Komáromi Lapok, 1936. július-december (57. évfolyam, 53-104. szám)
1936-10-31 / 88. szám
8. oldal »KOMÁROMI LAPOKc 1936. október 31. ASSZONYOKNAK. Nagyságos asszony Még emlékszem, hogy az anyámat úgy szólították, tekintetesasszony. Még emlékszem erre, pedig okmánnyal tudom igazolni, hogy nem is vagyok öreg. Arra is futja a memóriámból, hogy tudjam, akkoriban kisvárosunk csak az országgyűlési képviselő feleségét tisztelte nagyságosasszonynak. Méltóságos az egész környéken nem volt. Szép idők voltak azok, persze azért, mert örökké elégedetlen emberi természetünk csak azt látja szépnek, ami elmúlt. (Az lesz csak igazán szép, ha ez a csúnya »ma« is emlékké válik egyszer. Kár, hogy akkorra megöregszünk, vagy magunk is már csak emlék leszünk.) Nem is tudom, mikor lett az anyámból nagyságosasszony. Egyszer csak az lett, minden kinevezési írás nélkül. Vele együtt talán mind nagyságosak lettek, még a férfiak is. Hiszen mindegy, formaság az egész s talán lényege sincs. Csakugyan nem fontos, legfeljebb kellemetlen, ha csak nagyságosnak tituláljuk azt is, aki méltóságos. Nem is akadnék fel rajta, megszoktam, más is, mindenki, csak mostanában eszméltem rá ennek a címutalványozásnak a fonákságára. Mert bár törvényeink értelmében mindnyájan egyenlők vagyunk, ha ez elsősorban a bíráskodásra s a közteherviselésre vonatkozik is, a társadalmi tagozódás letagadhatatlan. Azért furcsán ütötte meg a fülemet, mikor hallom, hogy a vici a házmesternét nagyságos asszonynak szólítja. Hát hiszen nincs benne semmi. Abban a világban, amelyben a vici él, valóban emeletnyi magasságú különbség az állás közt. S csakugyan mindegy, hogy a vici nagyságának, asszonyságnak, örzse néninek, vagy nagyságosasszonynak szólítja a ház érdemdús felügyelőjének nejét. Rendben van, ha a vici úgy érzi, így illik, ha a hLázmesterné azt véli, ez jár neki, kinek mi ellenvetése lehet, mikor senkitől el nem vesz semmit, s attól még a második emeleten lakó egyetemi magántanár, a harmadikon a tüzérkapitány s a negyediken az újságíró felesége még nagyságosabb lehet s magának a vicinek, sőt a házmesternének se jut eszébe, hogy magát ugyanolyan nagyságosnak tartsa. Gondoltam, ez a szolgálati viszony miatt van, mert hogy a vici a házmester alkalmazottja, hát csak nagyságosasszonyozza, ha jól esik neki. De van még tovább is. A takarítónő, aki a kora hajnali órákban, néha már háromnegyedkilenckor kizavar az ágyból, valamelyik nap bejelentette, hogy másnap egész korán jön és nagyon gyorsan akar végezni, mert féltizenegykor már a rendőrségen kell lennie. Jól van, jöjjön, menjen, amikor akar. Másnap féltízkor csengetnek az ajtón. A takarítónő kinyitja az előszobaajtó mozgatható üvegét, vici hangját ismerem fel, azt mondja, siessen, a nagyságosasszony már várja. Ejnye, féltizenegykor van a tárgyalás, innen a rendőrségre tíz percig se tart az út, de türelmetlen a hölgy! A takarítónő ijedt, sietséggel dolgozik, csak éppen »összecsapja« a szobámat. Vájjon miféle komoly ügy az a rendőrségen? A takarítónő meglepő rövidséggel tálal fel egy elég bonyolult jogesetet, amit nem érdemes elmondani, valami rendőrőrmesterről szól. Hiszen nem ez érdekelt engem, én a türelmetlen nagyságosasszonyra voltam kiváncsi, az elmondottakból viszont éppen őróla nem derült ki semmi. Aztán mégis kiderült. Mert megkérdeztem, kiféle a nagyságosasszony, aki a takarítónő elbeszélésében olyan sokat szerepel. Hát a rendőrőrmestérné. Helyes. A rendőrőrmesterué is nagyságosasszony. Eddig nem tudtam, most tudomásulveszem. Szívesen megadom mindenkinek, — nemcsak azt, ami jár neki, de azt is — amit kíván. Nem szeretek csalódást okozni senkinek s egy házmesterné, egy rendőrőrmesterné, de egyetlen laxisoffőrné se mondja, hogy gőgös ember vagyok. Elvégre az anyám se kapott kinevezést, meg az én diplomám se jogosít fel a tekintetesnél többre, a feleségemet mégis nagyságosasszonynak címezem magam is, ha írok neki, sőt azt a hordárt se világosítottam fel, akinek nemrégiben kis kézitáskát elhelyezéséért — bevallom, gyenge szemem tévedése folytán — nikkelpénz helyett ezüstöt adtam, mire sapkáját is leemelte s így hálálkodott: »Köszönöm, méltóságos uram!