Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)
1936-05-09 / 38. szám
10. oidal. »KOMAROMI LAPOK« 1936. május 9. ASSZONYOKNAK. A néhai Szentszövetség asszony elő-harcosa. XIX. század eleje. Nő a politikában. Mikor a fél világ tora, a rettenhetetlen kis korzikai megmondta, hogy asszonyt csak úgy értékel, ha megmarad tűzhelyénél és minél több katonát szül országának. Napoleon ellenségei, a pompás elméjű francia írónők: Mme de Stael és Remusat grófné, kik a rossznyelvek szerint csak azért fordultak a »parvenu« ellen, mert nem sikerült megbódítaniok, Kriidener Julia orosznémet bárónőben szövetséges társat nyertek és ott, a forradalom bizalmasait mihamar feledő Párizsban, Mme Tallien estélyein suttogtak felőle: »Apokalipsis Apollyonját«, Európa Isten ostorát detronizálni kellene. Egyelőre azonban csak egy különleges, nők által alapított vallási szektát látogatlak, melyen azonban a szépséges Krüdener Juliánná olyan mély benyomást gyakorolt, hogy végképp felhagyott világias törekvéseivel és mindjobban és jobban elmélyült a miszticizmus igézetében. Ennek a valóban őszinte bűnbánatnak eredményeképpen megírta és Valerie cím alatt kiadta múltja regényét, melyben szépítés nélkül beszámolt bűneiről s éleiét ledérséggel, meddő hiúsággal vádolta. A regény, mint egészen új hangú s a piétizmus felé hajló különös olvasmány, nagy feltűnést keltett és szinte egyetlen főrangú hölgy asztaláról sem hiányzott. Meglehetős viharos, esemény teljes volt az az élet, amiről beszámolt. Mint ahogy beszámolt. Mint ahogy viharos és eseménytelen volt élete is. Végül azonban felébredt lelkifsmerete és számos hányódás után na gybe Leg férjéhez ment vissza, kit esztendeig ápolt. Talán ez az idő hatott lelkűidére, mert az özvegyi állapot kegyessé tette. Ekkor kezdődött megtérése. Az akkori idő különben is alkalmas volt az emberi lélek magábaszállására. Különös, vallásos világ volt az. A francia forradalom, a világrengető napóleoni hadjáratok meggyötörték, megdöbbentették szinte egész Európát. Az Isten büntet, mert az ember lesodródott igazi útjáról, hivatásáról. Istent tehát, a legfőbb jót, ki kell engesztelni. Javulni kell. A két fő parancsot, istenalázatot, emberszere tetet komolyan kell venni: gyakorolni kell. A legjobbat kell adni magukból, hogy a büntető ostort visszavonja. A vallás renaissance-a az, ami végighömpölyög a megsanyargatott Európán — s Krüdener Julia levetkezve a viharos múltat, immár másképp járja az országokat, — nem magának, de alázatos lélekkel gyűjti a hódolókat. Kegyeletes beszédeket tart s vallásos röpiratokat terjeszt, valósággal ostorozva a népeket s a nagyok hibáit, zsarnokságait. És valóban, mintha megelégelte volna Isten a tengernyi emberáldozatot, a büszke francia sast, a népet, országok leigázóját megalázta. Az összefogott háromhatalom bevonult Párizsba és békét diktált. Nem kellett nekik talpalatnyi föld sem a franciák földjéből, noha szépszerével megszállhatták volna az egészet, csupán csak a világ zsarnokának ártalmatlannátétele kellett a kiömlött folyamnyi drága embervérért. Kegyes hangulat ömlött el a győzedelmes uralkodókon. Sándor, a minden oroszok szeretett atyuskája, ki roppant országában eltörölte kegyetlen elődei nyomasztó intézkedéseit, a rettegett Titkos Hivatalt és a cenzúrát, s megszüntette északi tartományaiban a jobbágyok eladását, fejébe vette, hogy megmenti, felszabadítja Európát. Ilyen hangulatban találkozott össze a misztikus Krüdener Júliával, ki ábrándozásra hajló kedélyére roppant hatást gyakorolt. Ott, Krüdener asszony pottsdami szalonjában alakult tehát ki, született meg — rosszul sikerült 1814-i bécs ikongresszus befejezéséül — a három győztes uralkodó: I. Sándor orosz cár, Ferenc osztrák császár és III. Frigyes Vilmos porosz király — mélységes vallásosságtól áthatott »Szentszövetsége.