Komáromi Lapok, 1935. július-december (56. évfolyam, 56-103. szám)

1935-08-31 / 70. szám

1935, augusztus 31. »KÖMaHOMI LAPOK« 3. oldat.

Uj adatok Kossuth Lajosrúl

Felmondás nélkül bocsátották el a Pesti Hírlaptól» amelynek hires kiadója, Länderer, a bécsi Kamarilla kémje volt. Demblnszki tábornok unokahuga meg akarta gyllkoltatni Kossuthot, aki öreg napjaiban nélkülözött. — Zarek Ottó uj Kossuth-könvve.

Zarek Ottó, az emigrációban élő német író könyvet írt Kassát h Lajosról, amelyben új, meglepő adatokat tár föl. A könyv nyomán ismertetünk ez adatokból néhányat.

Uj, meglepő adatok Kossuth Lajosról. Köztük egészen csodálatos dolgok. Mindenekelőtt egy sejtés — legalább is a szerző szabad útat hagy a képzelgésnek: — nem érdektelenebbről, mint gróf Andrássy Gyula, a »beau pendu«, a híres külügyminiszter, Erzsébet királyné barátja: — Kossuth Lajos fia volt Nem kutatunk évszámok után, a szerző se közöl ilyet, — de feltűnő módon utal arra a rendkívüli szeretetre, amely Kossuthot gróf Andrássy Etelkához s később annak fiához fűzte.

Aztán micsoda pompás képet kapunk Landererről, a Pesti Hírlap kiadójáról ! Kiderül róla, hogy a bécsi kamarilla titkos ügynöke volt. És elhiszi-e valaki, hogy Kossuthot ebből a szerkesztőségből máról-holnapra egyszerűen kivágták« minden felmondás, végkielégítés nélkül?...

Elénk tűnik Jean Jonquil, a marseillei suszter alakja, aki elsőnek úszott Kossuth hajójához, hogy az Angliába utazó népvezért üdvözölje. »Hogy bírt ilyen nagy távolságot úszni?« kérdezi Lőle Kossuth, mire a suszter így felelt: »Semmi nem lehetetlen annak, aki akar.« Ezt a közmondást vallotta magáénak ettől a pillanattól kezdve Kossuth Lajos is és Angliában már ez a mondás volt nagy vásznakra festve azokon az útvonalakon, amelyeken Kossuth Lajos bevonulását tartotta.

Kik vannak száműzetésben ebben az időben Londonban? A legkülönösebb társaság. Itt van Mazzini, az olasz szabadsághős. Kis, mindig víg kedélyű emberke. Az egyik ház padlásszobájában Marx Károly lakik. Itt éli emigrációs öregségét Metternich Kelemen herceg. S van egy kacagó, csodálatos szín is a politikusok komor csokrában: Lola Montez, a híres táncosnő, akit a népharag elkergetett I. Lajos bajor király udvarából. Végül Londonban él ugyanekkor Alexander Herzen, az orosz bolsevizmus ősapja.

Amikor Ferenc József feljelentése alapján megsemmisítendőnek mondja ki az angol bíróság a Day-nyomdában készült Kossuth-bankókat, a tizenhét tonna bankjegy kerek két héten keresztül ég s Magyarország álma füstölög el az Angol Nemzeti Bank kéményein keresztül.

Rendkívüli, fejbevágó adat: Denibinszki tábornok unokahugának szerepe Kossuth körül. Ez a démonikus nő, Emilia Hogl, aki Dembinszki unokaöccsének a felesége, felhasználja Kossuth száműzetésének első napjait s meglepi törökországi magányában. Az egyedül élő férfit szirénhangjaival megkísérti s ráveszi, hogy szökjön el a török földről s utazzék Becsbe, ahol az új megmozdulás élére kell állnia s ahol bálványként fogják fogadni. Kossuth már-már indul, — Dembinszkiné közben értesíti utazásáról a bécsi titkos rendőrséget — amikor váratlanul betoppan Kossuth Lajos felesége, a szeretett Meszlényi Teréz. Kossuth kicsomagol, — Emilia Hogl pedig örökre eltűnik.

