Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)

1936-05-30 / 44. szám

1*36. május 30,________________________ »KOMÁROMI LAPOK« ____________________________ 9. oida!

ASSZONY OKN AK. ——

A füst és a nő.

Valamikor a nő és a füst úgy jutott csak kapcsolatba, hogy disznóölés idején füstre tette a füstölni valókat,^ vagy rászórt a vaskályha lapjára egv csipetnyit az annyira divatos szobarllatosí tóból.

Az, hogy szájába vegyen egyet a pipatóriumban felsorakoztatott remek pipák közül, legfeljebb farsangi bolondságként jutott eszébe, de akkor sem gyújtott rá, hiszen megölte volna szegényt a köhögés.

A modern korszellemnek kellett eljönni. hogy a nő a füstölés terén is egyenjogúságot teremtsen magának a férfival szemben.

Még szerencse, hogy a pipázás kiment a divatból, mert most kétségtelen, hogy’ pipázna.

Avagy talán mégsem. Igaz, hogy a pipa kiszorult, hátraszorult még a férfiak kegyéből is, de rövid angol pipák még itt maradtak. A pipához azonban a nő még véletlenül sem nyúl. Érzi, hogy ez gorombán nőietlenül hatna.

A szivart sem kedveli.

Ámbár , azért akad szivaros hölgy.

A szivarozó nők azonban legtöbbször túlvannak a legszebb férfikoron és egyébként is férfias allűrökkel rendelkeznek. Alapos megfigyelés után megállapítható, hogy nemcsak korban előrehaladtak, hanem testi terjedelmük is meglehetősen bőre szabott. Testkolosszusokkal szemben nem is hatna talán jól a cigaretta, mert túlerő« és előnytelen lenne az ellentét.

A legnépszerűbb a hölgyközönség között a cigaretta.

Ma már senki sem ütődik meg azon, ha hölgyet cigarettázni lát. pedig valamikor ebből az egyszerű és általános tényből nagyon szigorú következtetéseket vontak le. Ma nem vonják le ezeket a következtetéseket, annál az egyszerű oknál fogva, mert logikátlan lenne. A cigarettának ma már a nő •erkölcséhez semmi köze, aminthogy a rúzs, púder és festék sem ront a nő presztízsén.

Ma mák udvariatlan az olyan férfi, aki társaságban cigarettára gyújtana és item jut eszébe, tárcáját odatartani a hölgyek elé. Ez már kötelesség és a dohányzó nő megsértődik azon a

feltevésen, hogy őt ez az úr nem tekinti olyan modern hölgynek, aki szintén cigarettázik.

Pedig a dohányzás nem modernség. Ha nem lehet a nő dohányzásából kevéssé hízelgő következtetéseket levonni, nem szabad elvárni, azt sem, hogy valami különös erénynek tartsák. A dohányzó nő nem több, nem modernebb, nem kiválóbb, mini a nem dohányzó. Különbség, ha van köztük, semmieselre sem a dohányzásból ered.

A női dohányzás terén önként kínálkozik néhány kérdés, amely feleletre, vagy tisztázásra vár.

Az első kérdés az:

— Hogyan szokott rá? «

— Magam sem tudom. — Ez a legáltalánosabb feléiéi.

Ez a magam sem tudom, ügy kezdődött. hogy valamikor akadt férfi, akinek a kedvéért ajkai közé illesztette a karcsú kis cigarettát és a levegőbe lehelte a füstöt, annál is inkább, mert a férfi biztosította, hogy nagyszerűen áll. Kecsesen tartja ujjai között, kecses a mozdulata, mikor ajkához emeli s bűbájos látvány, amint a fehér füst gomolyogva lör előre és ő kedves ügyetlenséggel a levegőbe fújja.

11a dicséret közötl nem lett volna olt ez a megjegyzés is, hogy kedves ügyetlenséggel fújja, akkor lehet, hogy őnagysága megmaradt volna a kísérletnél. De a megjegyzés, hiúságát sérlő tüske ott volt a dicséret rózsái között, ezt a sebet meg kellett gyógyítani. Egyetlen módja volt az, hogy megtanulta ő is mellre szívni a füstöl.

Eleinte roppant sokat köhögött. Émclygett tőle a gyomra, szédült, de ez a legkevesebb áldozat, amit diadaláért hozhat.

Egy na]) azután a gyakorlott dohányos utánozhatatlan közvetettenségévei emelte már szájához a cigarettát, jó nagyot lélegzett és úgy fúj la ki a tüdejéből a füstöt, hogy az illető úriembernek a szeme-szája elállt.

Remek. Csodálatos! - áradozott! — Hogyan tanulta meg?

lázi meg kellett volna tanulni? — kérdezte ártatlanul a hölgy. --- Azl hiszem az első pillanattól kezdve így csináltam.

