Komáromi Lapok, 1935. július-december (56. évfolyam, 56-103. szám)

1935-07-20 / 58. szám

1935 július 20.

»KOMÁROMI LAPOK«

9. oldal,

ASSZONYOKNAK.

Zenebona

Vermes náció vagyunk mi, magyarok, könnyen esik köztünk némi perpatvar; bizony hamarosan összezördülünk, csak lobban egyet az indulat és kész a harag. De hamar meg is békülünk, ezért nem veszünk minden támadt acsarkodást a szívünkre. Nem, Istennek hála. Gyorsan forralkodó, gyorsan csiliadó természetünkre bizonyság, hogy az efajta zsörtösködéseket zenebonának nevezzük. Jó •szó, szeretem, mert az alapjában igen rendes és emberséges lelkületűnket mutatja. Nincsen is értelme, hogy hadakozzon valaki a fajta melyén gyökerező tulajdonsága ellen. Soha nagyobb baj ne essen, mint az ilyen nyári, múló záporként jött zenebona. Ahogy beborult, úgy ki is derül.

A haj többnyire akkor támad, ha harmadik személy avatkozik a csetepatéba. Igv történt a múltkor is, a sógoréknál. Ülünk szelíd beszélgetés közt az uzsonnánál, csendesen duruzsol a szó a finom, vidéki bivaly tejes kávé fölött, amikor Marika, a húgom, halkan megjegyzi az ura szavára:

— Nézze Feri, okosabb lenne, ha jövőre az alsó tagon lucernát vetnénk. A kiserdőmenti földeken, — telte még hozzá, hogy pontosan megjelölje a helyet. Nem volt ám benne semmi haragosság, nyugodtan, tisztán csengett a hangja. A bársonyos pillantása is melegen tűzött az urára.

Mondom, nem eshetett kifogás se a modor, se a tartalom ellen, mert tanácsolni csak lehet ilyesmit. Majdnem kötelesség is házastársak között. Mégis tudtam, hogy no, most menthetetlenül kitör a vihar. Tudtam, mert előző nap Marika a körorvosék előtt túlságosan kereskedett valami hasonló gazdasági dologban, pedig kétségtelenül és vitathatatlanul nem volt igaza, de Feri, persze, nem csinált casus bellit, türtőztette magát, illendőséggel a vendégek előtt, gémberült mosolyok közt harapdálta a bajszát s hümgetett:

— Noiszen, majd meglátjuk, kedves. Van idő gondolkozni fölötte, — szóval nem állott a sarkára, kitért a »zenebona« elől. Marika azonban valahogyan elvétette a dolgot s keményen kardoskodni kezdett.

— Nem kell gondolkozni az okos tanácson. Szívlelje meg, amit mondok. De maga azt hiszi, hogy szégyen asszony szavára hajlani. — És így tovább, csipkedve, éllel, csúnyán visszaélve a helyzettel, hogy az ura nem akar kötekedni, vitatkozni idegenek előtt. Feri keményen állta a hallgatást és mosolygást, olyan derék módon, hogy mire elmentek a körorvosék, meg is feledkeztek mind a ketten a vitatott tanácsról. De — bevallom, — magam is igyekeztem közben békésebb vizekre terelni a beszélgetést. Nyilván sikerrel.

Hát ezért, ezt az »előzményt ismerve«, tudtam, hogy ha Feri sógor még olyan * csendesen kavargatja a kávéját, de már tüzesedik belül s tüstént ki is robban. Persze: nem a mai szóért, haúem a tegnapiért, amely most eszébe jutott. Marika az apróka csendet gyanúsnak találta, idegeskedett, ösztönösen megérezte, valami nincsen rendjén, megreszketett a szemöldöke, bajt sejtve. Kicsit krákogott, mintha mondani akarna valamit, ez volt az a pillanat, amikor ő maga is észbevette a tegnapi esetet, talán megpróbálta volna visszaszorítani a »gazdasági« problémáktól, amelyek élénken emlékeztettek az előző napi esetre, azonban már késő volt minden, Feri felemelte a megsötétült tekintetét s fojtott hangon azt mondta:

— Nézze, kedvesem, a gazdaságba maga ne üsse az orrát. — El kell ismerni, komiszán vágott a szava, beláttam, a tegnapi parázs vetett lobot a szívében. Igaz viszont, hogy azt a tüzet jól »megrakta« Marika tegnap. Szóval — és ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni — a tegnapi hadakozást folytatták hirtelen mindketten.

