Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)
1936-05-23 / 42. szám
2 oldal »KOMÁROMI LAPOK« 1936. május 23. valóban csökken, míg a földművelő járásokban emelkedik. Az agrárok csúnyán visszaélnek az élelmezési akcióval. A népjóléti miniszter a múlt napokban közölte, hogy az állam 79 járásában a munkanélkülieket szigorúan revideálják. Nem akarunk az események elébe vágni, de azt gondoljuk, hogy számos agrár bíróság elé megy élelmiszerek jogtalan osztogatása miatt. Emellett azonban a gazdák s fiacskáik a gyárakban megüresedett helyekre is tolongnak s elfoglalják a munkásemberek helyét, az agrárpárti protekcióval. Nem állunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy a munkanélküliek száma valóban leszállítható volna mintegy 150 ezerrel, ha az agrárfunkcionáriusok fiacskái és egyéb protekciós személyek nem szednének jogtalanul élelmiszer utalványokat, vagyis ha az agrárok nem élnének vissza a munkanélküliséggel és ha a gazdák nem foglalnák el a gyárakban a munkások helyeit és ha a megüresedett helyeket nem töltenék be agrár pártigazolvány alapján, hanem igazságosan a hivatalosan megszervezett munkaközvetítés alapján. Százezer kiszolgált katona minden frontjáról a világháborúnak impozáns tüntetésre készül a békéért. .. Trencsénteplic, — május hó. A frontharcosok szlovenszkói egyesülete nagyszabású ünnepségre készül. Néhány hét múlva díszes ünnepségek között szentelik fel az egyesület trencsénteplici osztályának most elkészült zászlaját. Egy zászlószentelési ünnepség rendes körülmények között nem igen emelkedik ki a lokális érdeklődés kereteiből, ezúttal azonban a trencsénteplici ünnepség országos jelentőségű lesz. Machnik nemzetvédelmi miniszter, az ünnepségek védnöke, Zak tábornok, Szlovenszkó katonai parancsnoka,Jezek generális, a csendőrség szlovenszkói parancsnoka, valamint a köztársaság legfőbb katonai vezetői személyesen Itélefindokolás. Irta: Máriáss Imre. — Honnan ismerte a vádlottat? — kérdezte az asszony. — Valamikor szerelmesek voltunk két testvérbe — beszélte a férfi. — Zoli tizennyolc volt, én tizenhat. Piroska, Zoli szerelme ugyancsak tizennyolc, Mici tizenhat, mint én. Mind a ketten varrodába jártak. Az apjuk szabómester volt. A lányok aranyosak, mi ketten fantaszták. Zoli díjnok volt a postán, mert az anyja nem taníttathatta tovább, én még tanultam. Az volt a tervünk, hogyha mi örökölünk, — már akkor vártuk Zsuzsi néni halálát — akkor nagy divatszalónt nyitunk és egy napon tartjuk az esküvőnket. Csak két évet kell várni mindössze, amíg leteszem az érettségit. A többit elintézem otthon. Biztos is voltam benne, mert soha semmiféle tervem nem ütközött akadályba. Persze, akkor én még nem tudtam, hogy ez nevelési elv. Ráhagyni a gyerekre mindent, amíg csak tervezget. Ráérnek nemet mondani, ha komolyra fordul a dolog, így boldog voltam és rajongtam a szüléimért, aminthogy rajongtam mindenkiért. Istenem. Kamasz voltam. Égjük este, amikor hazakísértük a lányokat, — mindennap értük mentünk a varrodához — azt mondta Zoli: Gyere fel holnap délután hozzánk, anyám szeretne megismerni. — Ez nagy kitüntetés volt. Tudtam, hogy hozzájuk nem mehet fel senki, mert az édesanyja nagyon büszke és nem engedi meg akárkinek, hogy szegénységüket lássa. Zoli apja nagyon fiatalon halt meg, a nyugdíj csekély volt. Sokat és szépet mondhatott rólam Zoli, ha az édesanyja meghív. Különben ismeretlenül is szerettem őt, mert arra