Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)
1936-04-25 / 34. szám
1936. április 25. »KOMÁROMI LAPOK« 9. oldal. ASSZONYOKBA Hortensia. Josephine császárné leánya, Hortensia, Napoleon legfiatalabb testvérének felesége, tehát egyszemélyiben mostoha leánya és sógornője is a császárnak —• akkor a világnak egyik legérdekesebb és leghirhedtebb aszszonya volt. Sok mindenfélét beszéltek róla, — felségesen szép és alávalóan ocsmány dolgokat is — de egyet nem tudtak ráfogni soha. Azt, hogy valami különös szépség lett volna. Hortensia arcvonásai szabálytalanok voltak, különösen az ori'a és a szája; egész arckiféjczése azonban annyira érdekes és elbájoló, hogy az ember nem is vette észre a részletek egyes hibáit. Rossz fogai voltak, — még ez sem ártott neki. Tökéletes csak a haja volt, amely platinaszőke sátorban borult kél oldalt a vállára. Hortensiának, mint nőnek és feleségnek nagyon rossz híre volt de ibolyakék szeméből és finom rózsásfehér arcbőréből gyengéd és tiszta, majdnem mennyei ártatlanság sugárzott, úgyhogy aki szemtől-szembe állott vele s látta finom termetét, apró kezét és lábát, hallotta hárfaszerűen bugyborékoló dallamos hangját, az egyetlen egyet sem volt hajlandó elhinni a felőle keringő mendc-mondákból. Antoinette például meg mert volna az Isten nevére esküdni, hogy azok mind szemenszedett rágalmak, amelyeket irigység és piszkos fantázia talált csak ki. Annyi bizonyos, hogy még harmincéves korában is el tudta volna hitetni magáról a tökéletes ártatlanságot. Aki nem ismerte, leánynak nézhette őt. Kissé kreolos termetét anyjától, a volt császárnőíől örökölte, habár annál valamivel magasabb és teltebb volt. Ha Goethe ismerte volna, róla is eszébe jutott volna az az édes, érett érzékiség, amivel a Hamlet Ophéliáját jellemezte. Teste csupa kellem, hajlékonyság és könnyedség. Minden tagjából csodálatos harmónia és kecses báj áradt. Minden férfire hatással volt, kivéve talán a férjét, a szeszélyes, mogorva, durva és rosszhiszemű Bonaparte Lajost, a hollandi királyt. Azaz, hogy talán ő reá volt a legnagyobb hatással: minden szava, tekintete, mozdulata felbőszítette. Pedig lelkileg is rendkívüli asszony ez a Hortensia. Szelíd, nemesszívű, odaadó, önfeláldozó, jóhiszemű és őszinte. Mindenféle művészetben jártas. Gyönyörűen énekel, szépen játszik zongorán és hárfán, ügyes verseket ír és csinos képeket fest. Színészi képességei pedig messze túlhaladják a középszerűséget. Ha nem volna Napoleon sógornője, a császár kedvence és Hollandia királyának a felesége, mint színésznő is világhírre tehetne szert. Hortensia Napoleon első lemondása után Párizsban maradt a lovagias Sándor cár védelme alatt. A cár mindenképpen nagylelkű ellenfele volt Napóleonnak, de hogy Ilortensiát annyira kitüntette, abban sok része volt a "fiatal hölgy ellenállhatatlan asszonyi varázsának. A cár többször meglátogatta őt a Rue Cerutti-n levő palotájában és úgy bánt vele, mint egyenrangú fejedelmi vérből való hercegnővel. Szerette benne az anyát, aki sokat törődött gyermekei nevelésével és szerette a leányt, aki anyjáért, az eltaszított császárnéiért valósággal rajongott. Különösen megrendítette őt az a fájdalmas ragaszkodás, amelyet Hortensia beteg édesanyjához mutatott. Ezekben a napokban halt meg a sokat szeretett és sokat szenvedett Josephine. Éppen pünkösd napján dobbant utolsót a szive. Hortensia egy pillanatra sem mozdult a haldokló ágyától. Josephine mielőtt kilehelte lelkét, kitárta karjait leánya fölé és a szája remegett, mintha mondani akart volna valamit. Hortensia föléje hajolt és ezt a három szót vélte hallani: — Elba... Mária Luisa... Napoleon ... Ezek voltak a haldokló császárné utolsó szavai. Hortensia ájul tan rogyott össze a betegágy mellett. Az ápolás kimerítette és ö maga is megbetegedett. A temetés után gyermekeivel együtt Saint-Leu grófságba, birtokára vonult vissza, ahonnan július 25-én Baden- Badenba utazott üdülésre. Mielőtt a cár elhagyta Párizst, búcsúlátogatást tett a beteg Hortensiánál. Hortensia olyan állapotban volt, hogy nem tudta fogadni