Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)

1936-06-06 / 46. szám

»KOMÁROMI LAPOK« 9. oldal 1936. június 6. ASSZONYOKNAK. Ábránd és valóság. Az ifjú író mámorosán gyönyör­ködött első leközölt novellájában. Ült az íróasztalánál és nézte a tárcát. A tárca némán és unottan nézett visz­­sza rá. A fiatal szerző már nem is olvasta a novellát, mert kijött volna a könyö­kén. Csak nézte. Nézte és túllátott a sorokon, túl az egyszerűen berendezett albérleti szoba falain,— túl a háztető­kön és beton vázakon, — az ifjú író úgy érezte magát, mint egy távolba­látó készülék. Színes víziók jelentek meg előtte. — Látott egy gyönyörű arisztokrata hölgyet, amint kecsesen végigdől az ■aranybrokát huzatú recamieren, — a hölgy barackvirágszínű pongyolája la­zán visszahull márványfehér karjai­ról, amint magasra emelve tartja az újságot és mohón olvassa a novellát. A fiatal novellista, első nyomtatásban megjelent elbeszélését. A pongyolás grófnő, — esetleg her­cegnő, — olvas és közben mosolyog. Végtelenül tetszik neki a novella. Há­romszor is megnézi az író nevét: — Fáy Péter Nagyon tehetséges! — suttogja ne­mesen ívelt eperajka. Szenzációsan te­hetséges! Az új Jókai! — Nem! — az ifjú és ábrándozó novellista megrázta a fejét. — Nem! Annál modernebb. — Az új Gárdonyi! — Nem. — Annál urasabb. — Az új Rákosi! — Nem. — Annál szellemesebb. — Az új De­­kobra! — Ez az. Ez stimmel. — Ez divatos, modern és nemzetközi tehet­ség. Szóval: — Az új De kobra! — sut­togja a hercegnő és felvillanyozva ug­rik a telefonhoz. Feltárcsázza tizen­két, — mondjuk, húsz főúri barátnőjét és lelkűkre köti: Olvassátok el az Esti Lap mai tárcáját. Ragyogóan jó! Fáy Péter írta. Az új Dekobra!... Újabb vízió tárul Péter szemei elé. Ünnepelt primadonna olvassa az Esti Lapot hátulról visszafelé. A kriti­káknál kezdi; — Átfutja a híreket is: ki lett gazdagabb, ki lett szegényebb; a politikát unottan átlapozza. Megakad a szeme a tárcán. — Ach! Fáy Péter! — Uj név! — Lássuk csak! — Ünnepelt primadonna belemerül a novellába. — Már a be­kezdésnél felkiált: Charmout! Bűbá­jos! Eredeti fiú ez az író! Ünnepelt primadonna csöpp rúzst mázol szét harmatos orcáin, — belib­ben többhengeres Rolls-Roycába és 90-cs sebességgel rohan az Esti Lap szerkesztőségébe: — Pá, főszerkesztők! Adják meg nekem gyorsan a Fáy Péter címét* vagy küldjék fel hozzám a fiút holnap négy és öt között, vele fogom íratni legközelebbi szerepemet! — Pá!... Péter annyira beleélte magát az áb­rándozásba, hogy már ki is húzta az íróasztal balfiókját. Hat darab dráma, vígjáték, operett és vegyesfajú egy­­felvonásos dohosodott benne. Választ­hat belőlük a művésznő! — porolta át minden eshetőségre számítva a kollek­ciót és be is fújta egy kis orgona­kölnivel ... — Látott továbbá egy belvárosi fod­rászüzletet, ahová betéved a Stúdió egyik rettegett lektora. Míg fehérka­bátos mesterek rendezik fürtjeit, ő kéz­beveszi az Esti Lapot. Természetesen a novellát kezdi ol­vasni. Homlokán a tetszés redője jele­nik miejg s keze gépiesen nyúl a jegy­zőkönyv és ceruza után. Beírja: Fáy Péter. — Fel fogjuk kérni, hogy tartson humoros csevegést a rádióban! — mor­molja