Komáromi Lapok, 1935. július-december (56. évfolyam, 56-103. szám)

1935-12-28 / 103. szám

ii>35. december 28.

9. oldal

>ko!Uäromi lapok«

A meg nem értett férfi

, A meg nem értett asszony régi ismerőse az irodalomnak és a való «Sietnek. Könnyes, búsuló alakja köré 'ragyogó költői gondolatok, hatásos színpadi beállítások kerültek, a való délben pedig övé volt a részvét, a sajnálkozás és az érdeklődés. S nem ritkán a csábítás, olyanok részéről, akik nagy lobogással Ígérgették, hogy — megértik őt.

Különösen a múlt század utolsó évtizedeiben hemzsegett ez a költőket és egyéb érzékeny szíveket megihlető típus.

Talán a XIX. század termelte ki őket?

Nem. Mindig voltak és valószínűleg mindig lesznek. A valakit meg nem értés nem egyes korok árnyoldala. Nem kórtünet. Nem faji, éghajlati, kulturális jelenség. Még csak nem is egyes nemre szorítkozó hiány. Általános hiba és a szenvedő alanyok nemcsak a nők közül kerülnek ki.

Legalább annyi meg nem értett férfi szenved a világban, mint ahány meg ; nem értett nő. A különbség csak az, hogy a női egyéniség könnyebben, észrevehetőbben tükrözi a szenvedést. Hogy úgy mondjuk: kirakatba teszi szíve bánatát. Kötött, passzív élele T- a régebbi évtizedek asszonyainál különösen az életküzdelmektől távol álló útja, igen alkalmas volt, hogy a megnemértés miatt keletkezett fájó érzelmek, állandó levert kedélyhangulat feltűnjön a kívülállónak. A s'ok szabad óra alatt aztán mesebelien nagyra nőhetett az elkeseredés, a meg nem értés okozta fájdalom.

Ezzel ellentétben a harcra, a kenyérkeresetre nevelt férfi a megnőni értés miatt rázúduló gyötrődést már fizikai idő hiánya miatt sem vihette piacra Ez a fájdalom olyan voltben• n 'ni i fa gyökén n rágódó féreg.

Mélyen, eltakártan emésztette és csak az tudhatott róla, aki nagy emberismerő volt és röntgenszemeivel belálotl a szív, a lélek rejtett mélységeibe. Szomorú emberi sors, hogy ilyen szívig látó tekintetek soha sem azoknak a képességei, akiktől a megértést várják a meg nem értetlek.

Hogy melyik szenvedett és szenved többet, aki kimutatja, vágj- aki eltakarja bánatát? Ez egy olyan kérdés, amelyre minden esetre szóló feleletet nem lehet adni. Amint arra is hiába kérne bárki is választ, hogy ki részvétre érdemesebb: a meg nem értett nő, vagy a meg nem értett férfi? Erőszakolt skatulyázás, az embereket női vagy férfi mivoltuk szerint beosztani. Az szenved többet — függetlenül faji, nemi és értelmi nívóbeli hovátartozandóságától aki kevésbé teherbíró. A lelki teherbírás pedig idegek és érzékenység kérdése.

De nem is az fontos, hogy eldöntsük, ki érdemel nagyobb szánalmat, hanem inkább az, hogy hogyan tehetjük a meg nem értett embereket m egértettekké.

A meg nem értett férfiak ügyében ugyan hol beszélhetnénk jobb helyen, mint a nők előtt? ök azok, akik a meg nem érteti férfi boldogtalanságát megértésükkel el tudják oszlatni és ezzel őket boldogtalanból boldoggá tudják változtatni.