a cárt, aki pedig megtisztelő ajándékot hozott neki. Elhozta neki a királyi pátenst, amelyben XVIII. Lajos Saint-Leu grófságot hercegséggé > emelte, Hortensiát Saint-Leu hercegnőjévé nevezte ki és négyszázezer frank életjáradekot biztosított neki. Napoleon nagyon rossz néven vette mostohaleányától, hogy ott maradt a royalista Franciaországban és a Bourbonoktól címet és évjáradékot fogadott el. Rossz néven vette ezt férje, Napoleon Lajos is, aki a hercegi címet visszautasította és gyűlölete Hortensia iránt ettől kezdve engesztelhetetlen haraggá váll. Hortensia azonban úgy vélekedett, hogy neki mint anyának kötelessége minden büszkeséget félretenni és gyermekei érdekében. a Bourbonok ajándékát nemcsak elfogadta, de XVIII. Lajosnak aTuilleriákban személyesen meg is köszönte azt. Egyéniségének bája XVIII. Lajost is meghódította s a látogatás, amely elé mind a két fél bizonyos szorongással nézett, a legjobb benyomásokat hagyta az agg uralkodó lelkében. Hortensia ezután Svájcban és Olaszországban utazgatott. Közben a bíróság kimondotta a válást közte és férje között, az idősebb gyermeket az apának, a fiatalabbat Hortensiának ítélvén oda. Néhány nappal később, március hó 20-án azonban a császár elhagyta Elba szigetét; a családi törvények újból életbe léptek, Napoleon Franciaország pairjévé nevezte ki Lajost és ötszázezer frank évdíjat rendelt neki. Hortensia pedig újra elfoglalta helyét a császár szívében, naponta megjelent az Elyseében, este tiz óráig nála maradt s csak azután tért vissza palotájába, hogy a maga társaságát fogadhassa. A száz nap leteltével neki is száműzetésbe kelleti mennie. Két esztendei kóborlás, majd egy svájci városka csendje után Hollandia volt királynéja 1837 október 5-én halt meg a svájci Arenenbergbeu, ahonnan holttestéi anyja mellé, a rueili templomba vitték. Harc a kőszáli sassal. A bosnyák hegyek zegzugaiban nyomorúságos kis faluk ragadnak a megközelíthető oldalakban. Néhány viskó az egész rendszerint, az asszonyok fonnak, szőnek, a férfiak pásztorkodnak. Puska, hosszú kés azért mindegyiknél van, mert kemény, harcos fajta ez. a vérbosszútól se riad meg. Néhol járhatatlan, kopár hegyormok meredeznek az égbe, másutt erdős területek zöldéinek és hegyi réteken jár a kecske- vagy a juhnváj. Az asszony hetenkint viszi ki az élelmei a férjének és ilyenkor elmondja a falubeli eseményeket: ki halt meg, hol született gyerek, a szomszédoknál mi történi. Nagy esemény volt. ha valaki bement Sarajevoba. vagy megjött onnan, be kellett annak számolnia minden lépéséről és betekig ez volt a beszéd tárgya. Egy ilyen eldugott falucskában, messzi fenn, a hegyek között, történt, hogy Bozádicaéknái haldoklóit a nagyapa. Használhatatlan vénember volt az apó, régen betegeskedett már, csupa görcs volt keze, lába és maga is tudta, hogy a vég nincsen messzi. A kunyhót betol lölte. a füst, mert a túrógom óivá 1 füstölték éppen, az asszony a küszöbön ült és fonalat font, a gyerek meg, a nyolcéves Milij, a szomszéd gyerekkel játszóik Az asszony azt szám Ugatta magában, hogy mennyi fonala lesz a vásár idejére, s vehetnek-e még juhot? Mert gazdag emberek voltak, hiszen a férje huszonhárom juhot és négy kecskét legeltetett, ennyije pedig senkinek se volt még a szomszéd faluban sem. De közben meghallotta, hogy az apó nyög. Nem igen szokott pedig, mert békésen viselte el a fájdalmakat. — Mi köll apó’? Talán Víz? — kérdezte a küszöbről. Az öreg nem felelt, az asszonyt pedig megint elfoglalták a gondolatai és nem ment az öreghez. Pedig nagyapó haldokolt. Még néhányat nyögött, aztán szép csendesen meghalt. Az asszony, a menve, csak déltájt vette észre, hogy az öreg meghalt. Szemrehányásokat telt magának, amiéri az öreg nyögéseit nem vette figyelembe, aztán nyomban a fia után kiáltott: Milij! Milij! Gyere ide, meghalt nagyapád! Menj apádért, ki, a piaci inára s mondd meg neki. hogy jöjjön haza, — s már sírt is. A szomszéd gyerekek is olt állottak, nézték Milijt, aki ilyen nagy esemény részese és kimehet a messzi legelőre az apjáért. Félsz? kérdezték. Milij nem