Komáromi Lapok, 1936. július-december (57. évfolyam, 53-104. szám)
1936-11-21 / 94. szám
1936 november 21 » KOM A KOMI L A EH) K t 9. oldal. ASSZONYOKNAK Willi—iiWHiiifiiiH nini"ii i'iMiHH'Mi un ini'iiiii1 nffniiiinniBwinBiiwiiiiiiwiini imm TTíTTnrmTiTnTT Tmrrnrnni i ir —........................................................ Tessék kérem kisasszonyozni. Ez a levél nőpárti. A »kisasszonyok« érdekében íródik, akiket elfelejtenek > kisasszony«-nak szólítani. Az irodákban. hivatalokban, laboratóriumokban dolgozó modern kenyérkereső nők százai, és ezrei mondták tollba a panaszt; nekik fáj minden kenyérgond, tüzelőprobléma és lakásínség mellett is a tisztelet és megbecsülés hiánya. Az ő finom, érzékeny női lelkűk könyörög egy kis barátságos, meleg, de tiszteletteljes megszólításért. Még mindig akadnak olyan emberek, akikben úgy él a hivatalnoknő típusa, mint aki nem dolgozik, csak kiruzsozza magát, elegánsan felöltözik és főnökével vagy kollégáival udvaroltál magának, hogy végső célját: a hivatalon keresztül történő férjhezmenetelt mégis csak elérhesse. Tagadhatatlan: akad ilyen is. De ezek a kivételek. A többség, az igazi dolgozó nő viszont minden pénzét megélhetésre költi, persze arra is, hogy hivatalában rendesen öltözik, szabadidejében pedig házimunkát végez, mos, vasal s részletekben fizetett színház-, vagy koncertbérletekkel, újsággal, könyvekkel elégíti ki kulturigényét. Sőt tanul, vizsgázik, esetleg diplomát is szerez, (talán többet is) csak azért, — hogy bent, a hivatalában Bözsike, Iduska vagy Micike legyen. Nem fontos, hogy hol az a divat, bizonyíára többen is sajátjukra ismernek benne — ahol fiatal fogalmazógyakornokok, segédhivatali tisztviselők viszik a hanjgdt s a 'náluk esetleg sokkal képzettebb hölgyeket lebözsizik és leilonkázzák. Bözsi és Ilonka pedig, tarsolyukban a doktori diplomával vezetéknevükön szólítják és urazzák az ifjú hangadókat. Igazságot és elismerést kérünk a dolgozd nők nevében a »kisasszony« szónak. Az egész világon tiszteletet követelve zeng a »Signorina« és a »Mademoiselle«. (Nézzék a "bécsi opera szinlapját, ahol Fräuleein X. vagy Y. énekli a szerepel, de ne mosolyogjanak Párizsban sem, ha a szinlap Mademoiselle Mistinguette-et hirdeti.) A világ minden táján kijár ez a megszólítás mindazoknak, akik még nem asszonyok. Miért nézik le éppen nálunk az arrhaikus csengésű »kisaszszony« megszólítást? Miért Kovács úr a Kovács úr, miért Nemes úr a Nemes úr, ha érettségire alapított tekintélyük szomszédságában a diplomás Bözsi vagy Ilonka kopog az írógép mellett? Miért nem tiszteljük meg a »kisaszszony» ranggal női munkatársainkat, akik ma, ha férjhezmennek, minden átmenet nélkül lesznek Bözsikéből — nagyságos asszonyok. Több tiszteletet, megbecsülést és kollegalitást a hivatalban dolgozó nőknek, akik megérdemlik, hogy olyanoknak lássa őket a közönség, mint amilyenek a valóságban. Azokat, — mert tényleg vannak olyanok is — akik feltűnően kiruzsozva és kiöltözve libbennek be hivatalukba, akik szórakozóhelynek és társadalmi ugródeszkának, esetleg férjfogási területnek tekintik az irodákat, nevezzék továbbra is Bözsikének és Ilonkának, viszont azoktól a hölgyektől, akik modorban, tudásban, képzettségben semmiben sem különböznek