Komáromi Lapok, 1935. július-december (56. évfolyam, 56-103. szám)
1935-08-10 / 64. szám
!985 augusztus 10. »KOMAKOMI LAPOK« 9 oldal ASSZONYOKNAK. A felelősség. Xagv és komoly dolog a felelősség. Bizony, államink kell a cselekedetünk következményét. Aki valamit tesz, az feleljen értei Semmi kétség, mindenki jogosan felelősségre vonható, aki valamit cselekedeti, de, aki semmit sem csinált, aki ártatlan az egész dologban, az igazán nem felelős. Nem felelős., pedig gyakran felelőssé teszik. Erről akarok most egy kis históriát elmondani. azok okulására, akiket ártatlanul tesznek felelőssé. A dolog ott kezdődött, hogy egv nap Jolán elmesélte, nem röviden, hanem hosszasan ezt az esetei:- Tudod, kedvesem, nekem kellene egy estélyi ruha, persze, nem valami drága, hanem egyszerű, de azérl finom legyen, mert szeretek rendes holmiban járni, de takarékoskodnom kell, leliát készen veszem, így legalább nem kell varrónőhöz futkosnom, s hamar Szükségem is van rá. Tudod, nagyon elegáns a fekete s különben is elhatároztam, hogy fekete estélyit veszek. az szolid cs szép, szóval, fekete estélyit veszek, készen__ — és így tovább, széliében és hosszában megtárgyalva, sőt: megvitatva a kérdést, már amennyire vitának lehet nevezni, amikor ö maga vitatkozóit magával. Meri én hallgattam, unatkozva s belefáradva a probléma! részletezésébe. Általában, ilyenkor hallgatni szoktam, tartom magamat ahhoz az elvhez, hogy ezekben a dolgokban senki sem tud senkinek tanácsol adni, ez egyéni dolog, ízlés dolga, nem ajánlatos beleártani kívülállónak magát, hiszen egy ruha megvételénél annyi minden ;mellékkörülményt« kell ismerni, amik apróságuk melleit is döntőek. Tehát hallgattam most is, ezekből a meggondolásokból s hallgattam, mert Jolán barátnőmnél különösen unalmasan hosszúra nyúlnak ezek a megbeszélések«. Szerencsétlenségemre azonban, mikor a városban járok, összeakadok Jolánnal az üzlet előtt, amelyben vásárolni akart. Nem volt egyedül, közös barátnőnkkel volt. Miéivel. Nem Írom le a gaudiumot, amellyel fogadtak az uccán.- Ez remek, hogy itt vagy. — csaptak rám — gyere, le is segítesz választani ! — Nem. — hebegtem. — Nem lehet ... Éreztem, mint sápadok el. Jolán és Miéi megsértődlek. Harapdálták az ajkukat. Eagyoskodlak. kellőmé! lenül viselkedtek, látszoll rajluk, ha nem megyek be a boltba, halálig megbántom őket. Mit tegyek, megadtam magam a sorsnak. Nem Lúlzok, amikor ilyen súlyos szól használok. Bementem velük. Arról nem beszélek, hogy az egész délelőttörli eltelt s fontos dolgaimat mulasztottam el. Nem emlegetem azokat a kínos félórákat, amikor oil seregle.k-peregtek a tükör előtt, meri mondanom sem kell, Miéi íelpróbált minden ruhát. Nem szólok a heves disputákról sem, amellyel magyarázták egymásnak a sárga szín és a kék szín előnyeit. Nem panaszkodom, hogy unatkoztam és annyira kifogytam a türelemből, még azon sem tudtam mulatni, amikor a Miéi által favorizált kék ruhát, sem a Jolán által kitűnőnek tartott sárga ruhát, hanem egy rózsaszínt vettek meg. Én nem szóltam bele a vásárba, egyetlen szót sem. Megkésve érkeztem az ebédhez, roszkedvöen, elnyütten. Keményen megfogadtam magamban, soha többé nem ugrat be engem senki hasonló ostobaságba. Nem asszisztálok ruhaválasztásnál. Megfogadtam, pedig a java még hátra volt. Egy hét múlva beállít újra hozzám Jolán. Ideges, sziszegő, mint egy felingereit kígyó. Leül s percekig nem szól. Ez a némaság, ahogy gyürködte zsebkendőjét, rossz jelnek mutatkozott. Kérdem, mi baja? Ali történt? Fojtott, remegő hangon kezd nagvnehezen beszélni: Tudod, drágám, soha nem hitiem volna rólad soha, ha esküdtek volna, akkor sem. Mit? Mit nem hittél volna rólam? - csodálkoztam. Hogy Le ilyen rosszakaratú légy és éppen velem szemben. — .Mindent tudok — kapta fel ingerülten a fejét Jolán. — Igazán nem volt szép tőled. ,— De mi? — villantam fel én is. — Mi? Az, hogy rábeszéltél erre a rózsaszín ruhára. Erre az utálatos, ízléstelen vacakra. — Én? Én beszéltelek rá? Egy szót sem szóltam, kedvesem; - tiltakoztam. — Még azt mondod, hogy egy szót sem szóltál. Hanem hagytad, hogy