Komáromi Lapok, 1936. január-június (57. évfolyam, 1-52. szám)
1936-03-14 / 22. szám
í 986. március 14 KOMAROMI LAPOK 9 oldal Lányom, a bálkirálynő. L.les Licikőm, a/.L írod, hogy mindem. képeslapban találkoztál a kislányom fényképével, akit hol mint a legszebb ruha viselőjét, hol mini a legtöbbel táncoló leányt, hol mint »nyitó« egyéniséget ábrázoltak — íelisnie.rhetet len formában, úgyhogy csak nevéről agnoszkáltad és nem érted, hogyan kerülhetett bele ebbe a társadalmi forgatagba. Hát én sem. Mondhatom neked, hogy amikor olt ülők az anyáknak fenntartott tömegzárkában, akarom mondani emelvényen és lenézek a táncritmnsban hullámzó parkettre, megdöbbenéssel ismerem fel a távolban gyermekemet — és viszont csak a formáját, mert valódi lényegét ilyenkor elveszti és csak a kéz Ézsané... Magam se tudom, hogyan jött mindez. Egy-egy teára elcsábítottak a barátnők, ott megjelentek a bálelnökök, rendezők és főrendezők és hatalmi szóval besorozták az én lányomat az ünnepeltek közé. Tizennyolcéves feje megkútyagosodott ettől a »siker -tői és én mint tehetetlen kölönc, vciesodródtam. Ismersz engem és tudod, hogy mi volt mindig jelszavam: ... et areeo ... és elkerülöm a nagy tömegei, a tömegszórakozást. a tömegzsivajl, a löinegharcot, a tömegsikert. Személyes kapcsolatot. kerestem, baráti együttesi kedveltem, egyéni hangot beszéltem, kiválasztottakat szerettem egész életemben. Idegenül néztem hát saját véremet, amint ott keringett a nagy gomolyagban, amelyből hiányzik az érzés és a gondolat, a szelekció és a tartózkodás és amelyben az én féltve őrzött ideálokra nevelt, komoly munkára koncentrált gyermekem ki van szolgáltatva pár száz frakk szeszélyének és őrülnöm kellett, ha ezek a frakkok tolongtak körülötte, kapkodták egymástól, kézről-kézrc adták, — mert ez a siker és ez a diadal. »Én nem akarnám, ha Julia volnék, fehér kezemet az első jöttment vállára tenni...« írta hajdan a francia költő, Musset, féltékenységében, hogy Júliát óvja a véletlen játékától, az ismeretlenek bámulatától. A küllő rég kiment a divatból, ósdi világfelfogását egyedül én őrzöm még szívem rejtőkében. »Csak nem akarod elzárni ezt a gyönyörű kislányt a világ elől és megfosztani őt a fiatalos szórakozásoktól...« vetik szememre a modern, liberális anyák. Szó sincs róla, vallom én őszintén. Táncoljon, aki szépen teszi, mulasson, akinek jól esik, flörtöljön, aki ért hozzá minél többet és minél lelkesebben, de nem válogatás nélkül és nem nyilvánosan. Nálam vagy nálad, vagy más jóbarátnál, zártkörű társaságban ugyanazt a mulatságot találja meg az ifjúság, amit a nagy termek csillárai alatt, de fényképész, újsághír és idegen tömeg nélkül. Igaz, hogy akkor nem pukkadna a Piri, hogy az ő sokkal drágább toileítjél nem emelte ki a színes riport és nem bosszankodnék a Béla, hogy mással »nyitott« szíve hölgye, mert ő olyan medve, hogy fumigálja a bálokat és nem csodálkoznál. te, hogy az én lányom — bálkirálynő. Mert más pozitív eredménye nincs ennek a komédiának. Soha még férjet, soha jóbarátot, még egy értékes ismeretséget sem talált leány az ilyen nagy muriban — mert ha egy szónál többet bírna beszélni egyfolytában valamelyik táncosával, mielőtt a következő lekérné, akkor nem Jenné sikere. És mi van, ha mégis komolyabb következményekkel járna egyszeregyszer a bálozás? Utolsó hetekben az összes napilapok foglalkoztak egy úri család komplikált eljegyzési ügyével, amelynél a szülők nem találták méltó vőlegénynek azt a bálelnököt, akit hosszú esték során igenis méltó partnernek ítéltek lányuk számára. Ennek bizony ki vagyunk téve, ha lányunkat belevetjük a nagytömegbe. Mert privát társaságba vagy olyan embereket hívnak meg, akiknél nem baj, ha majdan bármelyikhez férjhez megy, vagy olyan táncosokat, akik erre nem is gondolnak, mindenképen olyan