férfi kollégáiktól s akik számára csak kenyérkeresetet jelent az irodábajárás, ne sajnáljátok a teljes tisztelettel kimondott »kisasszony* megszólítást. Igazságot kérünk a kisasszonyoknak és az érthetelenül lenézett »kisasszony szónak, amelynek múltjában éppen olyan szépcsengésű az aranyfedezet, mint a »Signorina« vagy »Mademoiselle« — jelenében. Az arcbőr krónikus szárazsága Ha a bőr szárazságát már nemcsak érezni, hanem látni is lehet, úgy ez olyan súlyos és nagyfokú bőrszárazság, amit feltétlenül kell gyógykezelni, A száraz arcbőrt könnyen fel lehet ismerni hámló, néha piros foltjairól, élettelen, pergamentszerőségéről, amit legtöbbször húzódó, feszülő és sokszor viszkető érzés kisér. Igen tanácsos megelőzni a baj bekövetkeztét még akkor, amikor az arcbőr szárazsága minden észrevehető tünet nélkül jelentkezik. Az arcbőr szárazságának megelőzéséhez sokszor nem kell több, mint egy megbízható zsíros kenőcs és olaj, amelyekkel legalább oly tisztán lehet tartani az arcbőrt, mint akár vízzel és szappannal. Aszerint, hogy a bőr szárazsága milyen stádiumban van, néha nem is kell zsírozni, csupán a szappant kell megváltoztatni, vágj* esetleg a víz hőfokát csökkenteni ahhoz, hogy az arcbőr faggyumirigyei által termelt zsír ne vonassák el feleslegesen és már ezzel a kis korrigálással legtöbbször sikerült a bőr eredeti szépségét visszaszerezni. Az időelőtti ráncosodásnak leggyakoribb előidézője a száraz arcbőr s ennek helytelen, minden rendszer nélkül véghezvitt ápolása. A ráncok akkor keletkeznek, ha a bőr rugalmas rostjai sorvadni kezdenek, ami aztán fénytelenné és szárazzá teszi a bőrt, bőr rugalmasságát elveszítve, a mimikái izmok folytonos működése következtében, egyre csekélyebb ellenállással rendelkezik és egyre kevésbé simulnak ki az arc mimikájának következtében keletkező gyűrődések. Ennek rendes körülmények között a 45 év körül lenne szabad csak előfordulnia, feltéve, ha az illető kielégítő életmódjává! és megfelelő módon, megfelelő szerekkel és eljárással konzerválta arcbőrét, mégis napjainkban egyre tömegesebben és jóval a harminc év előtt felfedezhetők ezek a ráncok. Ezért hívjuk ezeket »időelőtti ráncoknak«, amelyeket sorban és gyorsan követ ugyancsak az arc időelőtli hervadása és elpetyhüdése. Előfordulhat betegesen száraz arcbőr a belső kiválasztásos mirigyek rendellenes működési zavarainál is, ahol természetesen, az alapbaj orvosi kikezelése után, a bőr szárazsága is lényegesen javul, de emellett megfelelő bőrápolással és az arcbőr zsirozásával elég rövid idő alatt az összes tünetek megszüntethetők. Nemcsak a hiányzó faggyú utánpótlásáról kell gondoskodni, de meg is kell védeni a bőrt az idő viszontagságai lót és olyan inzultusoktól, amelyek a bőr meglévő érzékenysége mellett a bőr szárazságát csak fokozzák. Ez persze nem jelenti azt, hogy szárazbőrű nőknek nem szabad sportolniok. vagy a levegőre kimen'niök, hanem azt, hogy szél, eső, és nap káros hatását megfelelő fényvédő és zsírpótló szerekkel, bizonyos eljárásokkal, ellensúlyozzák. A nyalánkság büntetése. Lekvárfőzés volt a házban, az udvaron nagy kondérok álltak tele ízletes szilvalekvárral. A gazdasszonv nagy kanállal kavargatta a fortyogó szilváiét. Mari néni, a szakácsnő meg lábasokba