Komáromi Lapok, 1935. július-december (56. évfolyam, 56-103. szám)

1935-07-13 / 56. szám

1935. julius 13

»KOMÁROMI LAPOK1«

9. oidaf.

ASSZONYOKNAK.

„Keep smiling!“ — Mosolyogj!

Újabb keletű amerikai jelszó.

A sárga népeknél a legprimitívebb udvariassági forma, szabály, kötelesség a mosoly. Több mint elv, életforma, ma már nemzeti jelleg. Ezt importálja most Amerika.

Eddig nem igen volt szüksége a kínai mosolyra. Mosolygott magától is amerikai, ha jól ment a sora. De manapság, amikor a gazdasági válság nevű betegség őt is megtámadta, s többmillióra emelkedett a munkanélküliek száma, csődöt mondóit az amerikai mosoly. Az csak jólszituált yenkik száján virítottt, a kínai mosoly viszont a legszegényebb kuli ajkán sem fonnyad el. A kínai kuli tápláléka egy marék rizs, a mosolyt maga adja hozzá és elégedett. A kínai mosollyal reméli leszállítani Amerika az igényeket és szerénységre szoktatni fiait. »Keep smiling« — mondja, a mosoly mindent pótol.

Nálunk is kelendő ez az áru.

»Sírva vigad a magyar« — mondja a közmondás. — Nem csoda, kevés alkalma adatott, hogy szívből nevessen.

De ha sirva vigad, mosolyogva tűr. Ha nem is szószerini véve, de úgy érezzük, — mi már konyítunk valamit a keep smiling tudományához. Ennek köszönhetjük, hogy még mindig vagyunk.

Amerika új nevet adott a keleti mosolynak. Elvet csinált belőle és most reklamírozza. Díszes pakolásban kínálja szegénynek, gazdagnak. Fennen hirdeti előnyeit, pontos használati utasítást ad, különféle pilulákban gyártja.

— Mosolyogj! — kiáltja. Ha mosollyal közeledsz az emberek felé, mosollyal fogadnak. A mosoly ragadós, mint a bárányhimlő.

— A mosoly nemzetközi nyelv, amelyet éppúgy értenek a lappföldön, mint távol keleten. Két mosolygó ember már nem két idegen. A mosoly aranyhidat ver két merően ellentétes nézet között.

— A mosoly és a visszamosolygás a két ellentétes haderő két fehérkendős parlamenter je. Ha mosolyra bírtuk ellenfelünket, már nem igen térhet ki a békés megegyezés elől.

— A mosoly szirup, amely ízt ad a legellenszenvesebb, a legunalmasabb dolognak is. Mosollyal mindent bevesz a beteg.

A régi világban csak a diplomácia prtelte a keep smiling elvét. Nem egy diplomata írta be nevét örökre a történelem lapjaira egy bonmot-val, egy szerelmes tréfával. Világfelfordulással fenyegető bonyolult helyzeteket simítottak el egy sikerült, mosolyt fakasztó mondással. A keep smiling klasszikus művészei a diplomaták. Ezek szerint előkelő körökben már régen népszerű elv, annál inkább ajánlható en gros árukért.

A mosoly, bármily keserű is, könynyít a lelken. Élettani magyarázatot próbáltak adni egyesek a keep smiling jóltevő hatásának. A sporttal hasonlítják. Ha sok mozgást teszünk, megerősödnek izmaink; erős izomzatú emberek keresik a sok mozgást Gyakoroljuk a mosolygást, később természetünkké válik.

Mi volt előbb a tyúk, vagy a tojás? A tyúk tojta a tojást, vagy az első tojásból kelt ki a tyúk? Ha soká mosolygunk, ki tudja még tyúk is főhet a lábasunkban.

Figyeljük meg önmagunkat, ha váratlan öröm ér. A szívünk tájékán valami melegséget érzünk, vérünk arcunkba szalad és mosolyra nyílik az ajkunk. Ki tudja, ha mosolygó izmainkat hozzuk mozgásba, nem következik be fordítva ugyanaz a folyamat?

Hallottam olyasmit is, hogy az álmosság mérgezés, bizonyos nedvek elszaporodása a szervezetben. Talán a szomorúságnak és jókedvnek is hasonló oka van. A mosoly talán serkentőleg hat a jókedv ismeretlen mirigyeire? i

De hagyjuk az orvosi magyarázatokat. Inkább gyakorlati szempontból ajánlgassuk a mosolyt.