megvegyem ezt a drága, de hasznavehetetlen ruhát, amikor én feketét akartam és más szabást. Nem folytatom' minek is folytatni az ilyesmit, csúnya álom az egész, azonban, sajnos, ébren kell végigkínlódni. A lényeg a következő: én voltam mindennek az oka, még annak is. hogy a fodor leszakadt az első alkalommal; valaki azt mondotta, nagyon rosszul áll« ez a szín Jolánnak és a rubinköves Ilijét is elvesztette stb., slb.. mindenért engem vont felelősségre. Mindenért. Szabadkoztam. Hasztalan, eredménytelenül. Senki sem tudná kibeszélni a fejéből, hogy ellensége vagyok, rosszat akarok neki. A leggyönyörűbb azonban az volt. amikor kijelentette: Az még hagyján, ez a ruha — és szemrehányóan égett a rámvetett pillantása. De éppen tapétát kellett választani és én idegességemben, azon a szerencsétlen estén, amikor rájöttem, hogy milyen borzasztóan beugrottam ebbe a ruhába, halványkék falai választottam, pedig én utálom a halványkéket és most miattad kell laknom egy halványkék lakásban, mert azt még sem dobhatom el, mint ezt a ruhát. Mit is szóltam volna erre, hallgattam. Bűnbánóan. Megtörtén. Szívesség, - előzékenység Terebélyes vidéki házaspár ül előliem a villamoson, tizenhárom-tizennégy éves, szembenülő leánykával beszélget. A lány mellett őszhajú, karcsú, öreg dáma foglal helyet. A sok felszálló közt ép előttük áll meg egy hölgy, görcsösén kapaszkodik a lecsüngő bőrfogantyuba; ide-oda imbolyog, hol elsápad, hol kipirul. Végül megkéri a fiatal leányt, lenne oly jó, engedné meg, hogy a helyére üljön; beteg, kórházba megy. A leány vallai közé húzza a fejét, úgy tesz, mintha nem hallotta volna, mereven néz ki az ablakon. Most az ősz dámához fordul a beteg: Nagyságos asszonyom, nem lenn .' oly szíves a lányát megkérni, hogy engedné át nekem a helyét, nem bírok állni. — Nem kérhetem fel, hála Istennek, nem hozzám tartozik, de tessék az én helyem — igen, igen csak üljön ide, szívesen állok, egészséges vagyok. Amin! kiszállok, nem állom meg, hogy od? ne szóljak a kedves csemete szüleihez. ' De szomorú öregségre számíthatnak ezzel a neveléssel. — Hanem aztán ugróm is ki a villamosból,, nehogy ráérjenek válaszolni. Valóságos emberáradatba kerülök; a ínelet tavaszi napsugár kicsalta az embereket az uccára. A nyüzsgő tömeg között ott áll egy koldus, gyűrött sapkáját az emberek elé tartja. Mellette rikkancs nyújtogat fáradt mozdulattal valami reklámcédulát a járókelők mindegyike felé. Két úr a zsebébe nyúl, egymásután fényes lízfillérest ejt a zsíros sapkába. A reklámcédulás kezét indulatosan félrelökik. — Hm— morog, utánuk nézve a rikkancs, — könyőrületesség, igen. — Szívesség? az hát, nem? Kérdő tekintetemre mintegy válaszolva: —Persze én csak akkor .mehetek el innen, ha ezt a sok cédulát elvették tőlem; ki gondol arra. hogy mekkora szívességei tenne velem, ha előbb h azakerii lhe t né k ? Szívesség - előzékenység! Vájjon Ludja-e ez az ember, mekkora igaszságot mondott az imént? Hova lett az a régi, kedves, magától értetődő szívesség, amellyel kinyitottuk az üzletajtót egy idegen, csomagokkal megrakott hölgy előtt, amellyel tizedszer is mosolygó készséggel szedtük fel nagyanya elgurult pamutgombolyagját, vagy Iza néni örökké lecsúszó szalvétáját. Hol a szives hang, amelynél Lili kínálkozott: soh’se menjen ki ebben az esőben, Róza néni, leadom én a csomagját útközben, nem nagy kerülőt jelent az nekem. Ijedten támolygok a kirakatablakoknak. Fiatal óriás, divatos ifjú halad el mellettem. Szegletesre kitömött vállával elsöpör az áljából, holott helyet engedhetne a vele szembejövőknek. De ő megy a maga útján, egyenesen és tántoríthatatlanul, mint csillag az égi pályáján vagy mint szénásszekér az országúton. Szívesség, előzékenység, az hát nem, cseng a fülemben, amint befordulok egy csendes, néptelen mellékutcára. isi Mat ül a Isii. Öcsikét elvitték a cirkuszba. Ott különösen egy bukfencező bohóc mutatványai nyerték meg magas tetszéséi. Ha az apus le nem fogja, egv-kettőre kiszalad a porondra s megmutatja a nagyérdemű publikumnak, hogy őL sem a gólya költötte ám: ős is tud kétkézre állitui, de