fiúkat, akiket a háziak ismernek, felelősek értük és viselkedésükért, akik részéről tehát nem érhet meglepetés. De mit tudom én, hogy jaj, ki az a monoklis majom és miért csókolja oly melegen lányom kezét, mielőtt átengedi a másik frakk ölelésének. És miért furakodik az a kétméteres tank mindig az én syermeaz a nyalka bajuszka, aki minden bécsi valcernél elsőnek kéri fel és ki mindenki fog ezek közül holnap telefonálni, amikor nevéről az arcára sem fog emlékezni a tegnapi bálkirálynő. Én pedig vagy készíteni fogom a teát és exkluzív házamban vendégül fogom látni azt a valakit, akiről nem tudom, hogy ki ő és merre van hazája, vagy gorombán vissza fogom utasítani a betolakodót, aki nem fogja érteni ridegségemet, mert hisz ő jogosan és szívesen »foglalkozott« lányommal az összes bálokon. Azt kérded, édes Picikém, hogy mulattam én ezeken a ragyogó báli éjszakákon? Hát így mulattam fiam, én és a legtöbb jóérzésű anya. Miközben a gondosan fésült műmosolv ráfagy arcomra, várom a józan reggelt, amely megszabadít a lehetőségek bizonytalan forgatagától. Kérdezhetnéd, hogy miért nem védekeztem erélyesebben az egész dolog ellen, ha érzésből és meggyőződésből annyira helytelenítem. Megmondom azt is: nálanmál bölcsebbek arra tanítottak, hogy a farkasokkal ordítani, a lányokkal pedig hálózni kell. Hogy minden árt nekik, ami kivétel, exceníricitás, egyéniség és így vedd meg továbbra is valamennyi képeslapot és keresd meg benne lányomat, a bálkirálynőt - meg fogod találni; az asszonyok névsorában pedig ott fog szerepelni a te hűséges barátnőd. V adászkaland. Békés legény volt Galamb Peti, még a légynek se ártott. Nem látták öt soha kocsmában duhajkodni verekedni, ezért is nevezték a faluban Galamb Petinek. Csúf név volt ez, mert azt tartották a falubeliek, nem is legény az. aki sohasem verekedőt! még. Csúfolódó nótát is énekeltek róla: Gyenge legény Galamb Peti, még a nyúl is megkergeti! Ami sok, az sok. Peti is megsokalta a dolgot. Mert nem volt őgyáva, csak szelíd, galambszívű, akinek mindig volt a zsebében kenyérmorzsa, hogy odaszórhassa a verebeknek, galambok nak. El is határozta: megmutatja ő mindenkinek, hogy legény a talpán. Elmegy a nagy erdőbe, lő ottan olyan farkast, rókát, vagy medvét, hogy ember legyen, aki utána csinálja. Nem sokat teketóriázott. Már másnap hajnalban puskát és tarisznyát akasztott a vállára, jókora botot vett a kezébe s elindult a nagy vadászatra. Mikor a madarak észrevették Petit, vidám énekbe kezdtek: • Szelíd legény Galamb Peti, Dalolunk is szépen neki! ■ Mert nagy híre volt Petinek a madarak közt, ismerték jószívét a falubeli madarak elbeszéléséből s maguk az erdei madarak is át-átrándultak hozzájuk egy kis Peti-szórla uzsonnára.' Jókedve lett Petinek a mádárénektől ,félrecsapta a kalapját s maga is fütvörészni kezdett, mikor egyszercsak valaki hátúiról a vállára csapott: — klóvá mész, Galamb Peti? — Megyek vadászni — volt a vidám felelet. "" — No, akkor mehetünk" együtt - - mondta a róka még vidámabban, mert ö volt Galamb Peti megszólítója. — éppen én is vadászni indultam. Peti úgy cl volt merülve ;a. danolászásba, hogy mindenről megfeledkezett,'"boldogan fújta a fioláját, annál is jókedvűkben, mert minden nótaszót madárfütty kísért. Kgvszer csak megszólal a róka: — Ugyan nem adnál valamit nekem is a sok cipclnivalódból, csak nem megyek itt melletted üres kézzel — azzal leakasztotta Peti válláról apuskát. így mentek, mcndegéllck, mikor egy farkas jött velük szemben. A farkas már messziről rájuk kiáltott: — Hová, hová, ilyen vígan? — Megyünk vadászni — válaszolt a róka Peti nevében is. Épp jókor — mondta a farkas- én is vadászni indultam. — Aztán Petihez fordult illedelmesen: Nem illik, hogy ekkora terhet vigyen ilyen úr, mint le vagy azzal már vette is el Peti kezéből