Komáromi Lapok, 1935. július-december (56. évfolyam, 56-103. szám)
1935-07-13 / 56. szám
1935. július 13. > KOMÁROMI LAPOK« 3 oldal. egyéb és 2 felekezetnélküli fiú tanuló; 194 róm. kath. leány, 202 ref. leány, 7 ág. ev. leány, 54 izr. leány és 1 fel. nélküli leány tanuló. Anyanyelv szerint mind a 916 tanuló magyar anyanyelvű volt. Az összefoglaló statisztikai adatok szerint az iskolába 15 tanulóval kevesebb iratkozott be, mint az előző tanévben, amit sajnálattal kell megemlítenünk, mert ez arra mutat, hogy sok magyar család megfeledk ezik saját fajáról és nemzetéről. Az ösztöndíjasok neveinek felsorolásával s a jövő tanévre szólgáló tudnivalók közlésével zárul az iskola évkönyve. A nagyközönség panaszkönyve. Öntözzék a Vógdunasort is! Tisztelt Szerkesztőség! Számos cikket olvastam a Komáromi Lapok-batx a vízszolgáltatással kapcsolatban. Az uccák öntözéséről olvasok azonban a kevesebbet. Pedig volna panaszunk nekünk, a Vágdunasoron lakóknak, mert a mi vidékünket az öntözőkocsik soha nem látogatják. Köztudomásúlag igen poros ez a mi tájékunk, — hiszen uccakövezés, aszfalt ide már nem jutott, csupán a dunai szél látogat állandóan bennünket s terjeszti a sok jóféle bacillus!. Mig azonban a város belső részein mégis öntözik az uccát, addig mifelénk igazán senki nem néz, legkevésbbé az öntözőautó. Pedig vízdíjat, adót, illetékeket mi éppen úgy fizetünk, mint a város belső részeinek lakói. Itt, a nagy nyilvánosság előli kérjük tisztelettel az öntözőkocsik irányítóit, nézzenek mifelénk is és öntözzék a Vágdunasori részeket, nehogy megfuljunk a porban. — Soraim szives közlését kérve vagyok tisztelettel: egy vágdunasori lakos, aki sokat szenved a portól. A gyalogos közönséget is nevelni kell! Tisztelt Szerkesztőség! — Autóvezető-ember vagyok, hivatásszerűen. Olvastam nemrégen a Komáromi Lapok egy cikkét, ahol megmossák a soffőrök fejét az uccán való rendetlen járkálásért és udvariatlan viselkedésért. Kérem: tudom, hogy ilyen soff őr is akad a bransban, de nem szabad általánosítani s nagyon szeretném, ha a másik felét, a soffőrt is meghallgatnák ebben az örök perben, amely gyalogjáró és kocsivezető között évek óta elintézetlenül folyik. Arra szeretném lelíiívni a figyelmet, hogy a gyalogjáró közönség is sokszor bűnös ebben a perben. Nevelni kellene a gyalogjárókat s arra kellene szoktatni őket, hogy helyesen közlekedjenek! s tne várják, hogy a kocsis a kél lovával, az autós a maga nagy kocsijával oly fürgéii térjen ki, mint a kétlábon mozgó ember. A gyalogjáróké az úttest két oldala, a közlekedési eszközöké az úttest közepe. Nos, ezen az úttesten nem mindig viselkedik jól a gyalogjáró ember: elvárja, hogy az autó forogjon körülötte és sokszor érdemtelenül illeti goromba szavakkal a soffőrt. Ne mindig a soffőrt szidjuk, hanem vessünk önmagunkba is egy pillantást. Sokszor tanúja voltam jeleneteknek, mikor a gyalogjáró minden ok nélkül a kocsivezetőre támadt, Icszid^a s a kocsivezető nem igen védekezhetett, mert goromba pokrócnak mondanák, — ugyanakkor azonban a gyalogjáró gorombáskodhatik. El ismerem, hogy sokszor vigyázatlan a soffőr, hogy nem kerüli meg elég jól a gyalogjárókat, hogy sarat