Komáromi Lapok, 1936. július-december (57. évfolyam, 53-104. szám)

1936-08-29 / 70. szám

1936. augusztus 29.

»KOMÁROMI LAPOK«

§. oldal.

ASSZONYOKNAK.

Mikor nyilatkozik?

Ősrégi szokás, hogy a fialni leányok a család jótékony védő és bíráló felügyelete alatt nőnek fel. Család alatt ebben az esetben nem a szőkébb családot értem, hanem az oldalági rokonok hadát, különös tekintettel a nagynénikre és a nyugdíjas nagybácsikra.

Ez az oldalági rokonság bírálata tárgyával: a fiatal leánnyal vajmi ritkán találkozik. Ha az ifjvi hölgy meghallja a szomszéd szobából Liza nér ni köszöntését, vagy Bálint bácsi köhögését, eszeveszetten menekül a lakás vészkijáratán valamerre. így az oldalági rokonok kénytelenek tudomásul venni, hogy a leánykának halaszthatatlan, sürgős, hivatalos elfoglaltsága van. A rokonok gúnyos mosollyal veszik tudomásul, mert sejtik, hogy mi rejlik emögött a halaszthatatlan elfoglaltság mögött, fis ezentúl még vitriolosabb nyelvvel hírálgatják az ifjú hölgy tetteit.

Nem lehet tudni, hol kezdődött el a családi háborúskodás. A leányka vonult-e vissza »itt a r(Ikonok csatakiállással már egész zsenge korában a gyerekszobába, vagy a rokonok kezdték inegnemclégcdésüket kifejező kijelentések megtételét? Ez a kiderítetlen, csak az a bizonyos, hogy ma a legtöbb leányka visszavonul, a rokonhad pedig rosszakaratúan bírálhat.

Mit bírálgat? Istenem, ha a lányok magukba néznek, belátják, hogy vaunak esetleges tulajdonságaik, amelyek nem nyerik meg a család tetszését. Itt van többek között a férjhezmenés problémáj a.

Hogy a férjhezmenés ma súlyos szociális és gazdasági akadályokba ütközik, azt hajlandók a rokonok is belátni. És végeredményben nem is azt kutatják, hogy miért nincs a láthatáron egy házasságképes, derék fiatalember. Hanem azért lázonganak, hogy miért van a láthatáron egy házasságra nem hajlamos, dereknek alig nevezhető fiatalember?

Ez a fiatalember tulajdonképpen mai köznyelven: fiú. A fiú, aki rendszerint fiatal, alig két-három évvel idősebb a lánynál, nincs nyugodt, biztos megélhetése (nyugdíj képesség oh!)

— nem szerel feljárni és a lx>kés cbédlőasztali lámpafény mellett elbeszélgetni a családfővel. És noha már hosszabb ideje van az ifjú hölggyel barátságban, egyáltalán nem nyilatkozik.

A fiúnak nincs takarékkönyve, legfeljebb a vikend felszerelése, részletre vett gramofonja és egyéb, a család szerint haszontalan holmija. A fiú jókedvű, a szülőkkel szemben elfogulatlanul kedves, barátságos, családi együttléteket, névnapi vacsorákat a lehetőséghez képest kerül, a lánynyal tegeződik, vikendre hívja, színházba, moziba járnak együtt, de nyilatkozni?. .. A szőkébb család eleinte

— amikor a fiú feltűnt, noha kevés fizetéssel biró egyén az illető, — reménykedett. Aztán hamarosan kiderült, hogy ez sem férjtipus. Partner. Programokra alkalmas jópajtás, semmi egyéb. És amikor ez kiderült, akkor kezdődött a távolabbi rokonság sziszegése.

Liza néni és Bálint bácsi minden egyes alkalommal bosszúsan, megfontoltan vallatják az anyát, hogy meddig tűri leányának ezt a lehetetlen magatartását, mikor szólítja fel, hogy vigye dűlőre a dolgot. »Dűlőre vinni a dolgot« ez a kifejezés gyakran szerepel a családi stratégiában, a krónikák megemlékeznek egv bizonyos Kamilláról, aki ilyen módon lelt alispán hitvese. Sajnos, ez a Kamilla már nem él és tőle, magától nem lehel megtudni, hogyan vitte dűlőre

a dolgot. így aztán a fiatal lány nem tudja, hogy mit kezdjen Jancsival, akit bár szeret, és talán a fiú is szereli őt, de a rossz gazdasági viszonyok védőköpenyébe burkolózva egyáltalán nem hajlamos nyilatkozni...

