Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)

1936-01-11 / 4. szám

1B36 január 11. »KOMÁROMI LAPUK!« ______ 9. oidal

ASSZONYOKNAK.

„Régi jó világ“.

Ki ne emlegette volna valaha? És ki nem tudta meg egy kis utánjárás, régi könyvekben való kutatás után, hogy bizony ez a régi jó világ — nem is volt olyan nagyon jó. A híre az igen. az jó, de ő maga?

A nőknek különösen nem volt nagyon jó ez a régi és sokat emlegetett, visszasírt világ. Se kényelem, se szabadság, se csillogás, szórakozás tekintetében nem nyújtott a régi jó világ sokat a nőknek.

Sport, rendszeres utazás, dicsőséget adó pályák, mind ismeretlen területek voltak a régi századok női előtt. A háziasszonyi mun kakörre és a feleségi és anyai kötelességekre nevelték őket. Kertészkedtek, főztek, s ha háborús idők jártak, akkor a harcban lévő férj vagy atya helyett ők viselték gondját a gazdaságnak is. Nem egy esetben olyan birtokoknak, melyek sok faluból, szántóföldből, szőlőből, malomból, sok jószágból álltak. Küzködtek a jobbágyokkal, tiszttartókkal, udvari emberekkel és a saját gyermekeikkel. Nem egyszer a békés otthonukra törő ellenséggel.

A magyar történelem egyik legszínesebb kora, a XVI. század a pompás magyar nőknek egész sorát tudja felmutatni, akik kitűnő háziasszonyok, jó feleségek, anyák és ha kellett. fegyvert fogó bátor várvédők is Voltak, kik javaik és családjuk védelmében a rájuktörő ellenséggel, törökkel, német zsoldosokkal is szembeszálltak.

Életük ott indult a szüleik mellett és rendszeresen ott folytatódott valamelyik rokonasszony fészkében, ahol sok más urilánvkával együtt, mintegy nevelőben voltak. Varrni, főzni, kertészkedni tanultak, no meg betűvetést, latin szót és néha egy kis muzsikát, citerapengetést is, meg éneklést, lovonülést, solvmászást. A táncról nem is szólva, mert azt tanulás nélkül is megtanulták. S ugyancsak gyakorolták az arra való alkalmakkor, nevezetesen lakodalmak és farsangolás idején.

Farsang akkor is egyszer volt minden esztendőben, akárcsak manapság, hol kiadósakban, hol szűkehb időre fogva. De lakodalom?! Az valahogy sűrűbben fordult elő. Az egy-egy várban összegyülekezett nemes kisaszszoriy és nemes úrfi nem hiába élt egymás közelében sok éven keresztül. Megkedvelte egymást, megszerette és a gyermeki évek pajtásai érzelmei után a szerelem fonalán fűződtek öszsze. Ilyenkor pedig mit lehetett egyebet tenni, mint házasságot kötni. Állásra, kinevezésre, mint a mai világban, akkor nem kellett várni. Ha a szülők beleegyeztek a házasságba, akkor már jöhetett a pap és kezdődhetett a lakodalom. S utána az ifjú férj vitte az asszonyát haza, a saját várába, saját birtokára. Igaz, hogy a gyors házasságkötések után nem mindig volt öröm az ifjú asszony élete. Sokszor nagyon is gyorsan belekeveredett az üröm keserű íze a mézeshetek boldogságába.

A fiatal férjnek hadba kellett vonulni, onnan pedig nem szaladhatott haza csak úgy hirtelen, mert megejtette a vágyakozás szerelmes aszszonya után. Várni kellett, míg elérkezett az aratás ideje, vagy hidegre fordult az idő, és szünetelt a harc. Az akkori századok asszonyai bizony sokat voltak férj nélkül. S mert posta, telefon, gyorsvonat, meg autó még gondolatban sem volt, hát ugyancsak próbára tevődött a türelmük. Néha bizony a szerelmük is. Az egyedüllétet aztán valamivel el kellett űzni. Pompás eszköz volt rá a sok munka.