Mint minden dologban, itt is első és legfontosabb a jóakarat. A jóakaró igyekezett, hogy a »másik szemével nézzük a dolgokat, az életet, az egyes törekvéseket, célokat. Mert a magunk szemével és eszével sok olyan dolgot láthatunk hiábavalónak, feleslegesnek, rossznak, amelyért a hozzánk kapcsolt élettárs talán egész életét tette fel. De ne mondjunk ilyen nagyot! Ne az egész életet állítsuk létnek. Elég, ha sóvárgott időtöltéseket, ha különös, de kárt nem okozó, mindössze furcsa szokásokat bélyegzőnk meg, szólunk le, vágj’ tiltunk el.

Sorsdöntő dolgok és aprólékos kis örömök egyformán fontosak lehetnek és egyformán megütközést válthatnak ki abból, akinek hozzájuk való ragaszkodásál nem tudjuk, vagy nem akarjuk megérteni.

Egy művész élettárstól azt kívánni, hogy mondjon le a szereplésről, sikerről, csillogásról, azért mert szerelmet adunk neki cserébe, épp oly helytelen, mint egv orvosférjtől azt kívánni, hogy ne a beteghez menjen, ahová hívták, hanem velünk, aki a felesége vagyunk, vagy egy hadvezértől, hogy hagyja abba a háborút és jöjjön haza, mert unjuk az egyedüllétet. Életcél, hivatás, eredményelérés, mind olyan vonzóerők, amelynek mágnese egy életen át fogva tartja, azaz fogva tarthatja az embereket. Természetes dolog, hogy olyan irányban igyekezünk, amely felé belülről hajtó efő késztet bennünket, vagy amely külső hatalmas vonzásával húz maga felé. Nem ritka eset, amikor a kívülről ható erők és a belülről áradó erők együttesen viszik az embert. Ilyen vonzástól, vagy belső erőktől, vágyaktól cselekvésre lendült ember és célja közé állni, célját vagy cselekvését leszólni, miatta jeleneteket rendezni — meg nem értés. S mindegy, hogy arról van szó csupán, hogy valaki szeret papucsban és házikabátban az asztalhoz ülni, vágj’ arról, hogy valaki nagy összegeket ad porcellánokért, ritka könyvekért, festményekért, vagy úgy élet csak az élet számára, ha kutya van a háznál, vagy pedig, ha a felesége nem avatkozik még kérdésekkel sem a hivatali dolgokba. Komoly ügyekben és apró dolgokban egyaránt nehéz a megértés. Ha megvan, akkor békés, zavartalan a két ember közötti élet; ha hiányzik, igazi földi pokol az együttélés. A zavarok kezdődnek szóváltással, leszóllással és nem ritkán végződnek - elvállással. A meg nem érteit fél, ha kevés türelemmel rendelkezik, vagy nem bírja a rossz hangulatokat, a kétféle nézettől izzó otthoni légkört, fut kellemetlenségeinek, szenvedésének helyétől és személyétől. S ha valaha csalhatatlan erők kinyomozzák a gyilkosságok okát, nagyon sok olyan esetre fognak bukkanni, ahol a revolvert, kardot, vagy tőrt a meg nem értés feletti elkeseredés vagy harag adta annak a szerencsétlennek a kezébe, aki úgy akart nyugalomhoz jutni, hogy háborgatoját kiirtotta, némává telte.

III. Mohamedről jegyezte fel a történelem, hogy mikor hadat akart vezetni Magyarországba, az anyja azon volt, hogy a sereg vezetéséről lebeszélje. Mikor nem ért célt, rávette a hárem legszebb odaliszkjét, a szultán kedvencét, hogy igyekezzék otthonmaradásra bírni a szultánt. A szép odaliszk meg is próbálkozott a lebeszéléssel, de vesztére. A harcias szultán dühében, hogy nem akarják győzelemszomjúságát, harci kedvét megérteni, saját kezeivel megfojtotta a szép odali szkot.

A múlt század asszonyai megnem értésüket könnyekkel áztatták, sorvadoztak, keseregtek. Minden korok meg nem értett férfiúi igyekeztek az őket meg nem értő nőktől szabadulni. S olyanokat keresni, akik értéknek látják azt, ami után ők fúlnak, szépnek látják, amit ők szépnek látnak és örülnek annak, aminek ők örülnek.