dob a ru hajukra s vészesen hajt, dudál, kanyarog: de, ha lelkiismeretesen megvizsgáljuk a kérdést, akkor kiderül hogy az esetek jó százalékában bizony mégis a gyalogjáró vigyázatlan, tü relmctlen. Több megértést a kocsi vezetőkkel szemben, oktassuk ki a gyalogjárókat is a közlekedés tudomá jiyára s a viszonossági elven alapuló udvariasságra. Tisztelettel: »egy ve zeíő«. Szulyovszky Sándor: Hajótörésem a „Nádor“ a Marmara tengeren. — Érdekes visszaemlékezés egy tengeri hajóút tragikus végére. — Ezerkilencszáztizet írtak akkor én, mint egészen fiatal 'tengerésztiszt, hónapok óta a »Levante« tengerhajózási társaság »Nádor« nevű gőzösén II. hadnagyi minőségben teljesítettem szolgálatot. Hajónkkal a messzi tengereket jártuk össze-vissza, aszerint, hogy merre és hová dobott minket az előnyösebb üzlet. Eme fajtáját a hajózásnak találóan kifejezi az a speciális an^ol elnevezés is, mely úgy szól, hogy: »wild-navigation« — azaz »vad hajózás«. Igazi hazánk azonban mégiscsak a Levante volt, mert majdnem minden alkalommal a Fekete tengerbe tértünk vissza s onnét — valamelyik kikötőjéből — indultunk ismét útnak. LÁGY HANGULAT A BOSPORUSON. Egy gyönyörű őszi délutánon a Fekete tenger felől befutottunk a Boszporusba. A leáldozó nap utolsó sugarai bearanyozták a körülfekvő magas boszporusi hegyeket s az egész arany-rózsaszínű kép, mely szemeink elé tárult, álomszerűnek tűnt fel előttünk, miközben hajónk éles orra szelni kezdte a tengerszoros sötétkék vizét s mindig jobban és jobban közeledett Stambulhoz, — a török metropolishoz. Leírhatatlan lágy, meleg hangulat feküdt az egész mindenségre s mi, akik a fedélzeten voltunk elfoglalva, annyira rabjai lettünk ennek az elbájoló s csodálatos hangulatnak, hogy egy szót sem ejtettünk ki, hanem csak bámultunk. Ilt-ott kecses formájú török csónakok siklottak át egyik parttól a másikhoz, amelyekből elnyújtott — melankolikus török dallamokat hallattak a bennük evező török csónakosok, mintha ezzel is emelni akarták volna a varázslatot. A szomorú emlékű ősrégi »Hét torony mellett elhaladva, elértük nemsokára a külvárost. Apró kávéházak közvetlen a parton, melyektől alig pár méternyire siklott el a hajónk s amelynek ierraszain kényelmesen elhelyezkedve s feketéjüket szürcsölgetve egy csomó ember ült piros fezzel a fején s (minket bámult. Nem tudom, kinek jutóit a jobb sors, de én mindenesetre irigyeltem őkel, amint gondtalanul olt üldögéltek, — igazi törökösen. HORGONYT KÉSZÍTS! Álmodozásainkból csak akkor ébredtünk fel, mikor meghallottuk kapitányunk rekedt parancsszavát: »Pronta 1’ ancora« — horgonyt elkészíteni, ami annyit jelentett, hogy a horgonyzási helyünkhöz már igen közel vagyunk. Itt meg kell jegyeznem, hogy a régi, bevett úzus szerint a szolgálati nyelv hajónkon az olasz volt. A gépet egészen lelassították, majd megállították s nemsokára újból megszólalt a kommandó: »Fondo F ancora« — le a horgonyt. A (horgony és lánca nagy csörömpöléssel hullod alá a mély vízbe s egyideig néma csend lett a fedélzeten. Rövid idő múlva a horgony megfogta a feneket s hajónk szembefordulva a Fekete tenger felől jövő erős áramlatnak, — megállt. Éppen a szultánok remek