Az illető férfi azután eltűnt az életéből, de a cigaretta megmaradt, egyelőre emlékeztetőnek, fájdalom emlékcsillapítónak. később szenvedélynek. A

nikotin, a bűbájos, zsongító, altató, ha kell munkára serkentő varázsló beleette magát idegrendszerébe. Nem tudott megválni többé tőle.

így kezdődött a »magam sem tudom«, ...

Az »én úgy szoktam rá« pedig úgy kezdődött, hogy a nő tudatosan kóstolta meg: mi az, ami a férfiaknak annyira ízlik. Mi Jó van abban, hogy világba engedi a füstöt. Megpróbálja, jónak találta. Azt mondta: Most már értem és azóta fújja a füstöt rendületlenül és legalább olyan szenvedélylyel, mint a férfi. Sőt, szenvedélyesebben, minthogy a nő mindent egészebi) lélekkel cs nagyobb idegkoncentrációval végez, mint a férfi és kevesebb az ellenállási ereje érzelmeivel, szokásaival szemben.

Közben megszületett a dolgozó nő típusa, közben rosszabbak lettek a viszonyok, nagyobbak a gondok, izgalmasabb az élet. A cigaretta, a dohányzás most már nemcsak luxus, passzió, szenvedély, hanem elemi életszükséglete lett ennek az osztálynak. Vállalatok fontos ügyei vannak nők kezében letéve: férfi munkát végez, nem nélkülözheti ezt a kitünően bevált segédeszközt. Ha kedvességét akarja mutatni, ha figyelmes, vendégét cigarettával kínálja. Tárgyalás, megbeszélés könnyebben, fesztéienebbül megy, ha közben a két fél dohányzik és a közös szenvedély, amely valamikor csak a férfi privilégiumá volt, ma már az ő egyenrangúságát is hirdeti.

Ha megéhezik munka közben, egy cigaretta elveri éhségét, ha fáradt, további munkára serkenti, ha izgalma van, megnyugtatja. Ma már a cigaretta — kell.

Efölött már napirendre tért a férfivilág és igazán magától értetődik, ha a nő otthon, társaságban, vendégségben, vágj’ nyilvános helyen füstöl.

Az ember azl hinné, hogy most már teljesen befejezett lénnyel áll szemközi. Nem. A nő az üccán, nyilvános terekén nem dohányozhat.

Miért?

Kérdés, amelyre nehéz helyes feleletet adni.

Ha egv nő az uccán dohányzik, feltűnő. Sehol máshol nem, csak éppen az uccán?

Pedig a dohányzás nem olyan intim cselekedet, mint például a körmök

ápolása. Mégis, ha egy nő leül a padra és fényesíti a körmét, azt legfeljebb illetlennek tekintik, de nem botrány. Nem lökik’ meg egymás könyökét az; arra járók és nem mondják egymásnak: Nézd azt a nőt. ,•

Ha a nő ugyancsak azon a pádon a legteljesebb lelkinyugalommal előveszi retiküljét, felfrissíti arcán a púdert, újra beriízsozza kopásnak indult ajkát, végigtörli szemöldökét, azon is csak a kényesebb ízlésnek ütődnek meg, a nagy közönség nem.

De ha dohányzik, akkor nézik, bámulják, botrány és még az is lehetséges, hogy a rendőr figyelmezteti, hogy nyilvános dohányzása botránkoztató, bár azt hiszem, nincs rendelet, nincs paragrafus, amely ezt egyenesen megtiltaná.

Mert botrányos éppenséggel nein volna benne semmi. Elvégre a férfiak füstölnek az uccán és senki nem ütközik meg rajta. Mért nem szabad a nőnek?

Úgy látszik, hogy itt valamely tudatalatti értékelésről lehet szó. Mert egyet tisztázni kell: a nő — bármenynyire. is hirdetik, hogy egyenrangú társa a férfinak, úgyis, mint ember, úgyis, mint dolgozó személy csak névleg egyenrangú. Hallgatagon mégsem tartják annak.

A női munkaerőt, ha teljesen egyénrangú is a férfi munkájával, nem fizetik úgy meg, munkateljesítményét, úgy bírálják meg, hogy összehasonlítják nő-voltával. Ha jó, hä kitűnő a munka, akkor azt mondják:

— Pedig nő csinálta.

Ha a munka kevés értékű, akkor azl mondják:

— Hiába. Nő csinálta.

Az a logikátlan tény, hogy a nő nyilvános szabad helyén nem dohányozhat, szimbolikus kifejezése annak, hogy mindenek ellenére mégis kisebb értékűnek tartják, mint ahogy mondják. Ahogy nem engedtek még számára szabad utat a pályák összessége felé, úgy tartják tilalmi rendelkezésül az uccál, mint füstölésre neki tilos területet.

Valamivel ki akarja fejezni a közvélemény, hogy a nő, mégis csak nő, akinek ipa már ugyan sok mindent szabad, de mégsem mindent.

Valamivel, legalább valamivel kevesebbet, mint a férfinak.

A pissze orrú elefánt.