is felelt erre. Bement a kunyhóba, elővette nagyapja gazdátlanul maradt nagy botját, amely jóval hosszabb volt nála s azzal -megindult. Nagy út állott előtte, de nem először tette meg. Előbb kél kopár ormon kellett átkelnie, amíg erdős területre ereszkedett le, onnan is még jókora út vezetett a hegyi legelőhöz. De nem törődött semmivel. Ment nyugodtan. Rablóktól, vadállatoktól nem kellett tartania, csak azon volt. hogy minél gyorsabban érjen el az apjához. Az első ormot sikeresen mászia meg. De ahogy a túlsó oldalon le akart ereszkedni, nagy kőszáli sasi pillantott meg a magasban. Jókora madár volt, innen is lehetett látni. Alkalmasint prédára lesett, azért keringett. No, ha az apám nyájából akar lopni, megjárja - gondolta Milij. Lepuffantja az apám. mert jó puskás ... Az volt a szórakozása most, hogy egyre a keringő madarat figyelte. És jól is tette, mert a sas, úgy látszik, sehol nem talált alkalmas prédát, őt szemelte hát ki-. Egyre kisebb köröket írt le, egészen Milij fölé került s egyszerre csak lecsapott rá. Megijedt a fiú, de nem vesztette el a lélekjelenlétét. Kinyújtotta a botot és a sas, ha nem akarta fölnyársalni magát, ki kellett térjen előle. Igv is lett. S a holtól nem messzire a sas újra kiterjesztette összecsapott szárnyát és félrerepült. Most már gyalog szaladt a fiú felé. Me Milij rácsapotl a bottal néhányszor. közben ijedten kiáltozott, hátha valaki közelben járó meghallja és segítségére siet. Mert nem volt gyerekjáték. Szerencsére Milij ügyes és erős volt, derekasan hadonászott a bottal és a sas hamarosan belátta, hogy így nem boldogul vele, hát újra fölrepült. Izzadt Milij, de megkönnyebbülten. Azt hitte, vége a komédiának. Pedig dehogyis volt vége. A sas újra lecsapott rá a magasból s Milij most már nemcsak hogy kinyújtotta a botot, de feléje is döfött. Hatalmas szárnya volt a sasnak, azzal akarta kiverni a botot a fiúcska kezéből s amikor ez nein sikerült, a karmai közé akarta kaparintani. De Milij nem hagyta magát. Szúrt, döfött, valósággal párbajozott a sassal, mire az újra viszszavonult és felröppent. Most már nyugodtan volt egy ideig. Ezalatt Milij szinte futva telte meg az utat, átkelt a második ormon és föllélegzett, amikor a távolban megpillantotta a hegyi legelőt. — No, az erdőben nem árthatsz nekem, gondolta, amikor a iák alá került. De a sas így is kísérte. A fák koronái fölött szálldogált, beletúrta tekintetét a lombokba és egyetlen pillanatra se. hagyta el a fiút. Aztán, mikor kiért az erdőből, a fák alól, villámgyorsan csapott mégegyszerrá. Milij szúrt, vagdal kozott, de a sas nem akart elesni a biztosnak látszó zsákmánytól és elkeseredetten támadott. Rikoltozva verdeste félre szárnyaival a botol és olyan erővel lökődött Milijnek, hogy az felborult, lekkor rá akart huppanni, de ebbén a pillanatban tűz borította el őket, hatalmas durranás hallatszott és a sas leste félrebillent. Milij már minden rosszra el volt készülve, mégis föltápászkodott sakkor megpillantotta feléje rohanó apját. Nem történt bajod? - kérdezte az apja. Milij a sasra nézett. Léíjj bele még egyet, mert még mindig él. No, beszélj mán, nem történt bajod? - sürgette aggódóan az apja. A fiú rántott egyel magán, úgy mondta: Ettől? Hisz akkorákat vágtam rá, hogy a nagyapó botja majd eltörött belé. A nagyapa botja? — csodálkozott el az apa.'meri azt senkinek se volt szabad használni. — Igen. Mert azt üzeni anyám, gyere haza, nagyapó meghalt. A pásztor megtapogatta a fiát. látta ugyan, hogy ép, de a karja vérzik. * Megnyugodott kissé. Aztán csakugyan végzett a sassal, majd - pedig bekötözte a fiát. Úgy látszik, csakugyan megholt nagyapó, — mondta aztán —mert valami úgy hajlott erre, s csak jöttem,' a jühocskákkal az erdő felé, amíg aztán megláttam, hogyan támad rád a sas... Lehet, hogy a nagyapó szelleme tette ezt... Bozadica aztán rábízta kis nyáját az egyik szomszéd pásztorra és hazafelé indult a fiával. A sast se hagyták ott. összekötöztek a két' lábát, úgy vitték haza. Huszonöt év óta járja — .ML JÖ* €_ Jfr J1EH&L JI'^V Bí A Jfp* — nincsen párja.
