Komáromi Lapok, 1935. július-december (56. évfolyam, 56-103. szám)

1935-11-02 / 88. szám

1935 november 2.

»KOMAROMI LAPOK«

9. oldal

ASSZON YOKN AK.

Kezdő háziasszony.

— Minden kezdet nehéz! — Ámde: — Gyakorlat teszi a mestert! — mondtam magamban, mikor vadonatúj háztartásom gyeplőjét töltőtollhoz és vonalzókhoz, valamint szótárakhoz és jegyzetekhez szokott markomba fogtam.

Az első háztartási segéderői szeretedéi, bizalommal és nagy lelkesedéssel vezettem be ragyogó hajlékomba, mint ahogy vizitelő vendéget fogad az ember. (No, oll-tarlózkodása nem is sokkal lépte Ilii a vizit-időt!)

— Isten hozott, Veronka! — fogadtam meghatottan és míg ő kirakodott, én megcsináltam a reggelijét.

— Ülj le, reggelizz kényelmesen! — biztattam aztán, — én pedig bementem ágyazni. Félóra múlva Veronka még mindig kényelmesen ült. Pirulva kértem meg. hogy segítsen takarítani és legyen szives kimenni a piacra. Megtette. Milyen jó lány!— gondoltam magamban s nekiadlam a piros-babos kendőt, amit pedig én is nagyon szereltem.

Nem leli bele hosszú idő és Veronka ’független garoonéletet élt nálunk, saját kiró i bejárai ú konyhájában és ki is mutatta, hogy rossz néven veszi, ha kívánságainkkal zavarjuk. Anyuka végül is felmondoll neki, mert én inkább ki'bujdostam volna a világból, minthogy elrebegjem a felmondó varázsigét. Lapultam is előtte a két hét alatt, amit »felmondási idő«-nek neveznek és ami .a vízözön napjainál is szörnyűbb időszak. Ekkor már egy pohár vizet se mértem kérni tőle, de kölnivízzel, púderrel és selyemzsebkendőkkel kártalanítottam naponként. A könyvébe pedig valóságos ódát írtam. Szebbet, mini az a bizonyos költemény Felsőbükj Nagy Pálhoz«.

Következő alkalmazottam korosabb és igen kitanult fehérszemély volt. Hamarosan rájött, hogy gyér tapasztalatokkal rendelkezem a háztartás terén és kezelésbe veti. Ha mosószódát akartam rakni nagymosáskor a vízbe, — hevesen tiltakozott: — Jaj! Kczitcsókolom, széteszi a szóda a ruhát! Világért beie ne lessék lenni!- De anyuka azL mondta, hogy legyek iielc, — ellenkeztem félénken.

— Ja! Ha a tekintetes asszony mamája jobban tudja, mint én, aki tizenöt év óta mosok, akkor csak tessék belerakni a szódát! — mondta sértődötten

és szemrehányóan s én sietve kotródtam a mosószódával. Azon gondolkoztam, hogy kellene felvilágosítani anyukát is a mosószóda káros hatásáról.

Ugyanez az alkalmazottam oktatott ki rá, hogy súrolni is halálos vétek,

lekopik az edényeknek a zománca! Hát tény, hogy idővel "az edényeink zománca nem is kopott le, sőt, ellenkezőleg, — igen megszaporodott. A lábasok és fazekak dús fekete pót-zománcot kaptak és anyuka ennek a tapasztalt hölgynek is felmondott.

A mindenben járatos alkalmazott után egy mindenben járatlannal próbálkoztunk. Szelíd, jámbor és raffinálaUan leányzó, fogadtunk,—egyenesen a libalegelőről. Sohse volt még cseléd.

Ezek a legjobbak! - biztatott anyuka. — Az ilyet úgy tanítja be az ember, ahogy akarja.