« Nem. mondom, az is forma, hogy a francia miniszterelnöknének csak a Madame megszólítás jár s Morgan feleségét, de még Rockefellerét is csak Missis Morgannak, Missis Rockefellernek szólítják. Hát szólítsák, a franciáknak meg az amerikaiaknak így tetszik, — én ezentúl mindenesetre óvatos leszek. Nekem egy asszony se tegyen szemrehányást. Tegnap sült gesztenyét vettem a sarkon. Teljes címmel és illemmel, ilyenformán: — Kérek kettőért gesztenyét, nagyságosasszony. Az öreg, kemeneeterjedelemre bugyolált kofanéni még csak el se mosolyodott. Természetes arccal és fürge kézzel számolta a zacskóba a húsz szem sült gesztenyét. Elfogadja a nagyságosasszonyt. Biztosan jár neki. A férj, meg a kutya. A napokban estefelé régi ismerősömmel találkoztam. Régi ismerősöm szép, fiatal asszony. Húsz évvel ezelőtt nagyon jó barátságban voltunk. Akkor szép, fiatal lány volt. A közbeeső húsz évet nemigen látni meg rajta. Azelőtt sokat voltunk együtt, jópajtások. Szerelemről szó se esett soha, a nő sokkal idősebb volt akkoriban, mint én, mert csak két évvel volt fiatalabb. Mostanáiban egyszer-kétszer ha találkoztunk évente. Ilyenkor nagyon örülünk egymásnak. Most derült ki, hogy már két éve szomszédok vagyunk, itt laknak a mellettünk lévő házban. Nagyvárosban gyakori jelenség az ilyesmi, csak a szomszédait nem látja az ember. Azt mondja a szépasszony, menjek felhozhozzájuk, mindnyájan nagyon fognak örülni. Ilyenkor, vacsora előtt, összesereglik az egész család, két húga, öccse, anyja, csupa régi jó barátom. Megyek, megnézem őzet. Tudtam, annak idején beszélték, milyen jól ment férjhez az én régi pajtásom. Hogy felértünk hozzájuk, láttam, nagyon megváltozhatott az úgynevezett anyagi körülmény. Nem mondom, hogy szegény a környezet, amelyben éltek, csak éppen — tartózkodó. Az üdvözlés csakugyan viharos volt. Hazudnék, ha tagadnám, örültem, hogy még mindig szeretnek. Örültek, simogattak, néztek — megállapították, hogy meghíztam, s hogy a húsz év alatt alig öregedtem tizennyolcat. A férj is kedves volt, néhányszor már azelőtt is beszéltem vele, tudta, mi fűz a családhoz, hallotta, milyen nagy volt a barátság. Kis francia buldog volt a család egyetlen tagja, »akit« eddig nem ismertem. Aránylag jól fogadott, nem vicsorgott rám feltűnően. Az én régi ismerősöm, az aszszony, leginkább ezzel a buldoggal dicsekedett. Milyen aranyos, kedves, szép, okos — egyszóval nem volt gyereke. A férj mérsékelt elragadtatással hallgatta a kutyáról szóló áradozásokat. Általában a férj nem volt nagyon kedélyes. Keveset beszélt, de ha megszólalt, a kutyát szidta. És a tenyerével eltakarta a száját. Csúnya szokás, leginkább olyanoké, akik nem szeretik mutogatni a fogaikat. Ez volt a férj szempontja is egyszer, mikor mind a két kezét gesztikulálásra használta, s elfelejtette eltakarni a száját, észre vettem, hogy elől vagy öt fog hiányzik. Szomorúan csúnya volt, pedig valamikor a szép férfiak közé számított. Mondom, leginkább a kutyát szidta. Főkép, mert a felesége folyton dédelgette a buldogot, ölelte, cirógatta, csókolgatta. — A fene ezt a dögöt! — tört ki a férjből. — Tavaly beteg volt, szaladtak vele az állatorvosi főiskolára. Taxin! Meg kellett operálni. Klinikán feküdt ez a dög, a rektor végezte a műtétet. Egész vagyonba került. Azon a pénzen megcsináltathattam volna a fogaimat. De rám nem jut. Elvitte a kutya! Bucsuzáskor az asszony megölelt. A férj zavartan és elnézően mosolygott. A kutya féltékenyen és vadul morgott. Mégis