Aki ragyogó arccal lép a szobába, aki mosolyogva jár-kel, azt a látszatot kelti, hogy jól megy sora. Gyárai füstölnek, részvényei hosszban állnak, földjei ontják a termést. A mai ember opportunista, elég baja van magának is, nem szereti azokat, akiktől panaszt hall. Inkább azokhoz csatlakozik, akiktől várhat valamit, mint akiknek adnia kellene.

A mosoly bizalmat kelt, erőt sugároz.

A világ leghíresebb szélhámosai mosolygó képű emberek voltak. Mosolyukkal csalták ki a pénzt a mások zsebéből.

A »keep smiling« elvének különböző iskolái vannak. A spiritiszták a szellemvilágából merítik a derűt, mások szerint viszont a sport deríi fel a lelket. A nudisták meztelenre vetkőznek, hogy ruháikkal egyetemben mindennapi kicsinyes gondjaiktól is megszabaduljanak. Bicsérdisták és vegeteriánusok a diétákra esküsznek. De vannak együgyűbb módszerek is, amelyek megkönnyítik a »keep smiling« gyakorlását.

Egy amerikai regényben olvastam, lija a hősnőt bánat éri, szalad a boltba és vesz magának valamit. Valami bűbájos naív igazság van a dologban. Próbáljuk meg, egy finom cigaretta, egy rúd csokoládé, egy színes zsebkendő, valami apróság, amit veszünk magunknak, ha nem is elég arra, hogy felszárítsa könnyeinket, de frissebb keletű lévén a bánatnál, ici-picit mégis csak helvrcbillenli a kedélv mérlegét.

De ez a módszer csak asszonyoknál válik be, a férfiak legritkább esetben tudnak örülni a holt tárgyaknak. A férfiaknak más receptet írnak.

Ilyen a repülés, a repülés mint orvosság a szív bánatára. Gyökeres légváltozás, szamárhurut ellen is jó. De nézzük meg közelről a dolgot, valami magyarázatfélét is fűzhetünk hozzá.

Kellemetlenségünk van, bánat nyomja a szivünk, nagy, szörnyű baj. Még embert nem sújtott így a végzet. Haragszunk a világra, átkozzuk a sorsot, amely é pen csak velünk bánik el kegyetlenül. Gondolataink körben-körlren. forognak, a tengely mi vagyunk magunk.

Beleülünk a gépbe és elhagyjuk a földet. Zúg a motor és egy-kettőre a felhők fölött szállunk. Lenézünk a mélységbe. Alattuk furcsa táj, térkép, szabályos kockákkal, amelyek búzatáblákat ábrázolnak, sűrűn petytyezett tenyérnyi foltocskák, falvak, városok. Milyen szabályos, milyen egyforma minden a magasból. Alattunk a föld, amelyen sok-sok ezermillió ember él. Születik, házat épít, szánt, vet, meghal. Hangyánál is apróbb, puszta szemmel ki sem vehető lény. És mindegyikének öröme, bánata, szomorúsága és egyéni sorsa van. És mindegyike úgy érzi, hogy csak őt sújtja a mindenség. Szeretnénk megtagadni a közösséget velük, törpe, el bizakodott emberekkel. Egy-kettőre ledobjuk a mélységbe a saját egyéni bánatukat. Úgy. belevész a mindenség képébe, mint lűszál a rétbe, mint mi magunk az emberek tömegébe 2000 méter magasból nézve.

A legderűsebb emberek állítólag a csillagászok. Mi nekik az élet, a halál, ők világégések, naprendszerek születésének, gigantikus égitestek halálának tanúi.

Mosolyogjunk. Ki tudja mit hoz a holnap, jót vagy rosszal? Nézzünk elébe bátran, és mosollyal tűrjünk, úgyis tűrnünk kell.

A mosoly a szépség, a kultúra. Az állattól is a mosoly különböztet meg. A mosoly hősiesség, nemesség. Mosolyogjunk, főképpen mi asszonyok. A mosoly a legrútabb arcot is megszépíti.

Sanyi,

meg a Krampusz.

Irta Munka László.

Egyszer a mamája, így szólt Sanyi kához;

»Kész van már az ebéd,

Vidd el a papához.«

De Sanyi azt mondta.

»Miért is vigyem én el.«

» Hazajön a papa És majd megebédel«.

»Ejnye«. Szólt a mamája. Haszontalan kölyök.«

Ha nem viszed el hát,

Vigyen el az ördög.«

Alig hogy kimondta,

Az ördög beugrott.

S a megrémült Sanyi.

Elébe futott.