« Tulajdonképpen pietetikus filozófusok hányták-vetették a dolgot: Bader Ferenc és Stilling János, de azok feladták eszméiét, mint megvalósíthatatlant, a tulajdonképpeni megvalósítója tehát az az ötven évesnek is szépséges Krüdener Julia volt és szellemes barátnője, Lezay Marnesia. — A Szentháromság nevében, — így kezdődött a világraszóló okmány és felépült a keresztény hitvallás »változhatni! an« elveire. Az örök béke megalapítása és megvédése, a keresztényies felebaráti szeretet cselekedeteinek gyakorlása (a hadjáratok után rettenetes volt a nyomorúság) volt a fő elv. A szerződő uralkodók fogadalmat tettek, hogy maguk is örök barátságban, testvérségben élnek, egymást minden eshetőségben támogatják. Ezek után pedig felszólították Európa valamennyi keresztény uralkodóját a csatlakozásra s azok az angol király kivételével valóban alá is írták az istenesnek indult békeszerződést, illetve szövetkezést. Tehát: bár asszony kezek készítették elő talaját s egy zseniális női elme fogalmazta meg a mély vallásosságtól és emberszeretettől áthatott okmány szövegét, Európa uralkodói siettek azt aláírni, mert pártütésnek, hálátlanságnak tartották volna a félre vonulást. Már pedig az Apokalipsis korzikai lovasától való megszabadulás, kit akkor végképp ártalmatlanná tett az angol realitás, olyan nagy istenaiándékol jelentett, hogy már keresztényi hálából is illett csatlakozniuk. Hogy a legte rész lényibb szövegezésű, indulatú béke is kudarcot vallott? Nincs tartós béke az ember világában. A történelem nagy hullámverése — ahogy kiteljesedik az Idő — elsodorja az avúlt formákat. A népek egyetemesért való lelkesülését —nemzetekfeletti kapcsolódását a nemzeti törekvések lángolása váltja fel. Irgalmatlan következetességgel! És helyt ad a következő történelmi áramlásnak — talán éppen a jólét tespedésének. Hanem az is bizonyos, hogy Krüdener asszony Szentszövetsége hosszabb életű lett volna eredeti szövegezésben, ha Metternich kancellár, — ki befolyása alá vonta utóbb a cárt is — bele nem csempészi a szabadabb szellemet és a nemzeti aspirációk elnyomását. Ez a szerencsétlen megmásítás elnyomást jelentett ránk, »rebellis« magyarokra is. A félelmetes elméjű kancellár, ki az egész egyezményt lenézte és megmosolyogta, gondoskodott róla, hogy a fejedelmek népük minden szabadságmozgalmát közösen elnyomhassák. És valóban: az olasz, spanyol, görög és belga kérdés máris beavatkozást, kívántak és épp ezek az események gyűlöltették meg a nagyszerű elgondolást a szabadságszerető népekkel. Hiszen Metternich jóvoltából uralkodó elsőrangú és elnyomott másodrangú népek táborára osztotta a világot. A kudarc elrettentő példaképp állhatott volna a jövő békéinek kovácsoló! előtt, hogy csak az igazságon s a valóban nemes emberszereteten felépült békemű lehet tartós, áldásos. Rangos libák. Értelmes Józság volt a Juliskáék gúnárja, nem afféle buta liba, mint a többi és igen jó barátságban élt a kisleánnyal. El is határozta Juliska, hogy megtanítja olvasni. Kihozta az ábécés könyvét, leült a kis sámlira,, magához hívta a gúnárt, megölelte puha, fehér nyakát és a csőrét a könyvhöz koppantottá. Éppen ott nyílt ki az ábécés könyv, ahol egy nagy liba volt a lapjára festve s még alá is volt írva szépen gyöngybetűkkel az, hogy »A házi lud«. Nézte-nézte a gunár, addig, amig jól meg nem tanulta, akkor aztán kihúzta a nyakát és méltóságteljes gágogásral léptedéit a többi liba közé. Ez akkor annyiban maradt s nem is gondolta volna senki, hogy még baj lehet belőle. Hanem egy szép napon átküldte Juliskát nagyanyó a boltba színes pántlikáért. Át is futott volna a széles utón is. De az út közepén a kerékvágásból éppen a libuskák szürcsölgették az esővizet. Juliska, csak úgy futtában, meg akarta ölelni a gunár fehér nyakát s hízelegve mondta: — Kedves libuskáim. De a gunár — Juliska még sohasem látta őt ilyen haragosan — kihúzta a nyakát, aztán begörbítette s alulról pislogott fölfelé aprócska libaszemével. A pislogástól persze még nem ijedt volna meg a kislány, éppen viszsza akart pislogni, csakhogy a gunár egyebet is tudott. Kitolta a nyelvét, aztán visszahúzta s förtelmesen kezdett sziszegni, mint egy mozdony. Aztán elkapta csőrével a Juliska kis piros szoknyáját, meg a pettyes köténykéjét és azt kezdte cibálni mérgesen. S az volt a legrosszabb, hogy a többi liba, mind a tizenkettő, mindenben a gúnárt utánozta. Csak elfakadt sírva Juliska az út kellős közepén, félre