Nem akarom a részletekkel gyönyörködtetni az olvasót, úgy folyt le ez a zenebona, mint máshol másoknál, bizony estek meggondolatlan mondások mindkét részről, bánták is aztán szívből. Azután, hogy jól kimarakodták magukat, valójában nem is lehetett megérteni torzsalkodásukat, csak úgy, ha az ember a »hátmögötti.« dolgokat tudta. Szabadjára engedve, »családi körben« bonyolították le most a vitát, jól kiadva a mérgüket mindketten. Feri azért, hogy tegnap olyan harcias volt idegenek előtt Marika. Marika meg azért, hogy

ma ilyen kegyetlen volt hozzá Feri, de egyikőjük sem szólott nyíltan, tehát lassan megcsöndesedtek, főként, mert én számtalan felszólításuk ellenére sem avatkoztam bele a csatába, mindig csak azt hajtogattam, hogy:

— Igaza vau Ferinek is, meg neked is, Marika.

Aminthogy mindegyiknek igaza volt s még szerencse, hogy ilyen »virágnyelven« csetepatéztak, hamarább s jobban derült ki: mindkettő hibás valamiben. Később, amikor magamra maradtam Marikával, annyit mégis megjegyeztem:

— Tudod, kár volt annyira erősködni a körorvos előtt.

Marika csodálkozva emelte rám a könnyes szeméi, de nem tiltakozott, csak annyit mondott:

— De Ferinek azért nem kellene mindjárt rámszakítani az egész eget.

— Ez igaz — bólogattam s arra gondoltam: nem is mindjárt szakította Marikára a menn}rboltot.

Képzelem, ha valaki nem ismerve a helyzetet, beleártva magát a zenebonába — hogy összekonfundálódott volna minden. Mert sokszor s többnyire nem azért folyik a zenebona, amiért szólunk, hanem — »tegnapi« esetekért haragoskodunk.

Hogyan szabad^ hogyan nem szabad takarékoskodni.

Ennek a témának akkor sem érnénk a végére, ha oldalakat írnánk róla. Megelégszünk tehát azzal, hogy néhány találomra kiragadott példát sorolunk fel és pedig kizárólag konyhai kiadások kezelésével kapcsolatosakat.

Kezdhetnénk mindjárt annak az új otthont alapító fiatalasszonynak elgondolásával, aki minden kényszerítő olc nélkül, takarékoskodás címén, ám valójában kényelmi szempontból, kikapcsolja az önálló háztartás gondjait és kifőzésből hordatja az ebédet. Erről a nem mindig jóhiszemű elgondolásról csak azért nem szólunk, mert ezeken az oldalakon már nem egyszer bebizonyítottuk, hogy ez az egész számítás hamis, téves, érvelése

könnyen megcáfolható.

Vegyük inkább szemügyre a kezdő és a gyógyíthatatlanul tehetségtelen háziasszonyt. Ez a két típus, amely olykor ugyanolyan buzgalommal, mint hozzánemértéssel kormányozza házatáját, rendszerint ezzel a naponként megismételt nyomatékos intelemmel könnyít a lelkén: Mari, aztán spóroljon a zsírral. Hogy aztán ennek az óhajnak hogyan tesznek eleget, az már kizárólag Mari belátásától és becsületétől függ, semmi esetre sem a háziasszony szakértő ellenőrzésétől, mert hiszen igazában fogalma sincsen a valóságos szükségletekről. Lássuk már most, mi az eredménye ennek a túlzott zsírspórolásnak, ha valóban végrehajtják. 4—5 személyes háztartásnál egy hónapban hozzávetőleg 1—D/2 kilóval kevesebb zsír fogy, ami a mai árak mellett is csak 12—18 Ke havi megtakarítást jelent. Ezzel az összeggel egész biztosan nem mentik meg a költségvetés egyensúlyát s amellett tökéletlenül elkészített, csökkent tápértékű fogások kerülnek az asztalra, hogy azután ennek az összegnek a többszöröse, éppen a háziasszony hozzánemértése folytán más tételeknél veszendőbe megy, az csak természetes.