öntötte a forró lekvárt és hordta le a pinceablakba, hogy hamar kihűljön. Nem merte az udvaron hagyni, mert Huncut Riki és Csintalan Muki ott settenkednek körülötte. De lehet-e túljárni két csalafinta fiú eszén? Nem bizony! Odalopóznak a pinceablakhoz és hadicsellel akarják megközelíteni a lábasokat. — Ebből a lekvárból ugyan nem tnyalakodhatunk! Ili ez az átkozott rács! l— morogta elégedetlenül Muki. — Sebaj! Mirevaló a kezünk, meg a hosszú ujjaink? Átdugjuk a rácson a lábasba és az ujjúnkról fogjuk szopogatni a lekvárt — rikkantott jókedvűen Riki. így is tellek. Amint javában falakodnak, arra kerül Morgó kutya.- Hát ezek mii müveinek itt, mit lesnek a pinceablaknál? — hegyezte fülét kíváncsian. Azzal ő is odamegy és részt akar venni a nyalakodó hadjáratban. — Mars! Szemtelen, tolakodó Morgó! Nem szégvelled magad? — kiáltott rá Riki. Morgó kutya behúzott farokkal kullogott arrébb. — Bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejű! — elégedetlenkedett Morgó.- Nektek szabad és nekem nem? Hát ha én nem nyalakodhatok, ti se nyalakodjatok — gondolta bosszúsan és hangos ugatásba kezdett. Mari néni erre felfigyelt és észrevette a pinceablaknál hasaló fiúkat. Egy pillanat alatt ott termett és volt dolga ám a főzőkanálnak, de nem a lábasban, hanem a fiúk nadrágján! Menekül is a két huncut fiú árkon-bokron keresztül! — No, nektek jól megadtam! — örvendezett gúnyosan Morgó. — Most aztán szabad a vásár, most én megyek nyalakodni a lábasokhoz! Ezalatt Mari néni a pinceablakból elvitte a lábasokat, mert a lekvár már kihűlt De tett helyébe újakat, amelyekben még forrt és gőzölgött a csábítóan édes szilvalekvár. — No, most rajtam a sor... — gondolta Morgó és lassú léptekkel közeledett a lábasok felé. Előbb gyanakvóan körülnézett, körülszaglászott, aztán piszkos pracüiját bedugta a rácsok közé. Igen ám, de rövid volt a kutyaláb: nem érte el az áhított csemegét. Már pedig én innen addig szégyenszemre nem megyek el, amíg meg nem kóstoltam a szilvalekvárt — meredt sóvárgóan Morgó a lábas felé. — Többet ésszel mint erővel! — vakkantotta el magát halkan és hirtelen megfordult. Miért fordult meg? Miért? Azért, mert az az óriási ötlete támadt, hogy a pracnija helyett a farkával közeli a meg a lábast. Átdobta lombos farkát a rácson keresztül és lassan beleeresztette a lekvárba, azzal a szándékkal, hogy a lekvár farkára ragad és aztán a farkáról fogja lenyalni a lekvárt. Gyászos vége lett ám ennek a jó ötletnek! Amilyen lassan csúsztatta be lompos tarkái a lábasba, olyan gyorsan rántotta is ki! Au, vau, au, vau. Jaj a farkam, jaj a farkam oda van. Szilvalekvár elégette csúfosan! Au. vau, au, vau... vonított keservesen és mint egy síró csiga, pörgött a saját tengelye körül. Éppen jókor érkezett derék gazdája, Korgó Péter, hamarosan bekötötte a nyöszörgő Morgó farkát egy nagy fehér kendővel. Látod telhetetlen falánk, így jár, aki mohó, nyalánk, Fogad fáj szilvalekvárra, Égett fanok — ez az ára! Most az egyszer kivételesen el is maradt a büntetés, nem suhogott a fenyítő pálca. Elég büntetés volt a nagy fájdalom. Fogadok, hogy Morgó kutya egyhamar nem fog újra nyalakodni. Csilla. Amint nőtt, szebb és szebb lett. Ha felszállt a levegőbe átlátszó szárnyai szinte szikráztak a