a lektor. — Éppen ez a fajta tehetség, akire tíz év óta hiába vár a Stúdió. — Igen! és elolvassa a novellát az Irodalmi Szemle főszerkesztője is, aki már tizenötször küldte vissza Péter kéziratait, — de most fejéhez kap és kopasz üstökét tépi: — Hol volt a szemem? Úristen! Hol volt az én híres irodalmi szimatom, mikor ezt a fiút elutasítottam!? A főszerkesztő kirohan a szerkesztői szobába és sajátkezüleg helyez el az ablaknál egy íróasztalt és egy párná­zott karosszéket. Hegyezett ceruzát és töltőtollat készít elő és utasítja a tit­kárnőt: — Azonnal ajánlja fel ezt a helyet Fáy Péternek és szerződtesse le bármi áron!... — Ho-hó! De már ekkor valamennyi nevesebb újság valamennyiszerkesztője Péter tollforgató jobbkezéért eseng és Péter »zum Trutz« visszautasítja az Irodalmi Szemlét: — Eddig én nem kellettem neked, most te vagy az én szememben nulla! Ezek voltak Péter ábrándjai. Ezzel szemben a valóság ez volt: — A novellát elolvasta egy nyug­díjas kalauz, akinek egyéb dolga nem volt. Kötelességének tartotta, hogy ha már előfizet az újságra, ki is olvassa az ulolsó betűig. A novellát ugyan­azzal az apatikus közönnyel olvasta, mint az apróhirdetéseket, vagy a tu­dományos rovatot. — No, nézd csak, mit ki nem talál­nak máM — volt az egyetlen meg­jegyzése, mikor nagy megkönnyebbü­léssel befejezte... — Elolvasta egy férj, aki előző éjjel mutyiban lumpolt és emiatt haragban volt vele a neje őnagysága. Mivel ha­ragban volt, nem szólt hozzá. (Meg­­kukult! — a férj véleménye szerint.,) Hogy a gyerekek előtt ne legyen fel­tűnő a dolog, a férj magával vitte az ebédhez az újságot is és hogy néma­ságát leplezze, belemerült a tárcába. De csak imitálta a belemerülést, tulaj­donképen nem olvasott el belőle egy szót se. Azt dudorászta magában, hogy .. .»az én rózsám vasutas, vasutas, vas­utas «... és azon gondolkozott, hogyan is volt csak tovább ez a sláger? No. 3. Elolvasta egy vidéki titán,, akinek a novelláit még sohasem fo­gadta el az Esti Lap, — azzal a hivat­kozással, hogy csak »beérkezett« írók írásait van módjában közölni, —nívója érdekében. Hah! — hördült fel a vidéki titán. — Fáy Péter? — Uj név?! — És le­közölték a novelláját! — Hah! Nyomban leült és névtelen levelet írt az Esti Lapnak: »Ez a lap nívó, uraim?’ Névtelen senkik zagy vaságait kényszeríteni rá a gyanútlan és jó­hiszemű olvasóközönségre?’ Hol va­gyunk kérem, a sivatagban? Még egy ilyen novella és beszüntetem az elő­fizetést ! Egy felháborodott N. N.a No. 4. Elolvasta végül egy Kati ne­vezetű szakácsnő, akinek félkiló mar­hahúst csomagoltak az Esti Lap kér­déses hasábjába. A szakácsnő mielőtt feltette volna a marhahúst, keresztül könyökölt az asz­talon és nekiesett a novellának. Saj­nos, a vége le volt hasadva! Ebben a percben különben is ki­szólt a Kati asszonya: Feltette már, Kati fiam, a leveshúst? — Igenis! — felelte Kati szemérmet­lenül és hamar belenyomta a hátszint a fazékba. A novellával alágyujtott a húslevesnek, de még azért többször eszébe jutott a délelőtt folyamán: Ugyan mi lehetett a befejezése ennek a nyavalyás izének? GYERMEKEKNEK. Helyet Ábriskának. A beug Muki, le vele, lábát ide ne