Van azután olyan asszon}' is, aki töviről hegyire érti a dolgát, ám veleszületett hajlamánál fogva szenvedéllyel takarékoskodik és pedig a legapróbb részletekbe menő kicsinyeskedéssel. Ilyen fajta háziasszony diósmákos kalácsában hajszálvékony csík jelzi csupán a tölteléket, amelybe jóval kevesebb cukrot lett, mintamenynyi okvetlenül szükséges. Ugyancsak elspórolja a barackízt a tésztából, öntetei a felfújt mellől, csontot a levesből és így tovább. Silány minőségű portékát vásárol s lehetőleg a szükségletnél pár dekával kevesebbet. Lehetséges, hogy idők folyamán valóban megtakarít egészen tekintélyes összeget, főleg ha kuporgatási hajlamát az életszükségletek minden vonalán érvényesíti, ám éppen ilyen cselekben nem egyszer közbejön valami — előre nem látott gazdasági bajok, vagy valamelyik családtag könnyelműsége, — ami hasztalan és oktalan nélkülözéssé teszi egy egész életerőfeszítését.

r

Álomszuszékok

Messze, túl a nagy hegyeken, volt egy kicsi falu, ahol igen rendes, szorgalmas emberek laktak. De élt közöttük három testvér s ez a három soha nem akart dolgozni. Legény volt mind a három. Szorgalmas szüleik jókora birtokot hagytak rájuk, de még életükben elkényeztettek őket s így egészen érthető, hogy nem igen fűlt a foguk a munkához. Persze, magúk helyett fogadott napszámosokkal végeztettek minden munkát, ők maguk csak henyéltek, aludtak egész nap, egész éjen át. Úgy is hívták őket: az álomszuszékok.

Szombatonkint, amikor a hetikért fizették a napszámosoknak, mindig elrestelték kissé magukat és egyikbenmásikban feltámadt a gondolat, hogy nem egészén helyes dolog így áthenyélni az életet, dolgozni is kellene. De mivel a szombatra vasárnap jött s ezen a napon senkise dolgozott, hát ők se szegték meg a törvényt. Aludtak bál vasárnap is és hétfőre kelve újra belejöttek a lustálkodásba. Megint csak azt mondták: majd holnap. És ezt nap-nap után addig mondogatták, amig megint elkövetkezett a szombat s ezzel kezdődött minden elölről.

A falubeliek nem igen merték csúfolni őket, mert igen sokan abból a keresetből éllek, amit a lusták földjén végzett munkájuk hozott. De magukban valamennyien méltatlankodtak, amiért ennek a háromnak olyan jó sorsa van s még a keze ujját se kell megmozdítania soha, hogy betevő falatja legyen.

— Ha Mátyás király most élne, bizonyára őket választaná lustáinak,— mondogatták beszéd közben.

Volt a faluban egy nagy tréfacsináló is, aki minduntalan arra biztatta a legényeket, tréfálják meg valamiképpen ezeket a lustákat, úgy, hogy alaposan megszégveljék magukat és híre menjen az esetnek messze földön. Különféle tervekkel hozakodott elő, de ezeket a legények majd emiatt, majd meg amiatt, rendesen elvetették. Attól tartottak ugyanis, hogy ha a három álomszuszék megtudja, kik vettek részt a tréfában, akkor azokat nem fogadják fel többé munkára.

Végre .aztán a tréfamester olyan ötlettel állott elő, amely valamenynyiük tetszését megnyerte.