megérdemelte, amit ráköltöttek! Dezső meg a héja. Jó régen esett meg ez a kis történet, De nem felejtem el, ameddig csak élek. Van nekem egy bátyám, nagyszakállas ember, Akkor is volt neki, de csak szöszke kender. Büszke is volt reá s a bátorságára, Félt is tőle anyám sok aprómarhája. Vesszőparipáját, ha megsarkantyuzta, Menekült előle kacsa, liba, Pulyka. Tudja a kő honnan, egy nagy gonosz héjjá Csibét csenni járt el hozzánk néhanéha. Akkor is éppen egy csirkére csapott le, Mit szempillantásra kapkodott gyorsan be. Betellett a mérték, itt már tenni kellett, S éppen ezt vitatták benn a tűzhely mellett Hogyan foghatnák meg a rablót legjobban, Amikor Dezsőké a szobába toppan. Macskakarmolástól véres volt az arca, Sebaj! Készen áll ő mindenkor a harcra! Micsoda? Rabló jár? Vakmerő egy héjjá, Na majd nem lesz mersze! Ha ő lecélozza. — Megmutatom én majd! — mondta nagy haraggal. Gsittítgatták: lassan, ne olyan nagy , hanggal! — Jó, de megmondjátok, ha megint itt járna! Tudom, több kis csibe nem megyen majd kárba! Eltelt két-három nap csöndes nyugalomba, De a mi héjjánknak korgott ám a gyomra. Nagyon megéhezett egy kis pecsenyére, Egy kis sárgapihés, pöttömnyi csibére. Utrakelt, meglibbent portáknak felette, De a jó tyúkanyó menten észrevette. Hangos kotkodáccsal hívta kis csibéit, Ezzel adta tudtul a rábló ittlétit. Nosza lett szaladás s Dezsőkét keresik Padláson, pincében, de sehol se lelik. Eszébe jut egynek: hátha a kamrába’...? Bekukkannak oda s bizony nem hiába. Ott lelék Dezsőkét a polc tetejében, A mézesbödönben nyalakodott éppen. Hóna alá nyúltak, szépen leemelték, Még meg is követték, hogy zavarni merték. Előadták aztán, hogy miért keresik, ö meg neki lódul, majd hogy orra esik. Rohan hanyat-homlok a gyerekszobába És — nem hogy mondaná — de csak úgy kiáltja: — Hol az ijjam? Hát a nyílvessző beléje? Hopp, a szekrény alól látszik ki a vége! Kész van tehát minden a szörnyű csatára, A sok rabolásnak vége leszen már ma. Most ki az udvarra, míg a héjjá ott van! Míg egy-két csibével el nem inai gyorsan! Szalad is Dezsőké, nem néz se fel, se le, Csak száguld egyenest a tyúkólak fele. Ott megáll hirtelen s elkezdi kiáltani: — Hol a héjjá? Hol van? Most akarom látni! Ott van, ott, Dezsőké, épp a fejed felett! Felpillant Dezsőké s óh Isten! Óh egek! Egy szörnyeteg rohan egyenest Dezsőnek, Rettentő szárnyai rohamosan nőnek, Csúnya, kampós csőrét nyitogatja, tátja, A napot elfödi már-már a két szárnya. Villogó szemével Dezsőt méregeti, Még egy pár minutum s egészben lenyeli, Dezső mindezeket megdermedve látta S izibe odalett híres bátorsága. Vadász-szerszámait: tegzét, ijját, nyilát Messze elhajítá s megfeszíté inát. — Jaj a héjjá! Jaj! Jaj! — ordítá futtában És hasravágódott egy nagy pocsolyában. Dezsőké kudarcán persze volt kacagás, Lelkére vette és — lám — azóta más. De lett — mire megnőtt — annál vitézlőbbé, Nagy bátorságával nem kérkedik többé. Fő az igazmondás. Apa: Valid be fiam, hogy diót csentél a gyümölcstálból. Ha megmondod az igazat, nem foglak megbüntetni. Kisfiú: Igen, kivettem néhányat. Apa: És mivel törted fel őket? Kisfiú: A te aranyóráddal, papa... Vonaton. Kalauz: Tessék a kutyát levenni a pádról! Utas: Eszemben sincs. Teljes jegyet váltottam számára, tehát joga van ülőhelyhez is. Kalauz: Rendben van. De akkor tessék megmondani neki, hogy vegye le a lábait az ülésről! Ibiké érdeklődik. Az ötéves Ibiké megkérdezi az édesanyjától: — Anyukám, lehetséges az, hogy egy párnának valami betegsége legyen? — Dehogy lehetséges, Ibikém. Miért kérdezel ilyen csacsiságot? — Azért, anyukám, mert hallottam, hogy a párnáink tegnap huzatot kaptak. Előrelátó. Pali nagyon rossz tanuló és édesapja előre alaposan elverte. Anya: Miért vered azt a szerencsétlen gyermeket? Apa: Holnap lesz a bizouyítványkiosztás és én nem leszek itthon.