Tavaszkor, nyáron és őszkor a kert volt az a mentsvár, ahol a férje után búsuló, vágyakozó asszony a türelmetlenségét levezethette. No, de voltak is ez időben olyan kertek Magyarországon, hogy a bennük termő tavaszi zöldségfélék és ízes gyümölcsök híre még külső országokba is eljutott. A császári udvar asztalain igen gyakran pompázott magyar gyümölcs és főzelékféle. A magyar főúri asszonyok kedves kötelességüknek tartották, hogy termésük javából és a legkorábbi érésből küldjenek a császárnak. Bécsbe, Prágába, nem egyszer Brüsszelbe is elkocogtak a magyar

nemesasszonyok által küldölt szekerek, hogy dinnyét, zöldséget, jó bort vigyenek a császári család tagjainak. S a finom harapnivaló mellé szíves sorokat is mellékeltek. így Batthyányné Bánffy Kata a szellemességéről híres nagyasszony ugyancsak sűrűn levelezgetett a császárnéval, II. Miksa nejével, a spanyol Máriával. Kata asszony gyümölcsöt küldözget a császárnénak, az meg oltóágakat Bánffy Katának. Ruhákban és sportteljesítményekben váló versengés helyett a kertészkedés terén volt nagy versengés. Ki tud legkorábban szép gyümölcsöket termelni. S ki tudja a korai termést a leggyorsabban a császár elé juttatni. Mi a legendás Blue Bird versenyautó száguldása és rekordteljesítménye ahhoz a győzelemhez, melyet egy-egy gyümölccsel megrakott szekérnek a császári udvarba való befutása jelentett! A győztes nemesasszony így elnyervén a »pályát«,egy egész éven keresztül büszkélkedhetett sikerével. És büszkélkedettv is. Megesik, hogy a Bécsbe indított gyümölcs- vagy borküldemény nem történik csupán a pálya -nyerés érdekében. hanem van annak kis érdekháttere. Például Balassa Zsigmondné őkegvel me, mikor megözvegyül és a miskolciak kapálódzni kezdenek az ő asszonyi kormányzása ellen, akkor abban a viszálykodásban, mely közte és a városbeliek között kitört, Ferdinánd császár fiának, Miksának a pártfogását igyekszik megnyerni és hogy ne legyen száraz a pártfogás-kérés, felküld Bécsbe Miksának egy hordó fehérbort és egy hordó vörösbort, de olyant, amilyenhez hasonló illatos, felséges bort a bécsi udvarnál még nem ittak. A levél végén pedig azt írja Balassáné Miksának: ...én fenséged érdekében mindenre készen állok. Támogasson tehát tovább is kegyes szemeivel s ha bor kell, csak parancsoljon, én azonnal küldöm! A kérésnek, azaz a bornak meg is volt a foganatja, Miksa felvilágosította atyját, Ferdinánd császárt, mégpedig olyképpen. hogy a miskolciaknak a császár aztán meghagyja, hogy »engedelmeskedjenek úrnőjüknek s haszontalan panaszokkal ne alkalmatlankodjanak Bécsben .

Ajándék-küldemények, levelek, kérések elég gyakran érkeznek a magyar asszonyoktól a császári udvarba. Ök maguk azonban nem nagyon sűrűn fordulnak meg benne. Először nem oly egyszerű a Bécsbe utazás a régi világban, mint a mai, vasútvonalaktól keresztül-kasul hálózott modern időben. Férfiember még csak neki bátorodott a császár v árosáig. De asszonyféle jobban tette, ha nem h kísérelte meg. Bizony, még el is rabolhatták és eladhatták rabnőnek. De egyéb mindenféle Jjorzasztóság is történhetett vele. A nagy otthonmaradásoknak azonban volt még egyéb oka is, nemcsak az óvatosság. A kis ruhatárral rendelkező modern nők vigasztalódhatnak, ha e másik okot olvassák. Az volt a másik ok, hogy a magyar asszonyoknak nemigen volt parádés felvonulásokhoz illő ruhájuk. Míg a többi országokban ugyancsak páváskodnak, cicomázzák magukat a nők, addig a magyar nemesasszonyok szerényen öltözködtek. Az 1563. évi koronázásra Ferdinánd és Miksa királyok Batthyány Ferenc által felszólítják a magyar urakat, hogy hozzák el a koronázási ünnepségekre a feleségeiket. De Batthyány rögtön megfelel, hogy: »Egész Magyarországon legföljebb négy főasszony akad, aki a koronázáson megjelenhetnék. Kettőnek a megjelenését szíves előzékenységgel azonnal megígéri. Az egyik a saját felesége, a másik Nádasdy Tamásné. Az udvarnál való megjelenéshez fényes pompa kell és az a XVI. század magyar asszonyainál hiányzott.