sőt még cigánykerekezni is. Amint hazafelé mendegétnek, nadselü« gondolata támadt öcsikének: lefűzi a bukfencező bohócot. Nem a földön fog bukfencezni, mint a bohóc, hanem a díványon. Ó, de jó lesz, ó, de jó. újjongott magában Öcsiké. Csak arra várt, hogy apus beüljön a dolgozószobába, anyus kivonuljon a konyhára, uccu! fclugrotl a díványra, a feje tetejére állt, lábacskáival nagyokat rúgott fölfelé, igen, igen, nem is lefelé, hanem fölfelé, arrafelé, ahol egy gyönyörűséges tükör lógott, az a bizonyos tükör, melyben anyus megszokta nézni magát, ha látogatóba készül. — Hopp! — kiáltott Öcsiké, madasabbra lúgok, ha a kezsemre állok! — s úgy lett, amiként monda. Bezzeg, hogy szerencsésen meg is rúgta a tükör rámáját, de úgy, hogy a gyönyörűséges tükör megrendült belé. Jesszusom! — sikoltott anyus. aki éppen e pillanatban léped be — mit csinálsz, te haszontalan fickó! — s rémülten telepítette le öcsikét a díványról. Mars be a gyerekszobába! Öcsike szomorúan ódalgoü be a gyerekszobába, anyus meg bement az apushoz s olt nyomban elhatározták, hogy egy arasznyival följebb akasztják a tükröt, vagyis: biztonságiul helyezik öcsiké elöl. Nosza-, apus kalapácsot, harapófogót kajtatott elő s anyus segítségével följebb akasztották a tükröt. Nem vették észre, hogy öcsiké csendesen kinyitja az ajtót s úgy lesi, mit művel apus meg anyus. Hiszen, csak azt várta Öcsike, hogy apus visszavonuljon a dolgozó szobaija, anyus a konyhába; uccu! szaladt a díványhoz, mondván: — Van nekem egy nadselü gondolatom. Be lúgóm a túlélőt. No. ezt magam is szeretném látni, hogyan rúgja be, -amikor egy arasznyival magasabbra akasztották. Hál, ha szeretném látni, meg is mutatja Öcsike nyomban. Mire való a díványpárna'? Az ám! A diványpárua arra váló, hogy öcsike ezzel kipótolja a dívány magasságát. Uccu! Már bukfencezik is Öcsike a párnán, lábacskája kalimpál jobbra-balra, fölfelé, mind följebb, följebb s egyszerre csak nagyot lódul a tükör s hinta, palinta, hintázik jobbra-balra, s most már akkora lármával, hogy nemcsak anyus, de apus is rémülten rohan be.- Gonosz fickó! — sikolt az anyus.- Hah! te betyár! - üvölt az apus. És megfogják gyöngéden öcsiket s visszatessékelik a gyerekszobába.- Mit csináljunk? — kérdi anyus kétségbe sett len. Mit? Nagyon egyszerű. mondja apus. — Pont a plafond alá verem a szegei, oda rúgjon föl, ha tud. Ez már csak »nadselü gondolái, mi? — Valóban nadselü. hagyja helyben anyus,, s nosza, előkerül megint a harapófogó meg a kalapács, s most már oly magasra akasztják a tükröt,' hogy anyusnak a díványra kell állnia, ha megakarja látni magát benne. Persze, munkaközben észre sem veszik, hogy csendesen nyílik az ajtó. s öcsike végig nézi ezl a »nadselü« műveletei is. Mondanom se kell, hogy apus is, anyus is diadalmasan vonulnak vissza, egyik a dolgozószobába, másik a konyhába; nemkülönben tán azt se. kelt mondanom, hogy öcsiké is diadalmasan vonul a díványhoz, aztán felnéz a tükörre, méri, méretegeti a távolságot és egyszerre csak homlokára koppant: Most van még csak idazsán nadselü gondolatom! Be kár, hogy Andris nincs itthon! Az volt pedig a »nadselü« gondolat, hogy ami párna volt a díványon, azt Öcsike szépen egymás fölé rakta, azzal, uccu! felugrott a párnatorony tetejére. egy pillanat, s lábacskáája ott kalimpált a tükör előtt; ha szeme lett volna a lábacskának, megláthatta volna magát benne. De a lábacskának nem volt szeme, belerúgott a tükörbe, de úgy belerúgott; hogy a tükör nem, nem, kutyabajd se lett a tükörnek. Ellenben. Igen. ellenben meglódult a párnatorony, dűlt, dűlt lefelé. öcsike is ám vele — puff! égszakadás, földindulás, a padlón cgv nagy koppanás, sikoltozás, rikoltozás, rugdalódzás: úgy belegabalyodott Öcsiké a párnákba, hogy — na, áldoll szerencsére. egyszerre nvilt kél ajtó, egyszerre rohant be apus, anyus, öcsikét kihalaszták, fülét, haját megtépázták s alaposan megmagyarázták, hogy ez csakugyan nadselü gondolat volt. ... 1 la egy diványpániával több párna leli volna. Öcsike nadselü gondolata is tovább tartott volna. így: azonban: itt a vége, fuss el véle.