És ha Lizi néni és Bálint bácsi zaklató szavaira végül is megunják a fiú semleges-kedves álláspontját és felszólítják az ifjú hölgyet: »vigye dűlőre a dolgot«: egész bizonyos, hogy a dűlőül rossz irányba fog elágazni. A felszólított ifjú sértődötten vissza fog vonulni, mert baráti, partner minőségét ilyen érzékenyen megbántotlták. Keres magának olyan parlnernőt, ahol Liza néni és Bálint bácsi családi befolyása nem ilyen erős.

Az ifjú hölgy pedig egyedül marad. Magányos szombat esték, magányos vasárnap délutánok... milyen rettenetesen sivárak, kétségbeejtően hosszúra nyúllak... ezeken a fejfájós délutánokon sokat lehet töprengeni azon, hogy miért is törődnek az emberek olyan intenzíven mások magánügyeivel.

És az ifjú hölgy tisztán érzi, hogy minden rendbe jött volna, ha türelmesen, nyugodtan kivárja, mig a fiúnak magától eszébe jut a házasság gondolata. Mert ha magától jut eszébe, roppant eredeti ötletnek tartja és ragaszkodik hozzá tüzön-vizen keresztül.

I)e ha magálól nem jut eszébe, akkor hiába minden. Hiába a szülők fenyegető kérdései: »Mikor nyilatkozik?» »Nyilatkozik-e egyáltalán?« Házasságban és szerelemben semmit sem lehet előre tudni.

Receptek,

Borjutékercs. 75 dk. borjulapockát

megmosva, szeletekre vágunk, jól kiverjük és megsózzuk. Kis kockára vágott sárgarépát petrezselyemzöldjével és megdarált disznóliússal (kb. 30 deka) kevés zsíron puhára párolunk. Ha készen van, kihűtjük, egy tojást és 2 kanál tejfölt keverünk hozzá. A kivert szeleteket megtöltjük, cérnával átkötözzük és forró zsírban megpároljuk. Mikor megpuhultak kiszedjük, levesszük róluk a cérnát. A levébe belehabarunk egy kanál lisztet s egy csipet paprikát, felforraljuk, pár kanál tejfölt öntünk bele és ráöntjük a húsra.

Töltőit paradicsom kalarábépiirével. A megmosott paradicsomokat kissé kivájva megtöltjük jó sűrű ma, jonézmártással. Tálra rakjuk őket s gyűrű- vagy nyolcasalakban körülvesszük nyersen meghámozott és megreszelt fiatal, gyenge kalarábéval* amelyet citromlével, olajjal, sóval — esetleg borssal — fűszereztünk.

Párisi rostélyos. A rostélyost megtisztítjuk csontjától és zsírjától, jól kiverjük és megsózzuk. Vöröshagymát, kápribogyót, zöldpetrezselymet, citromhéjat apróra összevagdalunk és vajon megpároljuk. Megtöltjük vele a rostélyosokat, összecsavarjuk őket és kevés zsíron, födő alatt barnára pároljuk. Mikor már jó barna, ráöntünk 2—3 deci tejfölt és egy citrom levét és még egy félóráig pároljuk.

Gombás rizzsel vagy makarónival

töltött liba. A megtisztított libái az oldalán hosszában kettévágjuk és besózzuk, megborsozzuk. Belsejét megtöltjük párolt gombával kevert párolt rizzsel vagy gombás főtt makarónival. A vágást bevarrjuk, a libát két ív, vajjal megkent papírba burkolva, tepsibe helyezve, 1—D/i óráig sütjük. Akkor levesszük a papirost és rövid idő alatt szép barnapirosra sütjük.

Költözködés.