A régi magyar asszonyok részeltem a szórakozás, pihenés volt, hanem a munka, gond és nem egyszer a harc. Életük legnagyobb részét egy helyen töltötték. Sokat voltak egyedül. Mai viszonylatban nem voltak nagyon messze távollevő férjeiktől, de olyan nehezen tudtak vele érintkezni, tőlük hírt kapni, vagy nekik hírt küldeni, mintha világrészek lettek volna közöltük.

A nyársonsült ember.

Sok, sok idővel ezelőtt történt, hogy abba az országba, ahol most az olaszok háborúskodnak, eljött egy ember. Fehér ember volt, vándorló fajta, minden himmi-hummija egy árva szamár hátára volt csatolva, és a nagy meleg miatt borjúszájú ing és gatya volt minden öltözete. No, meg egy báránybőrkucsma a fején. Semmi más szándéka nem volt, minthogy megnézegesse ezt a tarka világot, hogy késő öregségére hazatérve, elmesélhesse a falujában, milyen csodabogarakat látott szerte a föld széles hátán.

A négereknek föltűnt az ember kucsmája, varázslót gyanítottak benne és rossz szemmel nézték.

Honnan jössz? kérdezték tőle.- A világ közepibül felelte a jó ember, merthogy el ne felejtsem, Tápéra való volt, már pedig a csongrádmegyeiek Tápét tartják a világ közepének.

Megrettenlek erre a válaszra a négerek. Most már bizonyos volt, hogy varázslóra akadtak, aki a vesztüket akarja. Vakarták a bundás fejüket, ijedten hadartak a fanyelvükön és azt se tudták, hogy mitévők legyenek. Végre egyikük odament egy ménkű nagy dobhoz — kivájt fatörzsre feszített tehénbőr volt — és verni kezdte, ahogy Isten tudnia adta. A mi emberünk meg mi mást tehetett, levette a tarisznyát a szamár hátáról, előszedett belőle egy jódarab hazai kolbászt, zöldpaprikát meg kenyeret és falatozni kezdett.

Nézték a négerek, hogy eszik a mi emberünk, a szemük is kidülledt a nézéstől, mert sose láttak még se kolbászt, se zöldpaprikát, se fehércipót.

De nem szóltak semmit, csak a dől) zörgött kegyetlenül és a szamár csapkodta hátra a fülét, mert sehogyse szenvedte ezt a lármát. De tehetett a szamár, amit akart, nem adott rá senki semmit.

Ahogy aztán a dob elhallgatott, hát gyűlni kezdett ám a nép. Nagy méltósággal jöttek az előkelőségek: a boncok, kencek, morkolábok és morotvák, fehér, meg tarka átalvetőkbcn, oroszlánsörénnyel díszítve, elefántfarkcsapókkal, körülállták rangjuknak megfelelően a kosztoló magyart és ők is nézték, mint eszik. Ekkor a mi emberünk már vékony, füstöli szalonnát bicskázott a halnyelű szegedi bicskával és időnkint bemártogatta a falatokat a paprikás dobozba. Nem tudták ám a négerek, hogy milyen szertartás ez és azt hitték, valami nagy varázslatra készülődik. Már majd agyonnyomták egymást körülötte. csakhogy minél jobban láthassák, amikor hirtelen három nagyol szólt a dob, a népség szétvált és utat engedett a legnagyobb halalmasság-No, csuda egy látvány volt ez a néger. Egyik fele fehér volt. a másik fekete. De hosszában ám. Ha jobbról nézted, fehér volt, ha balról, hát néger. Ruha meg csak egy esernyő volt a feje felett. Meg is állt a bicska a mi magyarunk kezében, úgy bámulta. Mert ilyen szerzetet csakugyan nem látott még soha.