a botot. így ballagtak hármasban, jókedvűen, mikor egy medvét pillantottak meg. — Hová ilyen nagy jókedvvel — kérdezte tőlük, mikor hozzájuk ért. — Megyünk vadászni — válaszolta a farkas. — Soha jobbkor - dörmögte a medve —, én is éppen vadászni indultam. — Aztán, mikor észrevette Peti kezében a tele tarisznyát, így szóll: — Engedd meg, hogy alázatos szolgád vigye a batyudat — s már volle is Pali kezéből a finom ennivalókkal megtöm öl t l ári sznyát. Ekkor éppen egy tisztásra érlek. A róka nagyot nevetett:- No, Galamb Peti, most menj vadászni! Szegény Peti, csak most eszmélt rá, mit tettek vele az állatok, hogy se puskája, se botja, de még csak tarisznyája sincs. Ennek már fele se volt tréfa. Abbahagyta a fülvörészést s usdi-vcsd el magad, szaladt, míg csak ki nem ért az erdőből. A róka, farkas, meg a medve örömükben táncra perdüllek: Ilyen legyen minden vadász s legyen tarisznyája vagy száz! — énekelték olyan jókedvvel, hogy csak úgy visszhangzott az erdő. Két izlandi mese. I. A kormorán és a sas haragudtak egymásra, mert mindegyik szeretett volna tollat a nyakára, de nem volt, csak annyi, amennyi egynek elég. Addig-addig veszekedtek, amíg végül megegyeztek, hogy aki másnap reggel előbb jelenti a nap felkeltél, azé lesz a toll. A kormorán nem volt megelégedve ezzel a megállapodással, mert tudta jól magáról, hogy nagyon mélyen alszik s nehezen fog felébredni virradat előtt. Elhatározta hát, hogy inkább ébren marad, csakhogy idején meglássa a napfelkeltéi. Gubbasztott is ébren egész éjszaka, hol jobbra, hol balra bólogatott egyel és szívből irigyelte a sast, mert az nyugodt lélekkel aludt. A szegény kormorán egyre álmosai)!) lett és egvre türelmetlenebb. Egy darabig még küzdött az álommal, aztán úgy megörült a hajnal első derengésének, hogy örömében elkiáltolta magái: Jaj, de jó, már hajnalodig Természetes, hogy a sas erre felébredt és el sem aludt többé, mert hiszen eleget pihent az éjszaka. De bezzeg elaludt a kormorán. Úgy elaludt egy perc alatt, hogy fel sem ébredt előbb, csak amikor a sas hangos boldogsággal felrikkantott: — Hegy fölött a nap korongja! így hát valóban a sas kapta a tollat, a kormoránnak pedig nemcsak, hogy toll nem jutott, hanem még a hangját is elvesztette, mert nem tudott hallgatni, amikor kellett volna. II. Skard faluban egy estén olyan szépen világított a hold, éppen az egyik hegy csúcsa fölött, hogy a derék falusiak azt hitték, ha valaki most odaállna a hegytetőre, csak a kezét kellene kinyújtani érte, bizonyára elérné. Milyen nagyszerű lenne, mondták, aki megfogja, lehozná ide, a faluba, akkor aztán világítana egész télen, nem volna olyan nagy baj, ha egyszer ki is fogyna a lámpából az olaj. Összeálltak hát a falu legügyesebb férl'iai s elindultak a hegyen felfelé. Másztak ,másztak, jő időbe telt, míg felértek a hegytetőre, bizony, addigra a hold magasan járt az égen s onnan a hegytetőről úgv látszott, hogy éppen a másik hegy fölött van. No, ha ott van, csak utána! Lejöttek nagy sebtében az egyik hegyről, felmásztak a másikra, de mire oda is feljutottak, a hold lassan-lassan lejebb jött. Csakhogy nem ám az ő fejük felett, hanem éppen az ellenkező oldalon. Nagyon szégyelték magukat az atyafiak, hogy a hold ilyen csúfot űz belőlük, resteltek is hazamenni üres kézzel a falujukba, s ezért egyik helyről a másikra rohantak, hátha még elcsípik valahogyan azt a szép ezüstlámpást. Micsoda diadallal vitték volna haza! Hanem hát akárhova mentek is, a hold mindig másutt volt, mint ők. így végül is arra a gondolatra jutottak, hogy talán fél tőlük s ezért menekül. Elkezdték csalogatni, hízelegtek neki s Ígértek fűt-fát, csakhogy lejöjjön hozzájuk. De bizony a hold sehogysem akart lejönni az égről s a jó skardbeliekl hajnaltájban mégis kénytelenek voltak üres kézzel hazamenni.
