Komáromi Lapok, 1935. július-december (56. évfolyam, 56-103. szám)
1935-07-27 / 60. szám
1935 július 27. »KOMÁROMI LAPOKc 9. oldal. ASSZONYOKNAK. Nem minden emlék kellemes. Bár számos sláger és számtalan nóta igyekszik bizonyítani, hogy az emlékek édesek, szépek, gyönyörűek, avagy fájdalmasak, én kégyeletsértő szándék nélkül kénytelen vagyok bejelenteni, hogy vannak azért kellemetlen« emlékek is! Például nem lehel kellemes emléke a fiatalasszonykának az a nap. melyen feneketlen rendetlenség közepébe megérkezett az anyósuk. Nem lehet kelleífies emlék a konyhai Rozikáknak az a pillanat, mikor meg akar ják kóstolni a »fasirfcot« és éppen belépett a nagysága. Nem áldhatják a lumpok azt a korahajnali órái, mikor már harisnyás lábujjhegyen elérték a hálószobaajtót s akkor elejtették a cipőjüket,, amelynek vészes koppanása felébresztette a még vészesebb alvót, az aszszonyt! Nem lehel kellemes ulózöngéje a bóknak, amely így hangzik: » Tíz évvel fiatalabb vagy. drágám, mint mikor utoljára láttalak!« — avagy: »mit csináltál a hajaddal,’hogy most olyan jól áll?!« Nekem magamnak is van egypár emlékem, amit nem tennék az »édes emlékek« vitrinébe. Például legzsengébb gyermekkoromban a nyers palacsintatésztával mcgtejfeleztem a már kisütött 22 darab palacsintát; nem sokkal később, állatvédői hajlamaimnak korai jelentkezésével, úgy betakartam egy fészekalja apró csirkét, hogy azok menten elmentek mennyei köleskását válogatni. Egyszer pedig az üvegesektől elcsent gittel körülgitteltem az apuka zöldbetétes íróasztalának a zöld betétjét és csodálatosképen az én ízlésem nem felelt meg az apukáék mentalitásának. Bakfiskonomban a torkosság duzzadozott bennem, sőt valósággal túltengett, mint Sámsonban az erő, mikor még dús fürtjei együtt voltak a skalpjával. Történt egyszer, hogy anyuka »haditortát« sütött s az olyan pompás volt, hogy ebéd végeztével csak három árva darab kerülte el a sorsát és vonult k,i az éléskamrába. Az se árváskodott sokáig! Megesett a szívem rajtuk s mivel már akkor sem szerettem a súlyos problémákat, minden osztozkodási művelet mellőzésével s egyetlen nővérkém háta mögött, alattomosan bevágtam mind a hármat. Délután szegény jó Ausch bácsit, a halcsontos ru banya kok és tunikás toalettek remekelőjét hozta el hozzánk a végzet. A ruhapróba egy-kettőre véget ért, aztán beszélgetni kezdtek anyukáék Ausch bácsival s egyszer csak megszólalt anyuka: »Ugyan, fiam, hozd be azt a kis tortát, megkínáljuk vele Ausch bácsit!« — Azzal már ugyan nem, — gondoltam magamban, de azért illedelmesen kimentem a szobából. Nem is mentem vissza. Ma sem tudom, meddig várta szegény öreg »divatmesterünk« a tortát! Másik eset, amire szintén nem gyönyörűség emlékezni. Az intézeti élet végeztével történt. Ügy látom magam előtt az egészet, mintha ma lett volna: délelőtt képesítőztem ,ebéd után aludtam egyet, öt óra tájban pedig bekopogtattam a felügyelő Mater szobájába: »Jaj, tisztelendő Mater, kérem, lessék engem hazaengedni, hatkor indul egy vonat mifelénk, félnyolckor otthon is lennék, ügy szeretném meglepni anyukáéival az örömhírrel, hogy okleveles tanítónő vagyok!« Addig cigánykodtam, — okleveles voltomra való szemérmetlen hivatkozással — hogy a Mater nekieresztetl az egyedül való utazásnak. No, azonmód kibújtam a hét lakattal őrzött intézeti kapun s matrózruhában, de dagadó önérzettel megkerestem a taxiállomást. Beültem egy legalább is tízszemélyre készült túrakocsiba s előkelőén mondtam a soff őrnek: »Mehetünk!« »Hová parancsol a kisasszony?« — kérdezte mosolyogva. Azt jó volna tudni, — gondoltam magamban — mert tudtam ugyan, hogy hal órakor indul egy vonat Szolnok felé, de hogy a Keletitől megyéé, vagy a Nyugatitól, arról halvány sejtelmem se volt. Na, gondoltam, a »Keleti« szimpatikusabban hangzik, mint a »Nyugati« — s oda vitettem magam. »Megy-e vonat Szolnok felé?« —kérdeztem hanyagul a vasúti pénztárnál. »Megy ám, éppen mostan, tessék csak beszólni!