gondoltam, nem lehet más, mint amilyen Zoli. Halk, finom, vesznek részt a trencsénteplici zászlószentelésen, amelyen képviseltetik magukat a frontharcosok valamennyi egyesületei. Százezer kiszolgált katona, a világháború minden frontjáról vesz részt egyesülete révén a trencsénteplici zászlószentelési ünnepségen, amely voltaképpen csöndes, hangtalan és impozáns demonstráció lesz a béke mellett. A trencsénteplici ünnepségeket a kiszolgált katonák szlovenszkói egyesületének alelnöke, Komlós József készíti elő. Az előkészítő munkálatok már hónapok óta folynak és azok eredményéről Komlós alelnök ezeket mondotta munkatársunknak: — A köztársaságban közel százezer kiszolgált katona tartozik a különböző egyesületek keretébe. Vannak egyesületek, amelyek száz éves múltra tekintenek vissza; a pozsonyi egyesület nemrég ünnepelte fennállásának hatvan éves évfordulóját Nincsen a világháborúnak olyan frontja, ahol a mi tagjaink Manlicherrel a kezükben, haubicek mellett, repülőgépeken, földbe ásott fedezékek sárfalainál, srapnelok kísérteties fénye mellett, gázálarccal, erődítések páncéljainál ne tették volna százszor és százszor kockára az életüket. Egyedül Szlovenszkóban húszezer kiszolgált katona tömörül egyesületeink köré. A kiszolgált katonák valamennyi egyesülete képviselteti magát a trencsénteplici zászlószentelési ünnepségen, amely — az eddigi jelek szerint — nemcsak országos, hanem nemzetközi jellegű lesz. Értesüléseink vannak máris arról, hogy még Franciaország frontharcosainak szövetsége is elküldi képviselőit hozzánk. — A mi zászlószentelési ünnepünk egyben manifesztáció lesz a béke mellett. Nekünk, katonáknak, akik haláltmegvetve harcoltunk egykor és lemondva minden öröméről az életnek, néztünk farkasszemet a halállal, jogunk van hozzá, hogy tüntessünk — hangtalanul és csöndben — a béke mellett. Ennek az impozáns manifesztációnak méltó színhelye Trencsénteplic, Szlovenszkó tarka virágos kertje, ahol a természet ezernyi szépsége aranyozza be az ember életét. Itt, ahol örökké béke van, ahol bőkezűen szórta minden áldását a világra az Isten, történik meg először, hogy katoszelíd. — Nem is csalódtam. Halkan, finoman, szelíden és kedvesen beszélgetett velem, akkor is, amikor magunkra maradtunk. Zolinak ugyanis rendkívüli szolgálatra be kellett menni a postára. — Kinyílt teljesen a szívem. Úgy, mintha az én anyámmal beszélgettem volna. Elmondtam, hogy Zoli örök barátom, olyan, mintha testvérem lenne és az örökségemet is megosztom vele. Észre se vettem, hogy miként történt, de nyakig benne voltam a házassági terv részletes ecsetelésében. Valószínűleg ő vezette a beszélgetést olyan finoman erre a témára s úgyis tudtam, hogy Zolinak nincs titka az anyja előtt. Mindenre megértőleg bólintott. Úgy jöttem el tőlük, mintha megütöttem volna a főnyereményt. Most már semmi akadálya sem lehet szerelmünknek. — Másnap Zoli nem volt bent a hivatalban, a varroda elé sem jött el. Nyugtalan lettem. Beteg volna? Másnap az iskolában levelem volt. Zoli irta, hogy menjek érte a postára, hat órakor. Nem tudom mért, de nyugtalanságom fokozódott. Szokatlan volt az egész dolog. — Mindjárt jövök! — mondta, amikor fülkéje előtt megálltam. Hangja szelíd volt, de mintha hűvösebb lett volna, mint máskor. Nem is mosoljrgott Mikor kijött, egyideig némán mentünk egymás mellett, az után azt mondta: — Kérlek, mondd meg Piroskának, hogy többé nem megyek hozzájuk. Anyám nem engedi. A szívem összeszorult. — És veled sem találkozhatom többé! — szorította meg gyengéden a karomat. — Anyám nem engedi. — De mért? — nyögtem ki a kérdést. — Nem tudom. Isten bizony nem ndk, akik fegyverrel a kezükben harcoltak egykoron északon és délen, keleten és nyugaton, síkra szállnak az emberiséget megváltó békéért. — A csöndes manifesztáció jelentőségét emeli az a körülmény is, hogy a trencsénteplici ünnepségen testvérként vesznek részt kiszolgált katonák — nemzetiségre, fajra és vallásra való tekintet nélkül — olyanok is, akik a nagy világégés idején talán ellenségként állottak egymással szemben. Ma egyek vagyunk egyesületeinkben és mindnyájunkat csak egy eszme lelkesít: a béke és az emberiség jóléte ... „Segíts másokon és magadon segítesz“ Önkéntelenül így formálódott meg bennem a példabeszéd, amikor a »Komáromi Lapok« szerdai számában egymás mellett két gyászkeretes »önsegélyző« csoport azonos szövegű, komor, de meleg felhívását olvastam. Előrelátó emberek, kik számolnak azzal, hogy a vagyon, a jövedelem! máról-holnapra lecsökkenhet, semmivé lehet; összeállóttak eleinte garasaikkal, ma már számottevő összegekkel, hogy ha valamelyik embertársukat élszólítja a halál: úgy a hátramaradt özvegynek, árváknak az anyagi gondok — legalább a legszomorúbb napokban — ne szaporítsák fájdalmukat és enyhítsék bajaikat. A legfelemelőbb tudat, hogy az általam nélkülözhető koronákkal (egyik csoport 50, másik 100 korona), amely kiadásom egy-egy évben talán kétszer-liáromszor ismétlődik meg, másoknak bajában úgy segíthetek, hogy az özvegy vagy árva szerényen, de nélkülözésektől menten sőt 1 esztendőn át élhet, a sorscsapástól magát összeszedve, keresetforrás után nézhessen vagy az elhalálozott keresetét folytathassa. Másokon segítenem, azonban kimaradhatatlanul előbb, utóbb rám kerül a sor és itt áll be a »magamonsegítés«. Az egyik csoportnál 12 év alatt 4 halálesetben á 100 koronát, összesen 400 koronát fizetett a csoport tagja s a hátramaradt özvegy 5000 koronát kapott. tudom. Szervusz. Ezzel magamrahagyott. — Megalázottan és szerencsétlenül mentem haza. Fájt, nagyon fájt a dolog. — És ezért rosszkedvű? — csodálkozott az asszony. — Hiszen annak már több mint harminc éve?... — Ma Zolit kétévi fegyházra ítéltem. Kirabolt egy öregasszonyt. Egy olyan nyugdíjas özvegyet, mint amilyen az édesanyja volt. — Borzasztó. — Igen, borzasztó. De volt a dologban még valami szomorú. Javában tárgyaltam az ügyet és eszembe sem jutott, hogy ez a Kovács Zoltán az a Kovács Zoltán. Elvégre annyi Kovács van s az ő nevét is szinte elfelejtettem, de egyszercsak látom, hogy a vádlott, aki eddig állandóan lehorgasztott fejjel ült, egyre gyakrabban néz fel rám. Egyszercsak felragyog a szeme, mint amikor felismerünk valakit. Jobban szemügyre veszem, újra átfutom személyi adatait és hirtelen magam előtt látom, mint postadíjnokot. Megint ránézek. Szeméből már eltűnt a bűnözők jellegzetes fénye. Gyermeki szemmel figyeli, hogy megismertem-e? Nem mutatom. Hirtelen eszembe jut az egész história. Az ügyész felé fordulok, mert éppen a vádbeszéd hangzik: »... a mai időkben, amikor a társadalom megingott erkölcseiben, kétszeresen fontos, hogy az ilyen elvetemedett intellekluel bűnözők is érezzék az igazságszolgáltatás sújtó kezét. Állásnélkülisége nem menti. Ezren és ezren rabolhatnának ezen a címen.