tegye! — rázta az öklét Kuncogi szomszéd a többiekkel együtt. Ábris meg felpattant az asztal tetejére. — Érdemes választó polgárok! — cincogta keményen. — Halljuk, halljuk! — zúgott a ki­váncsi tömeg s hegyezte mindenik a fülét. Ábris nagyot köszörült a torkán s tovább folytatta: — Sajton él az egér, ha van a kam­rában — tartja a közmondás, s ha visszatekintünk a dicső ©gérmultba, láthatjuk, hogy őseink is azon kövé­­redtek. — Én azt hiszem — tisztelt polgár­társak — hogy helyes úton járunk, ha apáink nyomdokait követjük. Ifjú koromban sokat foglalkoztam a sajt­tal s nem egyszer kockáztattam érte zsenge életemet. De mióta külorszá­got jártam s megkóstoltam Eidám piroshéjú sajtját, azóta az egérélet legmagasztosabb céljának egyes-egye­­dül a sajtrágást tartom. — Szép, nagy, kerek, édesízű, po­cakos sajtot rágni — tisztelt választó polgárok ccc... ccc ... csettintett a nyelvével Ábris — az élet teteje, az élet Csimborasszója. (Úgy van, úgy van! Ez a mi egerünk! Élénk helyes­lés minden oldalon.) — Ha mellém álltok élesre köszö­rült fogakkal, én lehetővé teszem, hogy erre a Csimborasszóra mind­nyájan feljussatok. — Meg fogom szervezni a Sajtkil­la ló Irodákat s a kamrákban talál­ható egész sajtmennyiséget nyilván­tartásba vétetem és mindenkori szük­ségleteikhez mérten az utolsó mor­zsáig néktek juttatom. — Éljen a sajt! Éljen az azt rág­csáló derék Cincogó nemzetség! — fejezte be nagy lendülettel ékes pro­­grammbeszédét Ábris. — Éljen a mi szeretett képvise­lőnk! — kiabálta a jeles gyülekezet 3 olyan melegen ölelgették jobbról­balról, hogy majd agyonszorították lelkesedésükben. — Jól kivágtad a rezet öcsém, — düllesztette a mellét Pocok tanító úr. — Nem hiába nyüttem el rajtad annyi mogyorófapálcát. Azt mondom, megérte. Derék legény vált belőled, fiam — veregette meg az Ábris vállát. — Hej, Dávid! Még egy üveggel a javából, mert vigadni akarok! — kur­jantott az öreg. — Hozom, kremássan, hozom! — sürített Maus uram a kottyantós üveggel. Pocok úr meg tovább pa­rancsolt: — Száz szál gyertyát izibe! Te meg more gyere ide! — intett a cigánynak s nékieresztette a hangját. Véle fújták a többiek is, hogy: Hej, aki mindig sajtot eszik, Cin-cin-cin, Az folyton csak kövércdik, Cin-cin-cin. De, akik rákap a cukorra, Sej, annak megnyúlik az orra Cin-cin-cin. — Nyúlik bizony a kigyelmedé, vén fogatlan salabakter! — ugrott be a kocsmaajtón Muki, mert odacsalta őt is a muzsika. — Tudom már, honnan fúj a szél. Mivel kigyelmed nem tudja megrágni a cukrot, hát most pocs­kondiázza. — Lassan a tesLlcl ecsém, — szök­kent mellé Ábris — öreg egérrel tisz­tességgel beszélj! — Úgy beszélek, ahogy akarok. Te sajtkukac! — hetvenkedett a másik s közelebb jött egy lépéssel. Szikrázó szemmel nézték, méreget­ték egymást. Olyanok voltak, mint két berzenkedő kakas a szemétdom­bon. — Mit mondtál, te cukorpusztító? — ordított rá ábris. — Lódulj innen, mert a füledre lépek, s hirtelen deré­kon kapta Mukit s nagyot lódított rajta, de az se hagyta magát. Lihegtek, fújtak, úgy forogtak egy­más körül, akár a motolla. A komák a falhoz lapulva lesték, hogy mi lesz; a cigányok meg usgyé — ijedtükben felszöktek a búbos te­tejére. Ott reszkettek, mint a nyárfa­levél. — Nyissátok ki az ajtót! — rikkan­tott Ábris. Azzal megmarkolta Muki katufrékját s kiheppentetle rajta. Az meg repült, mint akinek szár­nya nőtt s olyat puffant, akár egy krumplis-zsák, mikor földet ért az árva. Majd hirtelen felugrott s körülné­zett. Le se porolta a nadrágja hátul­ját, csak loholt hazafelé veresre gyűlt képpel. Szörnyen restelte a dolgot, hogy őt, a híres verekedő Cickányt csakúgy egyszerűen kidobják az ajtón. — Nem, — ezt nem viszed el szá­razon! Megállj, lesz még szentjános­kenyér ,jön még Ábris rád is dér! — rázta az öklét a kocsmaajtó felé. Olt most újra zengett a muzsika, úgy látszik, lemásztak a morék a bú­bos tetejéről. De muki nem hallott abból semmit. Hosszúra-nyult orral baktatott haza a sötét Szalonna-uccába. * A programm beszédet követő napon Ábris Ígéretéhez híven, megszervezte a sajtkutató irodát s a hivatalban lá­zasan folyt a munka. Százával széledtek széjjel a környé­ken a megbízható egérhonfiak, hogy beosonva a kamrák sötét zugába, ki­szimatolják az ott rejtőző sajtot. Á'm az első napon nem jártak va­lami rózsás eredménnyel. Hiúba lótott­­futott a társaság, egy morzsányi sajt nem sok, bizony annyit sem találtak. Ábris olyan arccal rótta az iroda padlóját, mint aki tücsköt nyelt. — Hm-hm, nyomasztó a gazdasági helyzet, — sóhajtott s folyton az ajtót leste, hátha jobb hírrel kopogtat va­laki. Egy reggel aztán, ajtóstól rontott be hozzá Kuncogó koma: — Képviselő úr!... Jaj, képviselő úr! — lelkendezett, — akkora sajtot leltünk, mint a teli holdválág. De többet nem tudott szólni, úgy el­fulladt a nagy gyönyörűségtől, rótt mellé Ábris, —aztán merre, hol? Bökje már ki szomszéd! — A sarki boltos polcán — lihegte Kuncogó. — ■ De meg se bírtuk moc­cantam, pedig egynéhányan nékivesel­­kedlünk — törülgette felhevült orcáját. Mintha csak fülön csípte volna a szerencsét Kuncogó uram, attól kezdve egymásután jöttek-tódultak jobbnál­­jobb hírrel a komák. Csakúgy csap­kodta a markát örömében Ábris. A szorgalmas Írnokok meg csámcsogó szájjal pingálták nagy térképekbe a sok kisebb-nagyobb sajtot. Hamarosan megalakult a sajt^elgu­­rító-bizottiság a Kuncogó vezetése alatt elindultak, hogy elszállítsák a boltból a kiszimatolt óriási sajtot. Sötét éjszaka osontak, óvatosan, vi­gyázva, nagy göngyöleg kötelekkel fel­szerelve, a kalandos útra. Egy lélek sem kószált az uccán. A hold a felhők között bujkált, csak egy cirmos szeme parázslód a ház tete­jén. Ez kissé meghökkentette a bizottság tagjait, de hirtelen halál tmegvető bá­torsággal besurrantak a küszöb alatti lyukon a boltba. Ebben a pillanatban előbukkant a holdvilág s jmintha csak segíteni akart volna nekik, bekukkantott a bolt abla­kán a kerekképű sajtra. Egyszeribe olyan ragyogó világosság támadt, hogy a legapróbb mogyoró­­szemet is meglehetett látni. Ebben a pillanatban észrevették az egerek, hogy a háztetőn lévő macska sompolyog utánuk és hogy az éle­tüket megmentsék, úgy széjjel szalad­tak, élükön Ábrissal, a képviselővel, hogy talán még ma is szaladnak. Hirdetéseket jutányos áron felvesz lapunk kiadóhivatala.

Next

/
Thumbnails
Contents