Komáromi Lapok, 1936. július-december (57. évfolyam, 53-104. szám)
1936-12-12 / 100. szám
2. oldal »KOMÁROMI LAPOK« 1936. december 12. MINDEN FAJTA f dr,Oetker-jjéiE MÉZESKALÁCS POR VÉDJEGY .VILÁGOS FEJ" Machnik nemzetvédelmi miniszter beszéde tárcája költségvetésének tárgyalásánál. A költségvetés szenátusi bizottságában lefolyt tárgyaláson a nemzetvédelmi minisztérium költségvetésénél felszólalt Machnik nemzetvédelmi miniszter, aki röviden válaszolt a vitában elhangzottakra. A póttartalékosi kedvezmény kapcsán megállapította, hogy a kedvezményt vegyes bizottságban engedélyezik s e bizottság működésére semmiféle befolyások sem érérvényesülhetnek. A kommunista szenátorokkal szemben védelmébe vette a tisztikar demokratikus érzelmeit, tiltakozott ama beállítás ellen, mintha a demokratikus érzelmű katonatiszte-A kormány kisebbségi politikájáról beszélt Hodzsa dr. miniszterelnök. — december 11. Hodzsa Milán dr. miniszterelnök a szenátus költségvetési bizottságában szédet mondott, amelyben ismertette a kormány kisebbségi politikáját is. Bevezetőül a kormány legközelebbi munkaprogrammját ismertette, majd foglalkozott Kárpátalja autonómiájának kérdésével, a kormány kereskedelem politikájával s azután rátért a kisebbségi politikára. Beszédében többek között a következőket mondotta: — Tudomásul veendő, hogy a honi problémák megoldása, — amennyiben még nincsenek megoldva, — a kormány szilárd elhatározása. A kormány ebben az irányban minden tárgyalásának szilárd számszerű alapot ad. Megengedi, hogy az állami igazgatás egyes ágaiban a német lakosság nincs megfelelően képviselve számarányának megfelelően. Ez sajnálatos dolog, de egyben kérdezni kell, hogy Pfrogner szenátor és politikai barátai, ha ők volnának felelősek az államért és az ő gondjuk volna felelős hivatalnokokat állítani a közigazgatásba, ugyan alkalmaznák-e az összes hivatalnokokat csak azért, hogy elérjék a számarányt, tekintet nélkül arra. hogy e hivatalnokok viszonya az államhoz milyen. A miniszterelnök meg van győződve, hogy az államhoz való viszony javulni fog, hogy pozitivebb lesz, mert a csehszlovák államiság történelmileg jól bevált alkotóerők alakulata. A mai német aktivisták is éles ellenzékben voltak az állammal szemben, de amikor bizonyos fejlődésen mentek át, megismerték, hogy nemzetük érdekeit legjobban az állam nemcsak formai, hanem belső elismerésének alapján védhetik. Pfrogncr szenátor úrnak tudomásul kell vennie, — úgymond a miniszterelnök, — hogy az arányosság önmagában nagyon egyoldalú kísérlet volna a kisebbségi probléma megoldásánál. A pénzügyminiszter számszerűleg tudja bizonyítani, hogy az állam aránylag sokkal több garanciát vállal a német, mint a cseh ipari vállalkozás érdekében. Ugyanez vonatkozik az adókedvezményekre s a kormány úgyszólván valamennyi iparpolitikai intézkedésére. Ez annak a bizonyítéka, hogy a kormány gazdasági kérdésekben teljesen visszautasítja a nemzeti megkülönböztetést. A szépség minden nőnek legdrágább kincse Akar Ön szép lenni? S Használjon Nádasdy-féle Gyöngyvirág alva tor krémet, mely mindenkit hozzásegít a szépséghez. A májfoltokat, szeplőket, pattanásokat és mindennemű arctisztátalanságokat nyomtalanul eltüntet, az arcot bársonyos simává és fiatalosan üdévé teszi. Vigyázzon a hamisításokra, csak eredeti csomagolást fogadjon el. — Egy tégely ára 8— Ké. Mr. Ph. NEUWELT, Salvátor gyógyszertár Komárno. Póstai redeléseknél a portó külön felszámítva _____ «7 politikát, amely a lélek, a szellem és a gazdaság szabadságát figyelemre sem méltatja. A költségvetés részleteinek taglalásánál foglalkozóit a költségvetésnek a magyar kultúrát és a kisebbségeket illető vonatkozásokkal, amelyre nézve többek közölt a következőket mondotta: — Ezidén először látjuk, bogy a költségvetésben gondoskodás történik a német kultúráról. Ezzel szemben két külön jegyzékben vezetnék s azt állítja, ha ilyen jegyzék volna, úgy abban az egész tisztikari sematizmust le kellene másolni. A fegyveripar államosításának kérdését csak a kormány határozhatja el. A tartalékos tiszt jelöltektől azért követelnek nyelvvizsgát, hogy a német és magyar nemzetiségű tartalékos tisztjelöltek is követhessék az előadások menetét. A magyar kisebbség mellőzése a költségvetésben — december 11. Az 1937. évi költségvetés tárgyalását befejezte a szenátus költségvetési bizottsága, melynek utolsó ülésén az egyesült párt nevében felszólalt Pajor Miklós dr. szenátor, aki a magyar kisebbség szempontjából éles bírálatban részesítette a kormányrendszert. A szenátor beszédében rámutatott arra, hogy a költségvetés nem nyugszik reális alapokon, szóvá tette a kormánynak azt a javaslatát, amelylyel a kormány a nemzetgyűléstől utólagos jóváhagyást kér a még 1935- ben költségvetésen felül kifizetett 661 millió kiadáshoz. Majd bírálta a demokrácia örökös kihangsúlyozása dacára is azzal ellenkező kormányzati a magyar kulimra támogatásáról a költségvetés egy szóval sem emlékezik meg. Egy szó említés sines az évek óta kérelmezett lévai, ungvári és rozsaiyói magyar gimnázium felállításáról és a mai viszonyoknak meg nem felelő kassai gimnázium-épület felépítéséről. Nincs említés a költségvetésben a pozsonyi magyar laiiszék betöltéséről és December. Irta: Bibó Lajos. Két vénasszony taposta a havat a kubikgödrök között. Az egyik a révház felől jött, a másik pedig a falu felső vége felé. Nem látták még egymást. Kemény idő volt, a Tisza már befagyott, — ill a fűzfák alatt dermedt csöndben hallgatott a tél. A két öregasszony tapogatva lépkedett. Irlóztató vén volt már mind a kettő, keservesen nyögtek minden lépésnél. A töltésen túl laktak a faluban. Hogy azután ilyen hidegre fordult az idő, meg hogy mind a ketten magányosan éldegéltek, most megindultak, hogy valamicske rozsét öszszekaparjanak az elhagyatott áriérben. Hajlat alá értek és megpillantották egymást. Egyszerre állottak meg. Az egyiket úgy hívták, hogy Róza, a másikat úgy hívták, hogy Maris. Róza pislantott egyet. Száraz, lilafoltos kezét a szeméhez emelte. — Hát ez mög ki lőhet? így tett Maris is, a tetejébe még szippantott is az orrán. — Ugyan ki lőhet? — pislogott ő is. Lehajolt az egyik is, lehajolt a másik is és kapirgálni kezdtek a fák alatt, mert már itt tele volt a föld lehullott száraz ággal meg korhadt fahánccsal. így közeledtek egymásfelé. Akkor ellenségesen, elvénhedt gyűlölettel egymásra sandítottak. — Hát té? — Té vagy? Egyazon mozdulattal emelték a kezüket a halántékukhoz és egyazon mozdulattal nyomták vissza gyér ősz hajukat a fejkendő alá. Darab ideig szó nélkül piszmogtak. Szedte a rozsét az egyik is, a másik is. Akkor Róza egy száraz galylyal megsúrolta Marisnak a kezét. Amaz ránézett. — Te! ; . — Na? — Kotorássz magad előtt. — Azt csinálom. Rakták a faháncsot, meg a száraz ágat rakásba tovább. Jó óra múlva elkészültek a munkájukkal. Úgy találták, elég tűzrevalót összekapartak. Sóhajtva egyenesedtek ki és hangos nyögéssel tapogatták a derekukat. — Fáj úgy-c? — mondta gúnyosan Róza. — Annyira csak, amennyire a lied — felelte Maris. — Nahát az enyim nem fáj. — Akkor ne tapogasd. Nézték a rőzserakást. Ki-ki a magáét. Madzagot hozott mind a kettő, átkötötték a kévécskéket, hát most kellett volna valaki, aki felsegíti a hátukra. Dohát az ember, a János nem volt itt. Nem is lehetett, mert már jó húsz esztendeje kint aludt a temetőben. János előbb Rózának az ura volt, aztán a Marisé. Egyikkel is élt három esztendőt, a másikkal is élt hármat, aztán meghúzódott egy harmadik asszonynál és annál maradt haláláig. Na dohát ez már nem számított, ez a két vénség ötven esztendő óta egymást okolta a maga szégyenéért, meg szerencsétlenségéért. Ami mocskol egymásra szórhattak ötven esztendő alatt, azt egymásra szórták. A szavakból, az ármánykodásból ötven esztendő alatt kifogylak, elöregedtek, ritkábban is találkoztak, de a gyűlölelük még elevenen izzóit. Most ősz óla nem látták egymást, valósággal megváltásként jött ez a találkozás. Legalább fölmustrálhatták egymást és belenézhettek egymásnak a szemébe. Előbb Róza hajolt le, hogy fölemelje a rőzseköteget. Megcsúszott, térdrebukott és beleverte orrát a fagyos, földbe. Maris nem nevetett föl kárörvendően, beérte azzal, hogy látta. Most ő fohászkodott neki, de a következő pillanatban az ő homloka is ott koppant a földön. Akkor megemelkedtek, rántottak nagymérgesen a szoknyájukon és belefujták egymás arcába néma indulatukat — Hogy a nehézség... — szitkozódott az egyik. — A kórság ülne bele — káromkodott a másik. Ismét lehajoltak, a következő pillanatban lehemperegtek a hóra. Ott ülve nézték egymást. — Na, most emeld a derekad, — mondta Róza. — Most riszálkodj, — szólt Maris. Háromszor is visszabuktak a földre, amig talpra tápászkodtak. — Bírnám én... — mondla Róza. A sóhajtásban az volt, hogy fel tudna ő emelni súlyosabb terhet is, ha a másik annakidején meg nem rontotta volna az urát. ( — Bírnám én is, ha légöd sohase látott volna. Ez meg azt jelentette, hogy játszva vetné a hátára ő is a rőzseköteget, ha János először mellé állott volna. Már most ezzel megmondta kiki a magáét. De nem volt mit tenni, a rozsét haza kellett vinni. Róza gondolta meg magát. — Segíts na! — mondta. — Segíthetek, — szólt amaz. Róza óvatosan lehajolt és marokra fogta a fhadzagot. Maris alányult a kölegnek és a ’rozsét felemelte Rózának a hátára. — Na mármost lé — hálálkodott Róza. — Csak éppen cmelinlsd mög — mondta Maris. A következő percben ott volt a rőzseköteg az ő hátán is. így indultak meg. — Hát így nem nehéz. — Hát így nem. Mentek vagy száz lépést, akkor Róza hirtelen megállott. Megállóit Maris is. Kutatva fürkészték az egymás arcát. — Hallod-é? — Hallom. — Mögcserélődött. Maris veres szemhéja összébb húzódott. — Mög? — Mög. — Mán pedig én a tied adtam a hátadra. Ismét megindullak és ismét mentek vagy ötven lépést. , — Mondom én, te gyalázatos, te, hogy mögen mögloptál! — torpant meg hirtelen Róza. Megvetette a lábát Maris is. — Megloptalak?... Möglopolt a... Kimondta a mocskos szót, hogy vérig alázza a másikat. Amaz még a májfoltjai és ráncai alatt is elsápadt. Lassú mozdulattal eresztette le a két karját. A rőzseköteg ebben a pillanatban megoldódott s a lehulló gally szétszóródott a földön. Amabban is kigyulladt valami és lelökte magáról a rőzseköteget. Róza előretolta a fejét és mozdulatot telt, mintha meg akart volna indulni Maris felé. — Te!... — sziszegte egy kínkeserves bosszú élet minden gyötrelmes gyűlöletével. — Sönki le, jobb ha nyughatsz! — fújta magából Maris is feneketlen utálattal. A kezük egyszerre rándult meg. Egyszerre guggollak le és egyszerre markoltak fel a hóból egy vastagabb gallyat. A kezük egyszerre emelkedett a levegőbe. — Szemét te! — Hitvány te! Róza lesújtott, de az ütés nem talált. Maris is ütni akart, de keze félúton megállott a levegőben. Feje megbillant, teste előrecsuklolt és hangtalanul hullt le a földre. A keze még ökölbe volt szorítva, a szája még vonaglott, de a két szeme világa már megtört. Még nyögni akart, de hang már nem jött a torkából. Sóhaj rezdült elő a melléből, akkor a feje oldalt billent, a két lábfeje megrándult és hirtelen megmerevedett. Róza nézte. Sokáig nézte. Addig nézte, amíg besüppedt, száraz száján keserű mosoly jelent meg. Keveset még várt, ismét összekötötte a maga rőzsójét és most már minden erőlködés nélkül feldobta a hátára. Amaz ott maradt hanyattfekve a földön. A hó hullani kezdett és lassan befödte a halottat.