Szép langyos este volt. A hold tele arccal nevetett a földre, bekukucskált a fasorba, az árnyékos uccákba, fénye visszaverődött a sima fehérkavicsos utakon, az útmenti tócsákban, a sebes folyón, patak vizében, de egyszerre elbújt egy felhő mögé. Sötét lett a kihalt uccákon s a csend egyre kisérteliesebb lett.

Ebben a nagy csendben, hirtelen, mint a nyári zápor lecsapolt egy süvílő hang. Megkondultak a harangok, felsírt a sziréna.

— Tűz!

A hold ijedten kibújt a felhők mögül s lágrameredten nézte mi történik a földön. Tűz volt. Hatalmas lángok nyaldosták a Szénapajla deszkafalát, felcsaptak az eresz alá, ahol egy fecskecsalád fészkelt. Szegény, szegény madárkák, li kedves, hasznos és szép teremtményei az Istennek...!

A fecske-szülők kétségbeesetten röpködtek a fészek körül. Három fiókájuk sírt benne, gyengék voltak, alig mozgatták a már tollas szárnvacskáikat, megbénította őket a félelem megvadította őkel a fény, megvadílotta őket a sok emberi hang. de az élniakarás, a szülők bíztató csivitolása erőt adott, bátorságot megpróbálni a lehetetlent. A hő irtóztató volt, a tűzoltók gyorsan dolgoztak, lebontották már a tetőt, közben egyre dől a fecskendőből a lángoló szénakötegekre a vízsugár.

Menekülni kellett, menteni amit lehel. Az élet az egyetlen, amit a fecskecsalád megmenthetett. Ezt óhajtotta a fecskepár, ezt csivitollák egyre a fiókáknak és egyszerre már épp az utolsó pillanatban a fészek széléről nekilendült a három ügyetlen fecske-fióka. Szinte bukdácsoltak a levegőben, minduntalan lejebb hulllak, de a rémület ellenére szerencsésen átmenekültek a szomszéd háztetőre, onnan az eresz alatt húzódó villanyvezetékre. Reszkettek, sírtak a fiókák míg a

fecskeszülők vidáman röpködlek körülöttük. Megmenekültek és ha elveszett is a fészkük, megmaradt puszta életük és három drága szereted kicsi fiókájuk.

Fecske apó hamar elment, villámgyorsan széllé a levegőt s pár perc múltán újra itt volt, finom zsákmánynyál. pár jó kövér léggyel. Azonnal tartották kis csőrüket és elfelejtettek minden veszedelmet, a jó vacsora láttáim a kis fecske gyerekek. Az éjjel ott aludtak, csak a fecske apó virrasztóit s nagy gondban volt, mert a régi lakásuknak még a helyét se látta többé. Elégett, a tűz martaléka lett. Újról kellett gondoskodni, mert a család anélkül nem maradhatott.

Reggel vidámak voltak mind az öten, a reggeliről gondoskodtak a szülők s mikor egyedül maradtak, próbálgatták a repülést. Az egyik nagyon bátor volt, az csicsergőit legtöbbet és az produkálta magát. Jobbra-balra sétált a vezetéken, felszállt a tetőre, onnan viszsza, míg a másik kettő összebújva nézte. Repülni nem tudtak, még nem tanullak, az esti menekülés nem számított repülésnek, pedig ez volt az első szárnypróbálgatásuk. Bántotta önérzetükéi, hogy testvérükben több a bátorság, mégse merték megkockáztatni a repülést. Hanem amikor a fecske anyó visszajött, bizony ők is dicsekedve hirtelen átrepüllek az ereszre. Fecske anyó biztató tanítására délig már oly ügyesen használták szárnyaikat, hogy egészen a gcsztenvefáig elébe repültek fecske apónak. Nagy volt az öröm a fecske családban. Repülni tudtak a kicsik, maguk gondoskodhattak cicségről s az öregek építhették az új fészket. Elkészült az is. Szebb, jobb, tágasabb, mint a régi volt. jó puhára kibélelték és beköltöztek, hogy ősszel, amikor kirepülnek belőle a déli hazájukba — a verebeknek legyen jó meleg téli szállásuk. Ha szép tavasszal visszajönnek, új család alakul, új fészek épül, új fiókák lesznek s az új élet kezdődik. Fecske élet.

A fecskék tanácsa.

