökje a szarvával. S bizony, rossz vége lett volna Fitosnak, ha el nem szalad. De szaladt biz az, ahogy csak a lába bírta, erdőn, mezőn, hegyen, völgyön át, s tán még ma is szalad, ha meg nem állt. Feri megMálfa Tiindérországo! Ferkééit ott laktak az erdő szélén. Feri apja favágó volt, de már régen meghalt. Meghalt az édesanyja is. Feri tehát árva gyerek volt. Volt neki azonban egy jóságos nagyanyja, akit nagyon szeretett. Különösen azérl sze­relte, mert nagyanyja mindig mesélt neki Tündérországról és még sok másról. Mikor Feri nagyobb lett, elhatároz­ta, hogy megkeresi Tündérországot. Egy éjjel Feri bucsuzás nélkül elin­dul l Tündérország leié. Ment, mcndc­gélt, de a keresett országot nem ta­lálta. Ahogy ballag, egyszer csak azt látja, hogy egy szikla mcllcll egy tündér áll. El sem akarta hinni. Pe­dig igaza volt. A tündér azt mondta Ferinek, hogy menjen utána, elvezeti Tündérországba. Feri nem is kérette magát, elindult a tündér után. Föl­felé ment egy sziklába vágott lépcsőn. Egyszer csak Feri messze megpillan­totta Tündér országot. Azt hitte, hogy káprázik a szeme. A tündér Ferit a tündérkirálynő elé vezette. A tün­dérkirálynő így szólt Ferihez: — Tudom, hogy régen keresed ezt az országot. Akarsz-e tündér lenni? Feri nagy örömmel egyezett bele, de hamarosan elszomorodott és így szólt: — Felséges tündérkirálynőm, ne­kem van otthon egy jóságos nagy­anyám. Nagyon sajnálom szegényt. Szeretném, ha ő is idejöhetne. A tündérkirálynő rögtön befogatott hat nyuszikát egy hintóba, beleült Ferivel együtt s repültek árkon-bok­­ron át, meg sem álltak, amíg el nem értek a nagyanyó házához. Amikor nagyanyó meglátta Ferit, hozzárohant és össze-vissza csókolta. Feri szépen elmondotta, hogy megtalálta Tündér­­országot és bőgj" ő is tündér lett. — Nagymama, ügy-e, eljössz te is velem Tündérországba? — kérdezte végül. A nagymama elfogadta a meghívást. Beültek valamennyien a hintóba és elrepüllek Tündérországba. Azóta bol­dogan élnek mind a ketten, ha meg nem haltak. Adakozzunk a Jókai szoborra!

Next

/
Thumbnails
Contents