De nemcsak ez az egy bérenc tört Kossuth életére. Egy Lassinger nevű bécsi újságíró nagy pénzért vállalkozik rá, hogy a magyar szabadságharc hősét meggyilkolja. Ugyancsak Törökországban próbál hozzáférni, de idejében felismerik szándékát s letartóztatják. Ettől kezdve egy Halit nevű hatalmas, hű arab állott minden éjjel Kossuth ajtajának küszöbén.

Kevesen tudják, hogy Kossuth Lajos tuberkulózisban szenvedett. Ez a betegsége különösen élete derekán volt súlyos, többször vérzést is kapott. Hetvenéves korától azonban csodálatosan gyógyulni kezdett és a még hátralévő közel három évtizedet viruló egészségben töltötte el. Ekkor vált ismeretessé a svédtorna s Kossuth az első gyakorlói között volt. Fiatal, szép és törékeny leánya, Vilma, azonban belepusztult az apjától örökölt bajba. Kossuth Vilmát Génuában temették el s csak 1894-ben, Kossuth és feleségének holttestével együtt hozták Budapestre.

Megdöbbentőek azok a harcok, amelyeket Kossuth Széchenyivel, Görgőivel, Szemere Bertalannal folytatott. Kiderül, hogy egytől-egyig mind irigyek voltak rá, ahol lehetett, elgáncsolták, háta mögött a legféktelenebb pletykákat terjesztették róla. Pojácának, fogatlan tigrisnek nevezték. Görgei folyton a szónoklatainak sikere miatt gúnyolta: könnyű pi’édikálni, a harctéren dől el minden! Még Teleki László s Putszky is cserbenhagyták, igaz, hogy Teleki a lelkiismeretfurdalásai miatt azután öngyilkos lett.

Kossuth önzetlensége, magasrendűsége minden vonalon kibontakozik, de különösen Görgeivel szemben való viselkedésében. Az alig harmincéves tálkor n okol, lehetetlen viselkedése és inzultusai ellenére, a hadsereg élén hagyja, sőt a kápolnai csatatéren kiborul előtte s úgy kéri, mentse meg a hazát. Mindig a nép, az ország volt előtte az elsőbbrendű, személyét hátiérbe tudta szorítani.

A szerbek meglehetősen korán felismerték Kossuth nagyságát s amint menekülésében 'területükre lépett,Karagyorgye fejedelem Kossuthot és kíséretét Belgrádba hívja s vendégül látja.

Kossuth élete végén botanikus és darwinista lett. Járta az olasz s a svájci hegyeket s újfajta növények után kutatott. Ezidőben élénk levelezésben állt dr. Hermann Ottóval. S a természet által újjáéledt szervezet — ez már ismeretes — késői szerelemre is gyulladt a véletlenül Torinóba tévedt Zey Sarolta tizenhétéves erdélyi leány iránt. Úgy szerette az agg Kossuth ezt a bimbózó teremtést, mint annakidején Goethe Ulrikát, aki Marienbádban ejtette meg az öregedő költőóriás szívéi.

Petőfi gyűlölte Kossuthot, ezt is csak most tudjuk meg. Kossuth, ez a nagy' lélek Petőfit is szerette. Amikor hírül vette, hogy a harcok vitéze elesett, magábaroskadtan töltött órákat.

Iszonyatos volt gróf Balt Irányi Lajos, az első felelős magyar kormány miniszterelnökének kivégzése. Batthányi öngyilkos lett cellájában s felvágott, vérző nyakkal hurcolták a bitófa alá. Felhúzták — s a kötélről leszakadt. Ekkor Haynau sortüzet adatott Batthányira.

A világosi fegyverlefétel emberségesebben ment végbe. Rüdiger és Paskievics szláv, lágy kedélyek voltak. A foglyokkal illő módon bántak. De a fegyverletétel előtt egymásután dörrentek el a fegyverek: egész sor magyar tiszt lett szégyenében öngyilkos. Csak Görgei tartott ki elhatározása

Gondof-H^** kódunk

könnyei*

emészthető!