Hajnalban kigondoltam én az ebédel, meg is vettem a hozzávalót, de mikor hozzá akartam fognia kivitelhez, csődöt mondott a tudományom. Nem tudtam eligazodni a vereshagymás és fokhagymás rántások útvesztőjében, csak álltam, mint Herakles a válaszúton. Ilyenkor aztán pecsételt levelet szalasztottam anyukához s a választ ugyanúgy kértem, mert tudvalévő, hogy »diszkréció kötelez«. Szegény, tapasztalatlan mezei vadvirág csodálkozott is eleget, hogy mit levelezek én örökké az édesanyámmal, mikor úgy is találkozunk mindennap. Fel is mondott emiatt, — hogy azt mondja: — «Biztosan rólam tetszik irkáim mindenfélit az öreg tekintetes asszonynak, azért newt rám. mikor kibontja. Brühühühü! Nem maradok itten helyen!«

No, ez is elment! Jött egy enteilektüel. Ha a szalonban takarított, nem tudott ellentállni a könyveimnek s egyszer úgy találtam a perzsaszőnyegen, amint olvasott. Az ablakmosótál a zongorán pironkodott s könnyeit hullatta a nemes bútordarabra. A szemeteslapát az egyik íotőíyben csücsült és igen jól érezte magát. A hajadon természetesen repült, csak előbb kiszaladtam anyukáért, hogy mondjon fel neki. Nem is ellenkezett, csak azt kérte, mondjam meg a regény végét. Nem volt ideje végigolvasni.

Aki utána következett, — azt családom tagjai társalkodónőnek' nevezték. Folyton társalkodóit. A tejessel, a szemetessel, a piktorokkal, a kéményseprővel, a szomszédokkal, képes volt

órák hosszai társalkodói. Provokálta a

társalgást. A végén magam is odáig süppedtem, hogy minden mozidarabot, színdarabot, könyvet, újságot elmeséltem neki. Szellemi nívójára jellemző, hogy a Vén gazember című hangosfilmet ő is megnézte s az a kiszólás fogta meg legjobban lelkét, hogy — »egy Inotay baroneszbe nem mennek bele a bolhák«.

Ö volt az utolsó a sorban, aki kezdő háziasszonykodásom égisze alatt gyöngyéletct élvezett. Idővel kezdtem kialakulni.

Beletettem a szódát a mosóíazékba, súroltattam és sikáltattam könyörtelenül és nem voltam hajlandó elhinni, hogy nincs korom a tűzhelyben, csak kéthavonként egyszer. Vissza is mondták a szomszédok a jelenlegi Katim véleményét, amit hátmögötl adott le rólam. Azt mondta: (Keserűen és boldogtalanul.) — Szakadozott olyan ez, akár az anyja.

Alkonyat.

— Ágnes..,

Az asszony riadtan kapta fel a jót.

Megijesztettem?

Nem ... csak meglepett.

Miért? Álmodozott?

A mi korunkban már nem álmodik az ember...

— De néha... A múltról.- Hogy megvígasztalódjunk, amiért jövőnk már nincs.

— Igen • ■ ■

— Az öregség utálatos dolog.

— Talán azért, mert még nem szoktuk meg.

— Ez igaz. Mi fiatal öregek vagyunk.

— Emlékszel? öl évvel ezelőtt, a Semmeringcn, arra az ulánus-kapitányra? Hogy udvarolt neked!- fis Capriban. Az utolsó féltékenvségi jelenetem. Eléggé belédbolondult az a kis táncosnő.

— Tatjána ...

— Szenvedtem.

— Féltettelek.

— fis most...

— Hűségesek vagyunk.

— Én mindig az voltam.

— Én nem.

— Sajnos, régóta tudom.- És most bánatos vagy, mert nincs többé okod féltékenynek lenni.

— Eh, mit tudom én! Férfi...

— Az ember azt hihetne, hogy szeretnéd.

— Ez talán megfiatalítana minket.

Ágnes könnyet töröl le az arcáról.

— De buták vagyunk!

Mosolyog. György melegen néz rá:

— Kicsim, maga még mindig csodaszép.

— Igen... még mindig.

A hangja kicsit keserű.

— Akaratlanul mondtam így.

Ne rontsa el még jobban.

— igaz. Szavakkal sohasem tudtam bánni.