görbült a szája, potyogtak a könnyei, de még csak lörölgetni nem tudta, mert a köténykéjét a libák ci hálták jobbra-balra. Szerencse, hogy nagyapó éppen az ámbiluson pipázott. Egyszeriben mindent érteti nagyapó, fogta a csibuk szárát, éppen a libák közé akart csapni vele, de csak megállt a levegőben a keze, mert — halljatok csodát — megszólalt a gunár ékes libanyelven: — Gigágá, gigágá, elég volt már ebből tekintetes nagyapó! Mától kezdve nem tűrjük többé, hogy libának csúfoljanak az emberek. Lúd a mi tisztességes nevünk, házi lúd, tessék csak megnézni a Juliska könyvében! Nagyot nevetett erre nagyapó. — Legyen kivánságtok szerint, bölcs ludak — mondta ki a szentenciát jókedvűen. Aztán nem törődött többet a libákkal. Ha méltóságteli ékes libasorban vonultak fel élőbb a ludak, bezzeg a kis csirkék éktelen összevisszaságban, veszekedő, hangos csipogással jöttek, mert mindegyik elsőnek akart nagyapó elé érkezni. Ugyan mit akarhattak? Hát bizony sem többet, sem kevesebbet annál, mint, hogy már megunták a csirke-nevezetet, mivel nekik sincsen ám csirke-eszük, annakokáért az a kívánságuk, hogy nevezzék őket ezentúl szárnyas apróbaromnak. / Belement ebbe is nagyapó, annál is inkább, mert erre már a kis Juliska csengő kacagása is megeredt. Nevettek még akkor is mindketten, amikor a koca gurult az ámbitus elé kilenc malacával, sietősen, már amenynyire gömbölyű pocakja engedte. — Röí, röf, röf, röf, nem engedjük mi sem, hogy sértegessetek, akár kocának, akár disznónak. — Jól van, jól van, sertéskéim — hagyta helyben nagyapó, bár már megelégelte mára a sok felvonulást az udvaron. Pedig nem volt még vége a forradalomnak. Jött a Riska tehén, meg a Villám ökör, meg a tarka boci, hogy ők, mióta a világ világ, mindig szarvasmarhák szerettek volna lenni. — Jól van, jól van, — bólogatott nagyapó. Csak akkor kezdte el roszszalóan csóválni a fejét, amikor daliás hóka lova is megjelent, hogy előadja kívánságát: — Édes, kedves gazdám, talán már én is kiérdemeltem ezidáig a paripaméltóságot. — Jól van, hát légy paripa, — bólintott nagyapó, de Juliska meglátta a kicsit. Hanem aztán megjött a kisbéres is. Tisztességtudóan megállt az ámbitus lépcsőjén, megemelte pörgekalapját és zavartan babrált a pántlikával rajta. — No, mi kell, hű szolgám? — kérdezte nagyapó, mert örült már, hogy végre emberi ábrázat kerül eléje. — Megkövetem alássan, tekintetes uram — dadogta a kisbéres és még bele is pirult, amíg kinyögte. — Csak ki vele, rajta, — biztatta nagyapó. — Megkövetem szépen, hát ha már ennyire vagyunk, hogy a nagy névosztogatásból én se maradjak ki, talán a kalendáriumban, ha lelne valami becsületes titulust a tekintetes úr! De ez már sok volt nagyapónak. Fogta a csibuk szárát — szerencse, hogy a kisbéres még idejében félreugrott: — Hordd el magad, ha a szolgálatomban akarsz maradni és örülj, hogy kisbéres lehetsz. Elég volt már a komédiából ! S azzal kilépett az udvar közepére és úgy folytatta: — Már éppen elég volL! Jó paripám, Ráró, örülj, hogy ló lehetsz, Riska, Villám, ti is maradjatok meg szépen tehénnek, ökörnek! — Még az ólba is bekukkantott: — Itt vagy, disznó, itt vagy? Elég volt a sertés játékból! Csirke-eszű csirkék, csirkék maradtok ti, amig csak kétlábon jártok. Hát ti, híres libák, akik ezt az egész galibát okoztátok, tudjátok meg az igazságot: buta libák vagytok, az bizony! Mire kifújta magát, még a paripája pipája is kialudt nagyapónak. Sebaj, rágyújtott újra, s megelégedetten ült vissza a karosszékébe, miután rendet teremtett a portáján. No, szegény libuskák lógó orral vonultak kifelé. Megszánta őket Juliska, teleszedte kukoricával a köténykéjét ügy hívogatta őket magához:- Buri-buri, burikám, buri-buciburikám, gyertek, gyertek libuskáim! — és szórta a kukoricát eléjük. Azok mohón estek neki és egy-tettőie felcsipegették az utolsó szemig. Mert szó ami szó, jólesett a kukorica- vigasztalás, ha már egyszer libák maradnak holtuk napjáig. KOMÁROMI KOMÁROMI KOMÁROMI KOMÁROMI KOMÁROMI KOMÁROMI KOMÁROMI KOMÁROMI KOMÁROMI KOMÁROMI LAPOK KOMÁ| LAPOK1 LAPQKTElUESZft lapokOLVASD • T APÓK lapok FIZESD Eli LAPOK LAPOK KOMAJ