Hát te ki vagy? mordult rá a hatalmasság magyarunkra.-- Szalma Esvány a nevem — lélelte tisztességtudóan és felállt.

Hát Figyelmedben kit tisztelhetek?

— Én az abesszin főszukrugy vagyok. És ha abba nem hagyod nyomban a varázslást, hát halálnak halálával lakolsz. Álért tudd meg, hogy a Hold unokaöccse vagyok és a legnagyobb esernyő tulajdonosa. Ezzel egyetlen varázsló sem bírt még.

Nem tudok én, instállom, semmi varázslatról, szólt Szalma Esvány. Hanem ha megkóstolná Figyelmed is ezt a jó szegedi szalonnát, s már szelt is egy falatot, meghintette paprikával, kenyérre tette és úgy nyújtotta a főszukrugynak.

A főszukrugy látta, hogy Esvánvnak nem történt semmi baja. hál a nyelvére vette az ételt. De ahogy rágni kezdte, egyszerre égette a paprika a nyelvét a nyavalyásnak, hát lihegett, köpködött, könnyezett, krákogott, ugrált, akár egy egész bolondokháza és vele a többi is mind. F.svány meg csak nevetett jóízűen. A négerek bizony nem vették tréfának, hogy a főszukrugyot megmérgezte, nyomban gúzsba kötötték Esványl.

Haj aj, rossz dolgok következtek ezután Esványra. Mert amikor a főszukrugy magához tért, kiadta a parancsot, nyárson kell megsütni.

Szerette Esvány a nyársonsült et. de egészen másképp. Igaz. hogy így még sose volt része benne. De hál gúzsba volt kötve, keze-lába, nem sokat lehetett a gonosz parancs ellen. Pedig jöttek már a boncok, a kencek s tapogatták. Nem igen voltak vele megelégedve. mert sovány volt.

— No, majd bepakoljuk alaposan faggyúba meg szalonnába. - így vigasztalták egymást.

És ebből tudta meg Szalma Esvány, hogy meg is akarják enni. Szomorú tett nagyon, mert sehogyse tetszett neki, hogy a főszukrugy sötét gyomrából kerüljön a másvilágra. De nem kérdezték őkéimét, hanem előrántották. átverték rajta a nyársat, körültekerték vastagon szalonnával és elcipelték az ágasokhoz, ahol már javában égett a tűz.

Szalma Esvány Istennek ajánlotta lelkét mikor forgatni kezdték. Mikor fölfelé fordították, látta, hogy az ég hirtelen beborul és a felhők morgolódnak. Körülötte ott ültek az előkelőségek, távolabb a nép s mind azt várta, hogy egy darabka jusson Esványból, bizonyosan jó lesz száj- és körömfájás ellen.

Olvadt a szalonna, Esvány kellemes melegben volt, csak ott viszketett. ahol a nyársat beleverték. De egyszerre olyan égzengés, menykőcsapás történt, hogy a világ is megreszketelt belé. Esvány is elkábult, de utána úgy érezte, hogy nem forgatják már és a tűz is kialudt. Igaz, hogy zuhogott az eső, mintha csöbörből öntötték volna.

Megúnva a csöndet, nyújtózkodni kezdett és csodák csodája: a rája kö-'' tözött szalonna engedett, mert a kötelékek elégtek. Több se kellett neki, kivackolódotl a piszokból és fölkelt, letörte a nyárs kiálló végeit és körülnézett. Hát ott feküdt a főszukrugy: a villám úgy vágta ketté, hogy a fekete fele külön esett a fehértől. Ettől úgy megrémült a nép, hogy elszaladt.

A zivatar után Esvány bement a városba, a nép a földre borult előtte és megválasztotta az elhunyt helyébe főszukrugynak. El is vállalta a jó állást, de kikötötte, hogy a helység- és folyóneveket meg kell magyarosítani. Meg is tette, ami tőle telt, de a négerek bizony csak rosszul tudták kiejteni az új neveket. Ha megnézitek a térképet, meggyőződhettek róla, milyen magyarosak az abesszin nevek.