nap fényében és a szivárvány valamennyi színében pompáztak. Mert tudjátok, Csilla egy kis szitakötő voll. Szépsége azonban elvakította és egy csúnya tulajdonsággal ruházta fel: liiú volt. Mert Csilla tudja, hogy szép, már rég elárulta neki folyó vize, ahol a napsugár visszatükröződő fényében egyszer megpillantotta önmagát. Ettől kezdve sokszor felkereste a folyót s míg szárnyai el nem fáradtak, repült felette és önmagát csodálta. Hiába mondták a tapasztaltabbak: — Csilla, Csilla, egyszer nagy baj lesz! Egyszer megrészegülsz az önmagad szépségétől és elnyel a folyó! De Csilla nem hallgatott a feddő szóra és amíg a többiek kergetőztek, játszadoztak szabad idejükben, ő csak saját magát figyelte. Egyszer aztán tényleg megtörtént a baj. Egy szép verőfényes napon künn játszadoztak a réten, a folyó mentén, csak Csilla volt ismét külön. Elszállt a víz színe fölé és boldogan szemlélte tükörképét, mely ma mintha még szebben ragyogott volna, mint máskor. — Szép vagy Csilla! — hallotta muzsikálni a szellőt, amint elhaladt mellette. — Szép vagy! — énekelte az erdei madár is. Csilla szivét öröm járta át. — Lám, mennyire dicsérik szépségemet! De nincs is nálam szebb szitakötő! Hiába mondják, hogy a belső erény jobban tündököl, mint a szépség, a szépséget rögtön észre lehet venni, de mi haszna a másiknak? — és repült tovább. Ha elfáradt, letelepedett pihenni, de amint ismét erőt érzett szárnyaiban, folytatta útját. Később ugyan mintha hallotta volna: — Csilla, megyünk már haza! — de ő nem tudta követni a hívó szót, csak szállt, szállt a légben. A nap közben hanyatlani kezdett és sugarait lassan bevonta. Csilla már alig látat magát a víztükrében és mind közelebb kellett szálnia hozzá. így történt azulán, hogy túl közel került a vízhez és egyik szárnya nedves lett. Rémülten eszmélt fel. Ä nedvesség halálát jelenti, hiszen elnyeli a folyó, ha nem lúd tovább repülni. Valami támasztékot keresett, melyben megkapaszkodhatna, de izgalmában még jobban összenedvezte szárnyait. — Végepi van ... suttogta elhalóan. Ekkor valami súrlódást érzett és feltekintve egy úszó falevelet pillantott meg, amely melléje sodródott A menekülés lehetősége új erői varázsolt elcsigázott testébe és szerencsésen felkapaszkodott a levélre. Hálafohászt küldött az égnek, mert valóban megmenekült. Ám csak nagysokára ért szárazföldet, amikor a féléveiét a víz sodra a parthoz terelte. Csilla kiszökkent az alkalmas pillanatban és száraz helyet keresett, ahol reggelig meghúzódhat. Reggel, amikor a nap ismét szétteregette sugarait, útnak indult. A folyó irányát vette célnak és gyors iramban hazafelé repült. Hosszas, viszontagságos üt után érkezett haza, mert oly messziről jött, hogy többször is pihenőt kellett tartania útközben. Végre hazaért. Közben már elsiratták Csillát, arra gondolva, hogy a folyóba lelte halálát. De egyszerre megszólalt a jól ismert hang: — Itt vagyok! Élek — és családja körében toppant. Ettől kezdve azonban nem nézegette magát a folyóban. Mintha elfeledkezett volna azelőtti életéről, mert ha hatotta is dicsérni szépségét, halkan megjegyezte: — Nem minden a szépség! Ha nem párosul belső erénnyel, csak haszontalan holmi a külső máz! Hirdetéseket jutányos áron felvesz lapunk kiadóhivatala.