Megértés! Nem az, hogy úgy tegyünk, ahogyan a másik cselekszik, hanem megengedjük, hogy kedve szeriül cselekedjék. Higyjük, hogy céljai, vágyai, módjai az ő egyéniségének a legmegfelelőbbek és helyesen tesz, amikor azok felé és úgy megy, ahogyan teszi.

A gázlómadaraknak jó falat a béka, de a galamb bele se kóstolna.

Megérteni, hogy ami az egyiknek nem tetszik, a másiknak elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy kedve szerint éljen.

GYERME KERNEK.

A csoda.

Hideg voll. Kegyetlen, csípős hideg idő. A megfagyott hó úgy ropogott a két favágó csizmája alatt, mintha gyémántkavicson tapostak volna.

— Huh, de hideg van. komám fújta a körmét az egyik s összegörnyedt, mert nagyon nehéz volt a rozsé, amit a hálán cipelt.

— Pedig még messze van a falunk.

— sóhajtott a másik s ő is ugyancsak huhogott, mert a hideg kékre harapdálta a kezét.

Az útjuk nagy rengeteg erdőn vezetett keresztül s a Tél-király most fehérre csókolta az erdőket. A galylyakat ropogva tördelte a fagy s a lehulló ágacskák úgy csilingeltek, mint az üveg.

Csak legalább lámpagyujtásra lehetnénk otthon döngölte a havat az ember. Szent este van s szeretném látni a gyermekek örömét.

Az úton egy nyulacska lapult, de nem futott el a favágók elől, mert a hidegtől egészet meggémberedtek a lábai. Csak ijedt szeme piroslott, mint a katicabogár.

A vén fenyők földigérő hóbundában (álltak s a hegyek mögül már szál Mosott az este.

— Brrr! Nem bírok tovább menni

— nyögött fel az egyik. — Lábaim nehezek, mint az ólom s minden csontomat hasogatja ez á kegyetlen hideg.

Jó. Bújjunk meg itt a fenyők alatt, egyezett belé a társa.

Lehajigálták hátukról a rőzsköteget s úgy topogtak nehéz csizmájukban a csikorgó havon.

És ekkor valami csoda esett...

Valami különös borzongás remegett át a fákon s olyan világos lett az erdő, akár a templom az éjféli misén.

És az égről hullani kezdtek a csillagok.

A két favágó lélegzeni sem mert. Csak nézték ámulva a csodát. — Talán álmodunk, gondolták, mert egyik sem akart hinni a szemének.

Az úton fehérruhás gyermek közeledett. Nagy, fényes aranytányér lebegett a feje körül és sok-sok bodroshajú angyal tolongott utána. Szinte telis-tele volt vélük az erdő. Mindegyik karján apró vesszőkosár lógott, tömve ezerféle jóval. Tömérdek cukor, aranyos dió, szentjánoskenyér, meg szép piros almák kukucskáltak ki a fonott kosárkából.

A gyermek intett.

És az engedelmes mennyei cselédkék szétszéledtek nyomban s körülrepdesték az égigérő fákat s remegve nyújtották ágaikat az angyalkák tele.

Azok megrázkódtak a boldogságtól. Ledobálták a hóbundát.

A csillagok meg hulllak, peregtek szakadatlan ...

Tele lett velük a sok sudár fenyő s ott himbálóztak tündökölve az örök zöld gallyakon.

Már egy cseppet sem fázom, súgta társának az egyik favágó.

Én is valami furcsa meleget érzek a szívem körül, — mondta a másik.

De többet nem szólhattak, mert az ő fájukat is díszíteni kezdték az angyalok.

És mire másodszor is intett a gyermek, a fák gyökerei meglazultak a földben. A csillogó, karácsonyi díszben pompázó fenyők megindultak s szálltak, lebegtek a falvak, városok felé.

Egy-egy angyalka suhant mindegyik előtt s halk énekszó zsongott utánuk az éjben.

A két favágó is útnak indult ismét, ólmos tagjaikból eltűnt a fáradtság s olyan vígan taposták a havat, mintha a zsendülő mezőn lépegettek volna.

Nini, hisz az ott a mi falunk! kiáltott örömmel az egyik s lemutatott a völgybe.

Az apró házak ablakai úgy ragyoglak. mint a szentjános bogárkák.

Ha sietünk, komám, hazaérünk estéli harangra — biztatta társát a másik s egy cseppet sem érezte a rozsé súlyát a hátán.

Valami csodálatos békesség lengett a földön.

— Alighanem a kis Jézust láttuk — szólt Sz egyik ember s hogy megkondult az estéli harangszó, levették fejükről a rongyos süveget.

Már a házuk előtt jártak.

Az ablakon kiragyogott a fényes karácsonyfa s mint ezüstcsengő csilingelt belülről a gyermek-kacagás.

Az engedetlen kis cica.

Kellemes meleg volt a tűzhely mellett. Cica mama elégedetten nyalogatta fiacskája bundácskáját; közben oktatgatta.

— Tehát az egérfogást már tudod. De még ugyancsak sokat kell ám tanulnod. Tegnap is láttam, hogy kibújtál a kerítésen és kényelmesen sétáltál az utcán. Akárki megfoghat, elvihet, vagy megverhet. Gonosz kutyák is jöhetnek, akkor lenne csak hadd el hadd. Meg ne lássalak többé engedelmem nélkül kimenni. Úgy, most kész vagy. Én megyek egy kicsit vadászni. Te addig lemehetsz a kertbe.

Frici cica élt is az engedelemmel és szaladt kifelé. Egy darabig elszórakozott egy nagy tücsökkel. Aztán hancúrozott egy kicsit. De csakhamar elunta magát.

— Ugyan, miért ne mehetnék ki az utcára gondolta magában.

Az igaz, hogy felvesznek az emberek, de csak azért, hogy megsímogassanak. Biztos, irigyli a mamám, hogy

engem jobban szeretnek, mint őt. Én biz kimegyek. — Ki is dugta a fejét a kerítésen. Közben eszébe jutott, hogy anyja a kutyákat is említette.

— Eh, nincs is a közelben kutya, s nem is hiszem, bőgj- olyan roszszak lennének

Vidáman szaladgált az ulcán. Később talált egv rossz labdát és azzal játszott.

Egyszerre csak valami nagyot koppant az oldalán. Felnézett. Nem meszsze tőle egy fiú állt, aki újra megdobta. Ijedten futott tovább. Ilyet ő még soha nem tapasztalt. Eddig csak mindig kényeztették. Beugrott egy kerítésen. Ekkor még egy ütés érte. Gyorsan szaladt a ház felé s óh borzalom, egy nagy fekete kutya állta útját, mérgesen morogva. Na, most mi lesz veled! Előtte is. mögötte is ellenség.

Egy kicsit megtorpant, azután oldalt szaladt. A nagy kutya utána. Szerencsére nem messze volt a kerítés. Gyorsan felugrott rá, majd le és a kutya nem tudta követni. A fiú is elment. De ő egy teljesen ismeretlen helyen találta magát. Az utcára nem mert kimenni. Félt, hátha megint valami új veszedelemmel találkozik. Nem is talált volna haza. Lelapult egy bokorba és keservesen sírni kezdett.

Éppen ekkor szaladt el mellette egy kislány.

— Itt valahol egy cica nyávog szólt és megállt Rögtön megtalálta a kis macskát.

— Nini, hisz ez a Kisék Fricije. Biztosan keres ikotthon. Hogy’ is jöhetett ide. De már viszem is vissza.

Ugyr is tett, amint mondta. Frici cica tíz perc múlva újra otthon volt a meleg tűzhely mellett. Sírva ismerte be, hogy a nagyoknak mindk igazuk van és erősen megfogadta többé nem lesz engedetlen.