« — Ha nem is néztem feléje, éreztem, hogy tekintete most könyörgő. Azután a védő következett. »Csak menteni tudom védencemet, nem védeni — mondta. — Korán maradt magára. Édesanyja meghalt s hú a háború nem veti ki állásából, ta-A másik csoportban 3 év alatt 7 halálesetben á 50 korona, összesen 350 koronával járult a tag embertársa hátramaradottjainak segítéséhez, aki 8000 koronát kapott. Amellett mindkét csoportnak 50— 50o/o tarlalékpénze gyümölcsözik a bankokban. Milyen szép a rendelkezés — ami a legpontosabban be lett minden esetben tartva — hogy a haláleset beállta után 48 órán belül a csoportok vezetői személyesen tartoznak az összegeket készpénzben, minden elismervény nélkül, minden formalitás mellőzésével az illetékesnek átaadni, kifejezetten kiemelve, hogy ez »nem segély«, nem »adomány«, hanem »járandóság«, a »csoport tartozása«. Nagy megnyugvás mindenki részére, ha tudja, bármily körülmény között hagyom hátra családomat, tekintélyes kis készpénz lesz a háznál, anyagi nélkülözéseknek egy hosszú időn át özvegyem, árvám, hátramaradottam nics kitéve. Morális erők tartják fenn e csoportokat! Nincs adminisztrációs költség, nincs személyi kiadás! Akik a csoportok vezetését vállalták, tudják, 1)ogy ez munkával, utánjárással jár, de teszik szívesen, emberszeretelből, kötelességtudásból. A közösség elismeri e munkájukat és e néhány sor fejezze ki háláját, elismerését a csoportok megteremtőinek, vezetőinek, tagjainak, kik »másokon segítve, magukon segítenek«. A. B. » ««mani—«rr . mi in am mi Faludi Károly: Csillaghullás. Szorongó csend figyel az éjszakába A Napkocsis már régen kifogott S a jóvérű szilaj csikóknak lába Lerúg nagynéha egy-egy csillagot. A hulló csillag szög a patkóvasból S így Hephaistos müve meglazul... Titánkovácsolt érc zuhan magasból: Az égi patkó földtekénkre hull. Zuhan, zuhan szikrázó lendülettel És meteorként föld gyomrába jut. Napisten nézi bosszankodva reggel Egy táltosát, hogy patkó nélkül fut. Ián ma tisztes és becsült tagja a társadalomnak. A háború lelki sebesüljeként kell őt tekinteni. A vérzivataros napokban inficiálódott, elvesztette erkölcsi alapját s mire magára eszmélt ...« — Éreztem, hogy a védőnek igaza van. Nem is sejti, hogy érvelése jogosságának én, a bíró vagyok a tanúja. Mérlegelem mégegyszer az egész ügyet s érzem, hogy a legenyhébb büntetést fogom kiszabni rá, mert tudhatja kedvesem, hogy ítéleteimben a törvény határain belül az életet tartom szem előtt. — Kovács Zoltán — fordulok most feléje — kíván az utolsó szó jogával élni? — Igen! — áll fel és remegő, meghatott hangon azt mondja: »Anyám húszéves koromban meghalt. Áldott legyen emléke, mert rajongó szeretettel nevelt. Vele elvesztettem minden erkölcsi támaszomat, mert megszoktam, hogy mindent az ő irányítása szerint tegyek. Még a barátaimat is ő válogatta ki.« — Ezt jelentősen mondta s erősen rámnézett. — Emlékszem egy esetre... — folytatta és elmondta a mi esetünket. Rettenetes volt. Éreztem, láttam, hogy hamis minden hangja, hazug romantikával meg akar hatni s most úgy állítja be a dolgot, mintha a mi esetünk lett volna életének fordulópontja. Giccses volt, aljas, hazug. »A barátok, a rossz társaság tett tönkre!« — kiáltotta végül színészkedve s szeme sarkából azt is figyelte, hogy a hallgatóság egyik-másika könnyezik. Abban biztos volt, hogy engem meghatott. — És ez volt a legkisebb büntetés? — kérdezte az asszony. — Nem. De éppen az előbb mondtam kedvesem, hogy a törvény keretén belül az életet tartom szem előtt.