márványpalotája előtt álltunk meg, mely, mindég ha ránéztem, titokzatos sejtelmekkel hatott rám. Ugyanis, azt mea gymw&wt ébföze&űmi tt&re frízen me^tarí^úJ sélték róla a konstantinápolyi benfentesek: a kereskedők, hajópilóták, hogy a palotából titkos, szűk alagút vezet ki a Boszporusra, amelyen át a szultánok megunt és kiöregedett feleségeit zsákba varrva cipelték ki s a végén — zsupsz! a tengerbe hajító Iták... Nem tudom igazié, amit ezek a rossz nyelvek beszéltek, azonban nem lehetetlen, mivel a régi szultánok bizony korlátlan és hatalmas urak voltak. »Paesi ehe vai, — usi che trovi«, (más országba mész, — más szokásokat találsz) — olasz közmondásból kiindulva nem is tartottam ezt oly hihetetlennek. Mindenesetre radikális megoldása ez a zsákuceába jutott házasságoknak... Hát ezért tekintettem én mindég oly vegyes érzelmekkel erre a pazar márványpalotára. MARKÓ, AZ ÜGYES M1NDENÁRUS. Alighogy lehorgonyoztunk, egy pillanat alatt török »kulik«, azaz szenelőmunkások lepték el a fedélzetet, éktelen zsivajt csapva. Olyan szemtelenül viselkedtek, hogy csak az energikusabb rúgásokra reagáltak. Hiába, — orientális faj, — nem a mi {kényes gyomrunknak való. Mire megkezdték a szenelést, már be is esteledett s kénytelenek voltunk a fedélzetre petróleumfáklyákat elhelyezni. A sok sürgő-forgó, visítozó, félmeztelen török szenelő a kísérteties fényben úgy festett, mint megannyi ördög. Konstantinápolyba való érkezésünk leírása nem volna teljes, ha nem emlékeznék meg a mi »udvari szállítónkról Markóról. De hogy is lehelne megfeledkezni róla, hiszen ő volt az elsők között, aki érkezéskor a fedélzetünkre lépett. Hogy ki volt az a Markó? Egy hosszúszakállú kistermetű török-zsidó kereskedő, piros fezzel a fején, akinek nem volt előkelő szoktunk... — És tudja, hogy le szerelmes vagy belé? Vállatvont. — Tudhatja! i— Volt erről szó közietek? — Nyíltan nem! Nagyol nyeltem, aztán azt kérdeztem: — Szoktatok csókolózni? Csodálkozva nézett rám. — Hogy tetszik azt érteni? — Ahogy kérdem! — Ja?... Úgy nem szoktunk!... Négyszemközt soha. Nyilvánosan igen. Barátilag! Bólintottam, pedig a fejemet szerettem volna rázni, mert nem értettem a dolgot, de nem akartam elárulni. Inkább megköszörültem a torkom és azt mondtam: Liba vagy Ibikéni!... Ha akarnád, elvenne... — Hiszen akarom!... — Úgy értem, ha ügyes volnál!... Azt mondtad, úgy-e, hogy kijelentette, hagy nem házasodik? És mit mondott miért? — Mert, azt mondja, kevés a jövedelme. De ez szerintem szamárság. Mert én is keresek és a kettőnkéfnár étég lenne égy szerény háztartáshóit... Mondtad ezt neki? — Nem mondtam. De tudja!... — Hát mit mondtál neki erre? — Semmit. Hallgattam. Rosszul telted!... Azt kellett volna felelni, hogy igaza van. Hogy nem is szabad neki csak nagyon gazdagon házasodni. És magadról meg azt kellett volna mondanod, hogy te sohasem mész férjhez. Hogy a szabadságodat nem áldozod fel semmiféle férfi kedvéért! Hogy a házasság szamárság és efféléket!... Mert te komolyan és soha, de soha nem akarsz férjhezmenni... Akkor megfeledkezik minden óvatosságról és egyszercsak azon veszi majd észre magát, hogy vőlegény!... — Gondolja a bácsi? — Hát persze!... