Komáromi Lapok, 1936. július-december (57. évfolyam, 53-104. szám)
1936-07-25 / 60. szám
1936. július 25 »KOMAROMI LAPOK« ] 1. oldal. ASSZONYOKNAK. Kellett volna... Némely ember élete a »kellett volna« refrain árnyékában telik el. — Minden szakasz végén újra meg újra felbúg siráma és monoton szürkeségével megbontja a rímek harmóniáját, eltorzítja a ritmus szépségeit és megbénítja a gondolat szárnyalását. A »kellett volná«-nak két iránya van. Az egyik az, mit másnak kellett volna, a másik és ez a veszedelmesebb — az, amit nekem kellett volna. Jelenleg egyes kiválasztottakra gondolok, akiket gyakran van alkalmam megfigyelni, de biztos vagyok benne, hogy ezek nem elszigetelt egyének csupán, hanem egy nagyon elterjedt típus képviselői, amelyet az Isten rosszkedvében teremtett. Az első csoportba tartoznak azok, akik sorsuk megoldását kívülről várják, tehát állandóan szenvednek attól, ami nem következik be; csalódnak az emberekben, mert túlságosan sokat kívánnak tőlük és nem látják át, hogy döntő percekben mindenki egyedül önmagára van utalva. Ismerek elvan leányt, aki barátnőit okolja azért, hogy ő nem ment férjhez: »Asszonybarátnőimnek kellett volna gondoskodniuk társaságomról, múl átfutásomról, új ismerősökről, házassági lehetőségekről . Ismerek olyan elszegényedett urinőt, aki bankárbarátait kárhoztatja azért, hogy vagyonát nem mentették meg számára: Jó tanácsot kellett volna adniok és velem törődniük, mint önmagukkal «. Sok férfi úgy véli, hogy kollégáinak, feljebbvalóinak kellett volna az ő karriérjét egyengetniük. Sok ember barátait vádolja, hogy valamely bolondságtól nem tartották vissza: idejében figyelmeztetniük kellett volna... És számtalanszor találkozom ezerféle formában ezzel az ostoba és kicsinyes fogalmazással, hogy mimindent kellett volna ennek-annak lennie, hogy... Hiába magyarázom ilyenkor, hogy a hiba a kívánságban van, amely jogtalan, nem a teljesítésben, amely elmarad, hisz az illetők rendszerint nem is sejtik, hogy mit vártak tőlük. Először is vegyük tudomásul, hogy mindenkinek rengeteg saját gondja van, alig látszik ki a füle belőle, hogy érne rá akkor a máséval is törődni? Aztán furcsa, de igaz, ezek a követelők többnyire maguk igen keveset nyújtanak, csak ülnek és várnak, hogy a másik induljon cl feléjük, ragadja karon őket és hurcolja magával. Márpedig csak ott van visszhang, ahol előbb hang volt —■ ott se mindig, csak kiváltságos helyeken, ahol csodálatos természeti tünemény gyanánt mutogatják, esetleg beléptidíjjal, — de méla csendben még a sziklák sem szólalnak meg, nemhogy az emberek. A tanulság? adni, tenni, nyújtani, segíteni, aincnynyit tehetségünk és erőnk enged. Soha semmit se várni másoktól, senkit sem felelőssé tenni balsikereinkért és hálás szívvel elfogadni, ha némelykor váratlan lelki ajándékot kapunk, amit senkinek sem kellett volna adnia, de bárkitől szép, hogy adta. A követelőknek legalább megvan az az elégtételük, hogy panaszkodhatnak és káromkodhatnak és elégedetlenségüket ilymódon levezethetik, a másik csoport azonban sokkal szomorúbb képet nyújt. Ebbe azok tartoznak, akik folytonos önszemrehányásokkal kínozzák magukat és környezetüket és szakadatlanul azon töprengnek, hogy mit »kellett volna« tenniük, mondaniuk, írniuk, ahelyett, amit valóban tettek, mondtak vagy írtak. Ahhoz, hogy ez a probléma felmerüljön, nem szükséges, hogy a véghezvitt cselekedet balul süljön el. Minden dolog születése percében magában hordja többféle lehetőség csíráját. Véghezvinni azonban csak egyfélét lehet. Minden ember jellemében, temperamentumában viseli a determinációt, amely megszabja cselekedeteit, de az ilyen »kellett volna«-emberek képtelenek arra, hogy bármelyik verzióban megnyugodjanak. Hetekig képesek azon tanakodni, hogy hegyekbe, vagy tengerre menjenek-e nyaralni. Nagy kínosan végre elhatározásra jutnak. Igen kellemes heteket töltenek valamely fürdőhelyen. Hazamenet a vasúton meghűlnek és náthásán érkeznek. »Mégis a másik helyet kellett volna választanunk«, — mondják logikátlanul és jövő évben kezdik a töprengést újra. Ha ilyenfajta nő nagynehezen megveszi a fekete estélyruhát, feltétlenül a kéket kellett volna. Ha X gyermekorvost választja, gyermeke l!)-ik évéig azon morfondíroz, hogy Y-t kellett volna megbíznia annak idején. Közben a gyerek felnő, skarlátot kap, meggyógyul, hízik, fogy, férjhezmegy vagy megnősül — de anyja a problémát »kellett volna« alapon még mindig nem döntötte el. És jaj, ha valami tényleg rosszul sikerül. Mi minden mást lehetett, vagy kellett volna akkor tenni! Ha 15 évvel ezelőtt nem írok Micinek abban a szakácsnő-ügyben, sohase leltünk volna jóban, sohasem hívott volna meg autózni és nem vesztem el a fűzfaalsógiricsi halászcsárdában az ezüstrókámat. Nem kellett volna egyetemre beiratkoznom, hanem tanoncnak vagy inasnak, mert íme, ilyenekből lesznek a világ urai, én pedig csak híres ügyvéd lettem. Kellett volna házat venni, nem kellett volna részvényt tartani, lehetett volna meggazdagodni és nem kellett volna Károlyhoz feleségül menni, hanem Gézához, aki akkor egy senki volt és ma egy valaki és be kellett volna... Érdekes tünet, hogy semmit se ér, ha energikus és józan tanácsadó támogatja a szerencsétlen tépelődőket, mert ritkán fogadják meg tanácsait, de ha itt-ott mégis, sohasem bocsátják meg neki, mert mást kellett volna... Ilyen ember számára nincs megváltás, csak az, ha sikerül őt fatalistává tenni, aki elhiszi, hogy hiába ágál, mert a sors könyvében régesrégen úgyis meg van írva, hogy ki lesz a férje, milyen lesz a ruhája, hol fog üdülni, mivel fog foglalkozni és miben fog meghalni. Akkor legfeljebb azon sírhat, hogy nem kellett volna megszületnie és ki tudja, ha annak idején Noé elfelejt gólyát vinni bárkájába, még miminden lehetett volna R eceptek. Fagyasztott gyümölcs. Fagylaltformába rétegenként különféle fajta friss idénygyümölcsöt rakunk, minden réteget porcukorral vastagon megszórva, kevés citromlevet csöpögtetvc közé. A nagyobb gyümölcsöket meghámozzuk és kockára vágjuk. Most a formát apróra tört jég közé ássuk, a forma falához fagyott gyümölcsöt fakanállal többször leválasztjuk, a tömeget könnyedén felkeverjük, hogy az egész készlet egyenletesen megfagyjon. Végül a formát bizonyos ideig érintetlenül hagyjuk. Ezután melegvízbe mártjuk és tálra borítjuk. Most fonódásig sűrű cukorszörpöt öntünk rá langyosan s az egészet újra jégrq tesszük. Különösen a dinnye igen Ízletes így elkészítve. Spárgatök cukorban. Szép fehérhúsú spárgatököt kis kockákra vágunk és ecetesvízben 24 óráig állni hagyjuk, majd szitára téve lecsurgatjuk. Ekkor 5 deci vízben 10 kg. cukrot felolvasztunk, beletesszük a tököt, ha felforrt, levesszük a tűzhelyről és 24 óráig ismét állni hagyjuk. Ezután szitára tesszük, lemérjük s amennyi súlyú a tök, annyi cukrot veszünk. A cukrot vízbe mártva felforraljuk, beletesszük a tököt s ha újból felforrt, ismét egy napig pihentetjük. Másnap a tök levét leszűrjük, felforraljuk, újra beleadjuk a tököt s azzal megint felforraljuk. Végül üvegbe rakjuk, rátöltjük a levét s erősen lekötözve, szokott módon kigőzöljük. (ízlés szerint adhatunk bele citromlevet és héjat, vagy vaníliát.) , Halkroketl. Nyers vagy főtt hal húsát gondosan leszedjük a csontokról, ledaráljuk, majd hozzákeverünk kevés vagdalt, sült petrezselyem zöldet, ízlés szerint reszelt citromhéjat s a tömeg mennyisége szerint néhány vajjal elhabart tojást. Ebből a keverékből apró krokettekei formálunk, melyeket lisztben, tojásban, zsemlyemorzsában megforgatva, forró vajban kisütünk. Fejessalálát vagy mayonézes vegyessalátát tálalunk mellé. Elmaradt ünnepély. A gorillának szép, majdnem félkomfortos lakása volt a Nyugati Őserdő harminckilencedik fáján. Azért választotta ezt a számol, hogy Immár hazataláljon akárhonnan. A közelben igen sok banán és kókuszpálma volt, ezeket tekintette éléskamrája kincseinek. Főúri életet élt. Páviánhordákat tartott testőrségül, jóllehet egymaga is fölért egy hadsereggel. Dehát a tekintély is valami, és ha, erre került a sor, nem szeretett érte a szomszédba menni. Aznap este éppen hangversennyel egybekötött táncmulatságra készült, melyet a Fogatlan Oroszlánokat Gvámolító Afrikai Szövetség Tanácsa rendezett. Erre még a Kanári-szigetekről is eljött a kanárik dalegylete és egy özvegy papagáj vezénylete alatt a flótázó akácfák kíséretével próbát tartott. A papirusz mocsarakban az elefántok harsogtatták trombitáikat, mert hisz ők se akartak elmaradni, a zsiráf egy óriáskígyón gyakorolta a kötéltáncolást olyanformán, hogy az óriáskígvó. mint valami drótkötél feszült meg két fa között, de alig harminc cenliméternyire a földtől, mert a zsiráf — minek tagadjuk — még nem volt nagyon jártas ebben a mesterségben. A rinoceroszgyerekek az ispilángi rózsái akarták eljátszani a felnőttek előtt, a víziló, a gnu, a zebra és a varacskos disznó pedig jazz-bandbe állt össze, de egyetlen hangszerük a selyem papírral bevont fésű volt. A hangverseny részére kiszemelt tisztást a seregélyszövő madarak gyönyörű függönnyel húzták be és a szegélyező ágakra a leglarkább madarakat vezényelték ki díszül. A világítást pedig a kandelábcreuforbia fák szolgáltatták s a marabu volt a lámpagyujtó. A gyönyörű ünnepélynek a gorilla volt a fővédnöke s ezért méltóan ki is akarta csípni magát. A pávián-lakájok úgy vasalták a frakkját, hogy füstölgőt! tőle a fű is, a borbély is eljött, fente a beretváját, kavarta a habot és a legjobb vicceit tálalta föl, de a gorilla csak bosszankodott, mert már hetvenhétszer hallotta valamenynyit. — Láss dologhoz inkább, ha jót akarsz! — rikácsolta a borbélyra. Szegény borbély megrémült, a keze reszketett s nem mert nekifogni a borotválásnak. Erre a gorilla megdühöd ott, elkapta a borbély nyakát és úgy elhajította őkéimét, hogy pont a próbát tarló kanárik közé zuhant. Aztán megette a szappant, lenyelte az ecsetel, utána a borotvál, s mint aki jól végezte a dolgát, két ugrással lejött a lakásából. — Hol a frakkom? — bömbölte a páviánokra. Hű, megremeglek erre a páviántérdek; egyikük ijedtében beleült a vasalóba, aztán úgy felugrott, mint a futballabda, ha gyertyát lőnek vele és visított, hogy a Nyugati őserdőnek az a része, amely az Egyenlítő és a Rák térítő között fekszik, befogta mindkét fülét. No, ez kellett csak a gorillának, megdühödött most végképp, s futott a páviánok után, hogy majd megmutatja ő, hol a világ vége! Az egyik nem tud borotválni, a másik nem tud vasalni, a cipője, a harisnyája, a frakk-inge még ki sincs készítve, — s rohant. De alig tett meg tíz lépést, megbotlott s elvágódott. A tizedik szélességi fok drótjában botlott meg. Mert amint tudjátok, a földgömböt az egyenlítő, a térítők, a szélességi és hosszúsági fokok sokasága drótozza össze, különben szétesne. Itt, nálunk, ezek a drőtwk azért nem láthatók, mert ások építkezés miatt a föld felszíne alá kerüllek, de Afrika őserdeiben még szabadon futnak a felszínen. No, de mindegy, a gorilla ott feküdt, mint egy palacsinta, amelyből kifolyt a lekvár, vérzett az orra, a könyöke, a térde és sajgóit minden tagja. Alig tudott feltápászkodni. Pedig ekkor már gyűlt a nép a hangversenyre. A gorilla dühe és balesete azonban roppant zavart támasztott. A kanárik árúikor a borbély közéjük zuhant, szétrebbentek, s az özvegy papagáj nem volt képes őket újra összetrombitálni, a zsiráf leesett az óriáskígyóról s majd a nyakát szegte, a rinoceroszgyerekek a bambuszerdőbe menekültek, a marabu pedig összeégette a körmeit lámpagyujtás közben. És ekkor érkezett meg a Fogatlan Oroszlánok küldöttsége. — Kegyelmes uram, — kezdte a szónokuk — hálás köszönetünket fejezzük ki jóságodért... Nem folytathatta. A gorilla üvölteni kezdett: — Kifelé! Vándoroljatok ki, sehonnaiak! és félkézbe kapta az óriáskígyót. akár az ostort s úgy vertei szél az egész közönséget. Menekült, ki merre látott. Ő pedig nekiment egy kókuszfának s úgy megrázta, hogy a diók két napig harangozlak rajta. Egy öreg papagáj életéből. A papagály tudvalévőén nagy kort szokott megérni, de a papagájok matuzsálemei közé számíthat Ferriernek, Aden volt angol kormányzójának öreg papagája. Az öreg madár melle és hála teljesen kopasz már, de gyönyörű vörös színűek a farklollai s a szürke evezőtollak is teljesen épek még a szárnyán. Péternek hívják s a gazdája a következőképpen mondja el azt, amit hosszú életéről hitelesen megtudhatott: — Ötvenöt éve ismerem Pétert, s akkor, 1880-ban, is épp oly kopasz volt, mint most. Akkor a polhapuri maharadzsa tulajdona volt, azelőtt pedig a szohorai rádzsáé, s mindketten szerencsehozónak tartották ezt a madarat. A maharadzsa 1844-ben tett tett szert reá s a papagáj már akkor is híres volt a nagy koráról. KOMAROMI KOMÁROMI KOMAROMI KOMAROMI KOMÁROMI KOMAROMI KOMÁROMI KOMAROMI KOMÁROMI KOMAROMI LAPOK KOMA| LAPOK1 ^glTFJJESZD LAPOKi LAPOK' LAPOKTM OLVASD lapok fizesd elő LAPOK (BrnnamanaaB LAPOK KOMA| T t