ételről

Mert nincsen benne más, mint tOG11 ,,-os, tiszta nővényzsfr, a

W—BBMBIffHIHSfeHMIWmWPBBMttMMMMMi

mellett. Nem akart több vérontást. Előbb a német, — most az orosz — barátsága miatt Görgeit szinte a mai napig árulónak hitték s csak most, 1935 tavaszán kapott szobrot a budai Primásbástyán.

Kossuth fiai — ez már szintén ismert

— vasúti mérnökök lettek. A fiatalabbik, Lajos — apja nevét visel te

— óriási vagyont szerzett. Magyarországról nem akart tudni, egész életét Olaszországban töltötte. A másik fiú, Ferenc, aki még a mi időnkben is szerepet játszott, visszatért Magyar« országra, Ferenc József király miniszterré nevezte ld.

Hihetetlen lelki és testi betegségeken, csalódásokon, megaláztatásokon ment át Kossuth Lajos. Az ember azt hinné: egy nép bálványa, egy nép szerelme. Igen, igen, — s közben egy fillér nélkül kidobott újságíró, s öreg korára egy vasútépítési koncessziótól kurtán-furcsán elütött nyomorgó öregember. Már a cikkei se nagyon kellettek a lapoknak.

Nagy álmodozó volt, de erős valóságérzettel. Ottó Zarek, ez az ugyancsak száműzetésben élő fiatal német író, jól meglátta alakját. (b-y)

„A tanítóság áldozatkészségének és fejlett szociális érzésének tanúbizonysága

a Magyar Tanítók Háza.“

Balló Gyulának, a pozsonyi iskolaügyi referátus elnökének szavai ezek, melyeket a Magyar Tanítók Háza ünnepélyes felavatásán mondottaugusztus 28-án, mikor megható szép ünnepség keretében adta át a Szlovenszkói Magyar Tanítók Egyesülete a Magyar Tanítók Házát a használatnak.

A pozsonyi hegyi liget aljában, pompás erdei levegőtől körülvéve és mégis kulturált helyen áll már a ház a legkitűnőbb felszereléssel, kényelemmel. Az internátusi szobák világosak, parkettások, bennük három—négy’ diák számára van kényelmes hely.

A díszközgyűlés, melynek keretében

A vörösbélti narancs.

Irta: Németh Gyula.

Azon a tavaszon már egészen jól ismertem a nagybetűket is. Jidi néni — aki a szomszédban lakott — téli estéken gyakran jött át édesanyámhoz egy kis beszélgetésre. Szegények voltak mind a ketten, mint a templom egerei. Hanem azután úgy, de úgy megkönnyebbültek mindig, mikor már kipanaszkodták magukat. Gyakran imádkoztak is együtt. Ilyenkor odafektettem a fejemet édesanyám ölébe és úgy hallgattam a szent igéket. Néha erőt vett rajtam az álom s csak olyankor riadtam fel, amikor anyámat nagyon megrázta a köhögés. Juli néni ilyenkor abbahagyta az imádkozást egy pillanatra. Csak a herbateát lelkem örzsi, — mondotta Juli néni anyámnak — csak azt el ne hagyjad egy napon se, mert az biztosan használni fog. Mikor a köhögés valamelyest megszűnt, megsímogatta anyám a fejemet, azután csendes hangon kérlelni kezdett. Feküdj le kis fiam, későre jár az idő. Máma ne várd meg apádat. Ott alszik a tanyán, mert holnap korán reggel megkezdik a konkolyozást. Nem szívesen hagytam ott édesanyám puha ölét. Meg aztán olyan jó volt elhallgatni Juli néni beszédjét is, amelyből anynyi mindent meg lehetett tudni. Hogy

a habos kotló kikeltette miíid a húsz tojását, a tehenesné megvette már húsvétra az új perkálkötényt három koronáért, meg a múlt héten a nagymosás a plébánián igen kemény munka volt, ki is marta Juli néni kezeit a lúgos víz. Édesanyám ilyenkor megértőleg bólintgatolt. A szegénység nálunk se volt futórendég, állandó lakása volt az urasági zsellérszobában. Pedig akkor még édesanyám jobban bírta magát. Nehezebb munkát ugyan már akkor sem végezhetett, de azért hiba nem volt a ház körül. Mióta kitavaszodott, Juli néni mind sűrűbben nyitotta ki az egy szoba-konyhás lakásunk festetten, fakilincses ajtaját. Édesanyám ritkábban hagyta ott az ágyat, a köhögés pedig sűrűbben vett rajta erőt. Egyszer mikor a ház előtt sütkéreztem a megszorult tavaszi nap melegében, nagyon kihallatszott a köhögés. Még a túlsó soron is meghallották a kéményseprők, akik a városból jártak ki takarítani az urasági épületek kéményeit. Megütötte a fülemet, mikor a nagyobbik azt mondta a másiknak: »Valakiben ugat a halál kutyája«. Azután mindaketten a házunk felé néztek. Ezt akkor nem értettem. El is csodálkoztam a kéményseprők tévedésén. Deliogy is tartottunk mink kutyát, soha életünkben, örültünk, ha a véres verejtékkel szerzett kommendóból kitartott újig. Mióta pedig az orvos és a patika is emésztette a pénzt.

és mind sűrűbben szorultunk Juli néni segítségére, napról-napra csak egyféle illat szállt ki az alacsony szoba vastagra repedt ajtaján: a hústalan paprikás krumpli szaga. De azért nem panaszkodtunk. Mikor nehezebb munkát rendelt el az uraság, édesapám tarisznyájába került egy kis szalonna is. De nem nagyon vastag szelet. Neki kellett, mert nem bírta volna az erős munkát. Mi pedig ettük édesanyámmal a finom, párolgó paprikás krumplit. Közös tányérból. Jó-e, kis fiam, kérdezte ilyenkor anyám és mosolygó szemével végigsimított rajtam. Mi lett volna az, ami nem lett volna jó, ha vele egy tálból ehetem. Ilyenkor is mindig megsímogatott fehér, reszkető kezével. Azóta is sokszor gondolok arra a símogatásra, arra a fehér kézre. Mikor pedig március végén az első, bársonyos ruhájú Ids libácskákat kezdték kihordani a zsellérasszonyok az árokparti zsenge füvecskére, édesanyám már régen az ágyat őrizet. Juli néni járt át hozzánk és sietve főzött valami meleg ételt anyám és az én számomra. Apám naponta aggódó gyengédséggel búcsúzott el az anyámtól, mikor munkába indult s nekem csak annyit mondott: »Azután jól vigyázz anyádra, Pisti«. Most már nem jártam iskolába. Nekem kellett a beteget ápolni. Egy szeles, esős délután anyám különös nyugtalansággal forgolódott ágyéban. A vizes pohár

után nyúltam. Talán szom jazik. Édesanyám észrevette szándékomat s leintett. Nem, kis fiam, nem víz kell nekem. S halkan pihegve, vágyakozva beszélni kezdett. Tudod kis fiam, ami ott... a patika mellett, abban a fényes kirakatban... a kosárban, amit apád fonott a télen... Igen ... az. Narancs, vágtam rá élénken. Ott vitt az útam naponta az iskolába a csemegekereskedés mellett. Aztán narancsot is láttam egyszer enni. A tisztlartóék Aladárja ette és nekem is adott... a héjjából. Az, bólintott az anyám. Azt nagyon kívánom. Talán attól meg is gyógyulok. Azután felnézett hosszan a mestergerendára. — Narancs . . . számláltam magamban. Vörösbélű narancs. Igen jó lehet az, mert a héjjá is jó volt. És ha édesanyám ehetné a szép, pirosbélű narancsot, a belsejét, amelyik olyan szaftos, hogy az Aladár ajkán is két oldalt folyt le a nedve. Egész biztosan meggyógyulna. Nem tudom, hogyan kerültem ki az ajtón, csak akkor kaptam észbe, mikor a hideg március végi szél bebújt a vékony ingecském alá s összegomboltatta vélem a kabátot. Nem kellett sokat gombolnom. Csal; egy' gomb volt mái- rajta, azt is a Juli néni varrta rá, de ez az egy aztán tartott. Az uccán kevesen jártak. A szél is terhes volt esőcseppekkel. A csemegés bolt kirakata most is ragyogott, Volt benne minden, csak az