Bezzeg megijedt most,

S a mamához mégyen. Megkérte őt s mondta: Bocsásson meg nékem.«

Megbocsájtott néki,

A jó anyukája,

S az ördöghöz fordult,

És így szólt hozzája;

»Itt rossz gyermek nincsen, Menjen innen tova.«

S nem jött el az ördög, Sanyikéhoz soha.

•;c: .. .• r . .. ;'. , v;.: i . i

Az ördöngős fazék.

Volt egyszer valahol egy fortélyos fazekasmester s egy szép napon kerekített egy takaros fazekat. De az aztán szemrevaló. tetszetős jószág lett, hogy egymás kontyát cibálták érte a menyecskék a pünkösdi vásáron.

— Én biz nem adom cl ezt a szép kis bögrét — gondolta a mester s bedugta a pelyva közé, a szekér derekába. Mikor aztán az utolsó í illetlen ibriken is túladott, csak elővette megint a fazekat. írgettc-forgatla, de akárhogyan kérték, nem tudott tőle sehogy sem megválni.

Amint javában nézegeti, megszólal ám az edény.

— Mit parancsolsz délebédre?

Megfortyanlom egy-kettőre.

Tyű. nagyot ugrott erre az ember, mert mi tagadás benne, erősen muzsikált az éhség a gyomrában. Fűlött tüstént venyigéért s egyszeribe tüzet rittyentett a fazék alá.

Szedte-vette, rontom -bontom,

Tvúkhúst főzz nekem, ha mondom I

Hát, alig kezddt pattogni a rőzse, már duruzsolt a fazék. Foil, fortyogod benne a pompás kövér tyúkíi. Mire delet kongatott a harang, merhette is a levét a gazdája.

Hej, most örült ám igazán az ember, hogy el nem adta a helyre kis l'azékat. Nem volt többet gondja ételreitalra. Csak a fülébe súgta a fazéknak a kívánságát s alig térült-fordult, már nyelte is a láintos ebédet.

No, hamarosan jókora pocakot eresztett a mester. Szélte-hossza egy volt, mint a banyakcmencénck. De nem csoda, mert pitymalatiól késő estig fortyogott a fazék, ő meg csak nvcldeste a sok jót az öblös fakanállal.

Olyan pompás illat szálldosolt a háza tájékáról, hogy az egész falu olt nyalta a száját a kerítés végénél.

Délidőtájt egyszer arra járt a király. Amint nagyot szippant felséges orrával, odaszól a főminiszterének:- Édes szolgám, bármi légyek,

Hogyha ill nem tyúkot főznek!

—De biz azt, a kutyafáját.

Máris enném a zúzáját! — cselfintett a másik s majd elnyelte szemével a gőzölgő fazekat, amint belesett az ajtóhasadékon.

A sok szájtáti népség menten elkolyogta. hogy' milyen ördöngős csupra Van a pocakos mesternek. Elsápadt a király a sárga irigységtől. Egyszeribe otthon termett s zargatla a kengyelfutói a kemény paranccsal:

— Szedd a lábad a fazékkal.

Palotámig meg se állj,

Holnap reggel itl légy véle.

Én izenem, a király!

' Hej. majd holttá lett szegény mester, mikor meghallotta. Kapta sebten a fazekat s kezdett véle futni ide-oda,, hogy elrejtse valami jó helyre, de

addig szaladt szegény feje, addig futkorászott, amíg érte jöttek a bősz muskétások. Közrefogták tüstént s vitték fazekastól a király elébe.

Egész utón jajgatott az ember, de a fazék is mondta a magáét.- Kozmás ételt főzök nekik,

Tudom, majd megemlegetik!

A palotában már alig várta őket a sok éhes vendég. Fél országát odacsődítette ebédre a király. Arany csűrben terítettek cifra cinkanállal, grófok. bárók futkostak az üres cseréptállal. No. ki is kapták menten az ördöngős fazekat a mester markából, amint befordult a tornyos palotába. Tüstént tüzet raktak aiá pattogó rőzsével s egyszeribe kezdett főni, fortyogni az étel.

Mikor aztán elkészült, kétfelé törülte bajuszát a király s belekóstolt. De biz a cifra cinkanalat a sarokba vágta, mert még olyan kozmás ételt nem ízlelt a szája.

Cudar bögre, földhöz váglak.

Téged meg tömlőébe zárlak! — ordított a szepegő mesterre. Hanem azt már nem várta meg az ember. Hóna alá csapta kedves kis fazekát s futott* loholt, ahogy két lábától tellett, hazafelé a falujába. Szusszanni se mert, csak a falu határában. Azóta is ott él, kényére-kedvére, titeket is elvár vasárnap ebédre.

i