« Megvettem a jegyet, beszállam, el is indultunk. Jól szaladt velünk a vonat, mikor bejött a kalauz. Elveszi a jegyem, nézegeti, aztán rámnéz; »Hova tetszik utazni?« »Szolnokra, — mondom ijedten — tán nem arra megy ez a vonat?« »Arra menni, arra megy, csak nem megy odáig! Tápiósüly ennek a végállomása!« — világosított fel a kalauz, aztán megcsappant tekintélyem és önbizalmam láttán jóindulatúan mondta: »Tessék kiszállni Kátán, az mégis nagyobb hely, aztán onnan majd 10 órakor megyegy vonat Szolnokra. Éjfélre haza tetszik érni!« Kiszálltam Kátán, este nyolckor. Kilencig sétáltam a sínek mellett. Egy árva tehénnel találkoztam s akkor jutottam arra a felfedezésre, hogy az a színes mese a tehenek bárgyú tekintetéről: hazugság. A vasúti bakter tehene olyan gúnyosan, olyan szemtelenül, olyan vigyorogva nézett rám, hogy én azóta se ittam kávét. Hogy a kellemetlen emlékek még a komoly méltóságuk teljes tudatában lévő asszonyszemélyek sem kerülik el, azt, sajnos, szintén saját magamon tapasztaltam, még pedig a közelmúltban. Jótékonysági teadélutánról jöttünk a nővérkémmel s pár lépéssel mögöttünk anyuka jött az ismerős nénikkel együtt. Én meg a nővérkém még a moziba is el akartunk jutni s lassúnak találtuk ia (tempót. Végre is abban állapodtunk meg, elköszöntünk a társaságtól és megléptünk. — Eredj vissza, jelentsd be anyu kákának az ultimátumot, — nógatott a nővérkém s én nagy szelesen visszaszaladtam. — Kezilcsókolom. anyukám, mi elköszönünk, mert sietünk a moziba, — hadartam sebesen s azzal nővérkém után iramodtam. A legelső télikabátos dámát hátbavágtam, belekaroltam s mint ki jól végezte dolgát, kijelentettem: »Na, most már mehetünk, ne húzasd hát magad.« Mit mondjak mást, a télikabátos dáma egy ismeretlen idősebb néni volt, aki megrökönyödve, de mosolyogva nézett rám, mig bűbájos nővérkém három-négy lépéssel odébb úgy nevetett* hogy a könnye is potyogott .Igazán nem sajnáltam volna tőle egy »pofont«, tekintve, hogy mást vágtam hátba helyette. Az utolsó történet csak hetekkel ezelőtt volt, de azért sohasem fogom elfelejteni. j. Bár mi gondos előrelátással és alapos »környezettanulmányok« után a kapucsengőt a lehető legmagasabbra szereltük, úgy látszik, mégse kerültük el sorsunkat. Az uccakölykök inkább hárman emelik egymást, csakhogy becsengethessenek hozzánk. Becsengettek egyszer. Kimentem, kaput nyitottam, senki sem állt az ajtóban. Becsengettek kétszer. Kimentem. Senki. Félóra múlva megint csengetnek. Kirobogok. Senki. Negyedszer már nem mentem ki, csak fújó sárkányként süvöltöttem ki, a szalonablakon: »Ne kívánjátok, hogy kimenjek kaput nyitni, mert úgy ellátom a bajotokat, bőgj« megkeserülitek.« Még azt is hozzá akartam lennie hogy »ha én porolom ki a nadrágotokat, nem ültök egy hétig«, de szerencsére nem tettem. Azt hiszem, sejtik, hogy ez alkalommal tényleg vendégek jöttek. Fölöttes hatóság. Első vizit. H Torkoska. Balzsamország királyának három kis leánya volt, Torkoska, Pipiske és Lelkeske. Kiváncsiak vagytok, hol is volt az a Balzsamország? Akár hiszitek ,akár nem: Balzsamország bizony a Rózsavíz-tenger kellő közepéiben egy nagy szigeten volt. Az első kis leánykának tehát Torkos volt a neve, mert szeretett torkoskodtni a kis prineessz. Ha senki sem látta, bizony beosont édesanyja kamrájába és belelorkoskodotl mindenbe, amit látott. A befőttbe, a tejszínbe, de még a mandulás és mazsolás fiókba is. Hogy a dorgálás nem használt, egyszer így kiáltott fel haragosan atyja: i— Oh, bár jönne valami rossz tündér és megleckéztetne téged, le Torkoska. És leszoktatna a helytelenségről, mélynek rabja vagy. Tartson fekete kenyéren akár heteken át és addig ne adjon neked tejeskását és kalácsot, amíg le nem szokol a sok cukorkáról, mazsoláról, fügéről. A kertben voltak éppen, amikor Torkoska így kikapott az atyjától és alighogy a király úr tovább ment, ott termeit Torkoska mellett egy szép aszszony és édes hangon igy beszélt hozzá: — Én tündér