Afrika sötét belsejében a békésen alvó elefántokat egy napon nagy ordílozás verte fel álmukból. Riadt bömbölósbe kezdtek hát ők is, anélkül, hogy előbb meggyőződlek volna arról, tulajdonképpen mi is történi. Apró szemeikkel kutatva néztek körül és ormányukkal idegesen túrták a földet.

r— Bőőőőő, bőőő — hallatszott ismét a bömbölés. — Keljetek fel testvéreim! Én vagyok itt. a Sziárn!

— Ejnye, micsoda tréfa ez, Sziám, hogy álmunkból versz fel — kérdezte az egyik elefánt és dühösen dobbantott oszlopos lábaival.-- Ne haragudjatok rám. Nagy csapás ért, legyetek segítségemre.- Beszélj! Mi történt?

Sziám még keservesebb bömbölésbe kezdett:

— Milyen szégyen... milyen szégven... a fiam... pisze orral született!

A szörnyülködés moraja zúgott végig az elefántcsoporton.

Ugyan, mikét fecsegsz ill összevissza — mondotta a tudós Aga. — Én már megéltem százötven évet. de se az apám, se a nagyapám, se a dédapám nem mesélt soha arról, hogy valaha is pisze orrú elefánt születelt volna.

— Bár úgy lenne most is Elefánt Aga - nyögte Sziám.

És mekkora az orra? — kérdezték résztvevőén a többiek.

Még félméter sincsen. Oh Aga, te nagy tudós vagy, a Fehér Elefántnál is nagyobb, tégy csodát és növeszd ormánnyá Bébi fiam pisze orrál.

— Megteszem — válaszolta büszkén Aga, mert hiúságának tetszett, hogy Fehér Elefántnál is okosabbnak tartják.

Am doktor Elefánt Aga hiába járt nap-nap után a kis Bébihez és hiába jöttek idegen országból a tudós állatok, titkos szavakat súgva az elefánt bölcsője felett, az orr csak nem akar! megnyúlni.

És az évek így röppentek el Bébi feje fölött. Már huszonöt éves is elmúlt, de jókedvűnek nem látta öl soha senki. Mindig bánatosan, lehajtóit fejjel járt-kelt az erdőben, társai messze elkerülték őt és mosolyogtak rajta. Szegény Bébinek nagyon fájt a szíve, pedig édesanyja becéző szavakkal vigasztalta szomorú kisfiái. Bébi ilyenkor megrázta lapátfüleit és sóhaj lolt:- Én már nem leszek sohase boldog. Mindenki kacag rajtam s pajtásaim nem állnak szóba velem. Elmegyek világgá, édesanyám, vagy olyan országba, ahol nem ludják, hogy az elefántnak hosszú orra van. 1 la meg nem találom ezt az országot, elpusztulok bánatomban.

Egy napon aztán Bébi beváltotta ígéretéi. Eltűnt, s hiába bömbölték napestig nevét mintha a föld nyelte volna el.

0 pedig ezalatt futott, egyre futott, erdőn-mezőn kérésziül étien és szóraján, amíg kimerültén el ne mért a Szaharához.

— Már nem bírom tovább — sóhajtotta — ill fogom lelni a halálom.

Le akart dőlni a homokba, amikor észrevette, hogy lábai előtt egy arab ül.

HáL te, ember.' hogy kerülsz ide? Olyan sápadt az arcod, mint a Fehér elefánt bőre.

óh, kedves elefánt, tevém elpusztult és egyedül vágtam neki ennek a nagy síkságnak, de nem tudok kijutni belőle. Napok óta nem ittam egy korty vizel se és hiába várok valakire, aki megmentsen.

— Jó arab — szólt részvéttel az elefánt — fogadd cl szolgálatomat. Én majd elviszlek a te országodba. Ülj fel a halamra és jól fogózz meg füleimbe.

— Elvinnél engem? Hiszen le is alig álsz már a lábadon.

— Azért mégis segítek rajtad, mert olyan szépen szóltál hozzám. Az édesanyámon kívül még senkise mondta soha azt, hogy: kedves.

Bébi elülső lábával letérdelt a földre, hogy az arab hátára ülhessen, aztán elindult vele a Szahara forró homokján. s meg sem állt addig, amíg az arab örömteli hangján fel nem kiállóit:

— Ilthon vagyok! Mivel háláljam meg neked jóságodat elefánt?

— Bölcs arab, le nem gúnyoltál ki pisze orrom mialt, nem kérhetek ajándékot tőled. És mégis egy kérésem van, szerezz nekem olyan gyógyírt, amelytől orrom megnyúlik, meri most már ezen múlik életem és halálom...

Válasz helyett az arab két kezét mellére szorította, háromszor majd a földig hajolt:

— Allah! Allah! Hallgasd meg kérését és segítsed őt!

És ebben a pillanatban, csodák csodája, gyönyörű hosszú ormány nőtt a pisze orr helyett.

*

És a Bébi múlt hónapban éppen száz éves volt.

Azt hinném, hogy máig is él, ha meg nem holt...