Igv hát az történt, hogy egyik szombaton délután elment hozzájuk a pap és alaposan megdorgálta őket, amiért vasárnaponkint elmaradnak a miséről. Lehorgasztott fejjel, bűnbánóan hallgatták a tisztelendő ural és váltig mondogatták: Szent igaz ... Bizony igaza van a tisztelendő úrnak, csak mossa meg a fejünket, rászolgáltunk. No, holnap lesz a napja, hogy rendes életet kezdünk... — mondogatták nagy buzgón.

Meg is fogadták magukban, hogy a holnapi vasárnapon okvetlenül elmennek a templomba s azzal, mint akik jól végezték dolgukat, újraviszszafeküdtek az ágyukra.

Szombaton éjjel azonban, amikor már mindenki aludt a faluban, a tréfamcster és barátai nagy vödör szurokkal állítottak az álomszuszékok

házához és gondosan bemázolták az ablakokat, hogy a napfény reggel valahogy be ne találjon a szobába. Vasárnap reggel aztán ébredni is kezdtek az álomszuszékok s hol az egyik, hol a másik nyögött egyet az ágyban.

— Nem kéne már fölkelni? — kérdezte a legidősebb, de ki se nyitotta a szemét.

— Hiszen sötét van, mit háborgatjátok az embert? — morogta a középső.

A legfiatalabb nem is szólt semmit, csak a másik oldalára fordult és tovább aludt.

így aludtak vasárnap estig. Akkor megint megszólalt a legidősebb:

— Ejnye már, úgy tetszik, mintha eleget aludtam volna már s még sincs reggel?

— Én is úgy érzem, mintha éhes volnék, — mondta a középső.- Nyughassatok már, amíg megvirrad — morogta a legifjabb.

És tovább aludtak.

Hétfőn reggel azonban már mind a hárman éhesek voltak s nem értették, miért nem akar virradni? A legidősebb lekecmcrgett az ágyáról, bement a kamrába, amelynek az ablaka szintén be volt szurkozva és a sötétben nagyot kanyarílotl magának mind a szalonnából, mind a kenyérből. Később a két öccse is erre fanyalodott. Amikor aztán jóllaktak, újra elalúd- Lak.

Hétfőn este fölébredtek és beszélni kezdtek arról, hogy milyen különösen hosszú ez az éjszaka. A legidősebb ki is nézett az ajtón, de odakint is csak sötétséget látott, hát visszament. Kedden reggel aztán már úgy ki voltak pihenve, hogy egyikük se hírt tovább megmaradni az ágyban. Kilökték az ajtót, s akkor látják, hogy odakint ragyog a nap, a szobában meg vaksötét van. Eleinte, mert az eszük nehezen mozgott, nem sokat törődtek ezzel s abban a hitben, hogy vasárnap reggel van, fölvették az ünneplő ruhájukat. De ahogy a ház elé léplek, nagy csődületet láttak. Még most is csak azt gondolták, hogy a vasárnap miatt van annyi nép az uccán, de egyszerre csak szembetalálták magukat a pappal.

— Noiszen, szépen tartottátok meg a szavatokat! — fedte őket a pap.

— Dejszen megyünk már. Pedig nem is hallottuk a harangozást.

— Hát az nem is csoda. Kedden nem harangozunk nagymisére, ma pedig kedd van! — világosította fel őket a pap.

— Kedd? Csak nem? — hitetlenkedtek az álomszuszékok.

De akkorra már körülvette őket a falu népe s roppant hahotával csúfolta ki őket. Az álomszuszékok ügvefogyoilan rángatták a bajuszukat és szakállukat, nagy szégyenükben — mit tehettek volna? — visszamentek a házukba.

— No, ugyan megjártuk, — kezdte a legidősebb.

— Ha tudtam volna, hogy kedd van, fel se öltöztem volna — mondta a középső.

— Azt tartom a legokosabbnak, ha visszafekszem — vágott a szavukba la legfiatalabb és meg is tette menten, amit mondott.

És tovább is úgy éltek, mint addig.