Gyerekek, ismeritek azt a nótát, hogy a komáromi sürgönypózna jaj de magas? Ugy-e, ismeritek? Azt is tudjátok. hogy a nóta igazat mond, hogy nagyon magasan van az a sürgönydrót is.

Mi bizony nem nagyon tudnánk oda felkapaszkodni. Ami nekünk nem sikerül, vagy csak nagyon nehezen, az a mi szárnyas pajtikáinknak csak játék. Ők megbillentik egy kissé a szárnyaikat és már fenn is vannak. Oda gyűlnek most százával tanácskozni. Nem értem a nyelvüket, csak sejtem, miről beszélnek.

Egy elkezdi, csendben hallgatják egy ideig, aztán rákezdenek kórusban, mintha mondanák: Nincs igazad, ez nem jó tanács, én ezt így gondolom, én úgy. Alighanem a hurcolkodást beszélik meg.

Olyan éktelen csiripelést visznek véghez, hogy pirkadás óta nem tudund aludni. A kicsikék külön ülnek egy csomóban, úgy látszik, nekik még nem szabad a nagyok dolgába avatkozni. Ok a játékaikat, kergetődzéseket, bujócskákat tárgyalják meg.

Az öregek sokkal komolyabb, életbevágóbb megbeszéléseket folytainak. Ok igen hosszú, nagy útra indulnak és olt nem lehet lusta, gyenge, alamuszi senkisom. Fáradságot nem kímélő, kitartó legyen a vándormadár, ha nem, akkor könyörtelenül halálra van Ítélve. Látom és hallom őket naponta, milyen sok-sok megbeszélni valójuk van. Elképzelem, hogy mit beszélnek és azt hiszem, el is találom a vitájuk tárgyát. Az útirányban nem egyeznek. Ilyen nagy utazásnál az emberek is vitatkoznak, tárgyalnak egymással. Az egyik személyvonaton akar utazni, a másik gyorsvonaton. Az egyiknek elég a harmadik osztály, a másiknak nem elég előkelőek a fapadok. Az asszonyoknak sok a poggyászuk, a férfiak azért vitáznak, minek annyi kalapskalulya? Minek a tenniszrckett, amikor a tenger mellé mennek.

Fecskepajtásaink nem ilyen haszontalan dolgokat beszélnek. Őket nem érdekli sem a vasút osztálya, sem a poggyász. Az ő megbeszélésük igazán életbevágó. Figyelve őket, látom, hogy egy kis beteg fióka körül csoportosulnak. Szegényke nem tudott a lábára állni. Vagy egy haszontalan, szívtelen gyerek sebesítette meg, vagy ő maga járt pórul. Hogy hogyan, azt nem lehet megtudni.

Erről a kis szerencsétlenről folyt a vita. Hát persze, hogy anyja mindenáron magával akarja vinni. Nem lehet azt még a fecskemamától sem kívánni, hogy beteg gyerekét itthagyja és egyedül induljon útnak.

A tanács azonban kérlelhetetlen lehetett, nem láttam, hogyan, mikor, látta-e az anya vagy sem, elég az ahhoz, hogy délután Péterbe könnyes szemekkel hozta be a halott fecskefiókát.

— Nagymami, ezt a szegény madarat agyonvágták az öregek.

Nem akartam elhinni, de Péter egy komoly, szavahihető ember és ha ő valamit állít, az csak igaz lehet.

Ha pedig ez igaz, akkor csak úgy lehetett, hogy a vének tanácsa látta a beteg madarat és tudja, hogy alkalmatlan a nagy útra. Mit volt mit tenni, halálra kellett ítélni a szerencsétlent. Az anya éktelen csiripeléssel, csicseregve röpködött, ide-oda, keresve magzatát, de hiába. Péter kis koporsót csinált neki. Egy doboz volt a koporsó, ennek oldalára ráírta kék ceruzával:

— Itt nyugszik villásfarkú Csiribiri, élt egy hónapot. Nyugodjék békében.

Engem addig kínozott, amíg adtam neki egy darab fekete selymet szemfedőnek. A kert virágait összeszedte és egy szép koszorút font belőlük. Az egyik diófa alatt van a megásott sír, amelybe meghatóban lemelte a kis madarat.