vagyok, Torkoska, de nem rossz, hanem jó tündér. Ha velem akarsz jönni, akkor szívesen elviszlek, tudod-e hová? Édességországba viszlek, ahol még az országút kavicsa is csupa praliné és a kutakban viz helyett méz van. — De jó lesz! — ujjongott Torkoska. A tündér erre tapsolt egyet s ekkor honnan, honnan nem, ott termett egy csodaszép torta, mely akkora volt, mint egy társzekér, azután niég egyet tapsolt a tündér és nagy szárnyai nőttek a tortának. — Ez a mi repülőgépünk, Torkoska, — mosolygott rá a tündér a kis leányra. — Tessék beszállni, kisasszonyka, indulunk. A torta közepén kényelmes ülés volt és Torkoska helyet foglalt benne, a tündér is. Ekkor harmadszor is tapsolt a tündér, a torta szárnyai dolgozni kezdtek és ők ketten repüllekrepültek. Útközben Torkoska letört a tortából egy darabkát és megkóstolta, no, ilyen jót ő még nem evett, azután inégegyszer töri a tortából és ezt is nagy élvezettel majszolta. Harmadszor már nem törhetett, mert megérkeztek Édességországba. Jaj, de csodálatos ország volt! Csakugyan úgy volt, ahogy Torkoskának mondta a tündér. Az országút kavicsa csupa szebbnél-szebb bonbon és praliné volt, a patakokban nem víz. hanem méz folyt, árpacukorból voltak a fűszálak és az országút két szélén olyan fák voltak, melyeknek gyümölcse csupa nagyhasú habosfánk volt. — No, Torkoska — mondta a tündér — most ehetsz, amiből jólesik és mindenből annyit, amennyit megkívánsz. Nem is mondatta magának kétszer a kis királyleány, hanem azonnal bemajszolt öt fánkot, ez volt az ő legkedveltebb tésztája, utána három marékkai cukorkát és az árpacukorlüből is tépett jó sokat és megette. — Meg vág}» elégedve, Torkoska? — kérdezte mosolyogva a tündér, a kis királyleány pedig boldogan felelte: — Oh, bár állandóan itt maradhatnék ebben az országban! — Maradhatsz, ameddig jól esik. — jelentette ki Torkoskának a tündér. Másnap reggelire volt habosfánk mézzel, ozsonnára cseresznye és dióból. ebédre csokoládétorta, olvasztott cukorba mártott ostyával, ozsonnára datolya és praliné, vacsorára megint habosfánk és madártej. No, evett is Torkoska, amennyi csak belefért. így ment ez még két napig, háromig. De már a negyedik reggelen Torkoska csak kedvetlenül nyúlt a madár tejjel körülöntött habosfánk után, délben pedig eltolta a tányért, melyben mandulával diszitett és marcipánnal körített krémestorta volt. — Nem kaphatnék ehelyett egy kis húst és főzeléket? — kérdezte. — Jaj. leikecském, Torkoskám, főzelék nem terem az országban — felelte sajnálkozva a tündér. — Édességországban csak édesség van. Torkoska éhes volt, mégis csupán csipegetelt a tortából. Utána, mert szomjas volt, vizet kért, de a tündér megint csak sajnálkozott: — Jaj, lelkecském. Torkoskám, vizünk bizony nincsen, Édességországbau csak méz van. ötödnap reggel, mikor tejszínbe főtt mazsolát hoztak, Torkoska nyűgösködni kezdett: — Kenyeret akarok, kenyeret! Nem keli már az édesség, nekem kenyér kell! ! S hogy nem kapott de egy morzsányit sem, keserves sírásra fakadt: — Kenyeret akarok ... ke-nye-ret! — Ne sírjon a kis prineessz, — szólalt meg most mellette valaki: — Jöjjön ebédelni, kisasszonyka; lesz kenyér, amennyi jólesik ... éppen most sült ki. Torkoska felrezzent: Ki beszél itt? Körülnézett, hát látta, hogy a királyi udvar egy kis inasa áll mellette, az beszélt. Azután megdörzsölte a szemét: — Talán aludtam? —Igenis, felelte a kis inas. — Itt a lócán ülve elaludt a kisasszony. De most siessen, mert kihűl a leves. És Torkoska boldogan felrohant és olyan élvezettel ette a levest, utána a bust is, mint még soha. Főzeléket is evett, jócskán kenyeret is és mikor a negyedik tál ételnek habosfánk került az asztalra, Torkoska azt mondta: — Csókolom a kezét, anyukám, habosfánkból, édességből most nem kérek. És majd meglátja, anyukám, apukám, hogy ezután már nem leszek Torkoska. ... Balzsamország királyának még két kis leánya volt, Pipiske és Lelkeske. De ezekről majd legközelebb mesélek.