— Ezért volt sokszor úgy. hogy nem érleltük meg egymást.

Egy apróságon néha napokig vívódtunk.- És hosszú éjszakákon át.

Emlékszel? Milyen gyönyörűen

vitatkoztunk! Én sokszor kereskedtem, borzasztó voltam. Te úgy tettél, mintha télnél tőlem. És nem volt más védelmeződ velem szemben, csak én. És akkor a karomba bújtál és azt mondtad: »Ne bánts!«

Óh, a mi forró, nagyszerű, diadalmas ifjúságunk ... az ételünk ... És most... vége.

— Szép a vége.

De mégis vég...

*

György?

— Tessék, kicsim.

— Tudod, mi kellene ahhoz, hogy ne fájjon: eltűnni a semmibe?- Mi?

Az új hajtások. Csak a virágra gondoltunk mindig. Illatra, csókra, örömre. Tavaszt akartunk. De a tavasz elmúlt. És a fáról leperegnek a virágok. És ha nincs gyümölcsük, nem marad utánuk semmi. Ugye le még sohasem gondoltál erre?

- De gondoltam rá, Ágnes.

Te is? Te is sajnálod?

- Hát... Istenem ... nem. De néha úgy megrebben bennem a gondolat.

Igen... kicsi bogyók a virág nyomán. Amik megmaradnak belőlünk, mikor mi elmegyünk.

— Nem maradnak, Ágnes.

— Nem.

Felejtsük el, hogy lehettek volna.

— Felejtsük el...

György közelebb húzza alacsony székét és az asszony ölébe hajtja a fejét. Ágnes lassan, simogatóan, talán kissé szórakozottan belementi kezét György fehér hajába.

A kék madár.

A világ már jóideje forgott pályáján, emberek is éltek szerteszét a földkerekségén, amidőn Hanunah, a Nagy Teknősbéka, az indiánok hite szerinti főisten, felmerült lakóhelyéről, a Csendes óceán mélyéről és tanácskozásra hívta a különböző rendű, rangú isteneket. Az örök Tavasz szigetén, Hawaiban gyűltek össze; annyian voltak, hogy "feketéilelt tömegüktől a sziget. Alázatosan hódoltak Hanunah elölt, aki megköszörülle torkát és beszélni kezdett:

Elmondta, hogy a nagy munka befejeződött,. az ember most már folytonos istápolás nélkül is eléldegél egy darabig, tehát minden isten térjen vissza égi vagy földalatti hazájaba és élvezze az aranyszabadságol, mindaddig, amíg parancsszóval ismét szolgálatra nem rendeli őket.

Az egy begy ül leket igen megörvendeztette" a Nagy Teknősbéka beszéde és az elrendelt pihenő. Mert líál mi tagadás, az indiánokkal annyit kellett bajmolódniok, annyit szaladgáltak hozzájuk segítségért és minden egyéb másért, hogy már a csontjuk is bele 1 áradt a folytonos munkába. Persze, hogy elcsodálkoztak, amidőn kivált a körből az egyik indiánnak öltözött szellem, amolyan segédisteni éle és azt a furcsa kérést terjesztette Hanunah elé. hogy a Nagy Teknősbéka adjon engedélyt számára a földön maradásra. Megszerette a mohikánokat, közöttük óhajtana élni mindvégig. Már amúgyis főnökükké választották.

Hanunahot szerfölött elálmosítotlo a sok szónoklat és pislogó szemmel mondta, hogyhát ha akar. csak tanyázzék a mohikánjai között. Mire ezt kimondta, már aludt is, mint a bunda és így nem vette észre, hogy a Vadkutyaisten kutyába sem veszi a parancsát és engedély nélkül .szín én a földön marad. Kodojampc volt ennek az engedetlen fickónak a neve és mialatt a többiek éktelen surrogássai röppentek hazájuk felé, ő ravaszul meglapulva rejtőzött egy babérbokor alatt. Amikor pedig kitisztult a látóhatár es nem tartott már attól, hogy felfedezik vagy visszaparancsolják, a gyalogszerrel bandukoló mohikán isten után osont. Bosszút akart á lr.i rajta, meri egyszer csúnyán elpüfölle valami galádságáérl. Mert Kodojampe különben a Gonosz Gondolat szelleme volt.

A Fehér Bölény — így nevezték istenfőnöküket a mohikánok — [ás óiról sem sejtette, hogy régi ellensége nyomon követi és víg nótázással suhant keresztül a tengeren, haza kedves népéhez. Megérkeztekor a mohikánok hatalmas ünnepséget csaptak tiszteletére, azuláu megint rendes foglalatosságukhoz láttak. Halásztak, vadásztak, meg harcosokhoz illően, a tűz melleit hevertek és hősökről mcsél- Tek egymásnak. Gonüjuk-bajuk nem

volt, mert amióta Fehér Bölény ült a főnöki fatuskón, minden a maga rendjén ment. Volt enni-inhi valójuk bőven, még a rossz esztendőkben is és főnökükért tisztelte őket valamennyi indián nemzet.

Kodojampe távolról figyelte a törzset és egyszerre elérkezettnek látta az időt, hogy megbolygassa a mohikánok békés életéi és vele együtt Fehér Bölényét is. Igv esett meg. hogy egy szép este a vadászatról megtérő Fehér Bölény a sátrában lelte a Vadkutyát. A legpuhább vadbőrön hevert és rögtön nekilámadt a belépő főnöknek, hogy így, meg úgy, a törzs fizessen a részére ennyi meg ennyi adói. Szemtelensége annyira felbőszítette Fehér Bölényt, hogy kurtán-furcsán kihajította sátrából hívatlan vendégét, csak úgy puffant és amikor Kodojampe kiabálni kezdett, még a botját is utánavágta.

A Vad kutya pedig egyenesen a Laposfejűek törzséhez rohant és elővette leggonoszabbik varázslatát. Gyűlölséget hintett az emberek közé. Addig súgta, suttogta fülükbe hangtalanul a rossz tanácsokat, mígnem azok kezdtek gondolkodni, hogy miért van oly sok kincsük a mohikánoknak és miért nincs nekik? És ahelyett, hogy dologgal igyekezték volna gazdagságukat gvarapííani, Kodojampe sugalmazásáraelhatározlák a rablóhadjáral megindítását a mohikánok ellen.

Sötét éjszaka támadták meg Fehér

Bölény gyanútlan faluját. Szörnyű harc kerekedett. Fél éjszakán át tarlóit a csata és hajnalra a mohikánok oldalára hajlott a győzelem, A Laposfejűek megtizedelve meneküllek az erdőije. Fehér Bölény kis csapattal üldözőbe vette Kodojampél, hogy megbüntesse .gazságáért. Kodojampe, amikor látta, hogy kelepcébe került, előrántott tegezéből egy szenljánosbogáríénynél, taplótűzön főzött, méregbe mártott nyílvesszőt és a főnökre repítette.

A mérgezett vessző halálra sebezte Fehér Bölényt. Lelke csodálatos kék színben, ragyogó tollazatú madár képében röppent el testéből, búsuló harcosai szemel áltára. Azóta Kék Madár néven tisztelik a szellemmé vissza változol! Fehér Bölényt és azt mesélik felőle, hogy szüntelenül ott repdes a végtelen erdőkben és fennszóval siratja az indiánok sorsát. Mert a Lapos lej űck kezdte háborúskodás átragadt a többi törzsre és mind a mai napig irtják egymást, maholnap írihagjuk sem marad. Azt is mondják, hogyha valaki megpillantja, boldoggá lesz egész é elére, ezért nevezik másképp n a Boldogság Madarának.

Kodojampél cselekedetei miatt az istenek kitaszították maguk közül. Büntetése pedig, hogy halálra kergetik a vadászok, ami még súlyosodik, mert szelleme az elejtett vadkutyából élőbe száll és ekként számtalanszor pusztul cd. mindaddig, amíg levezckli vétkeit, ami viszont eltart a világ végéig.

T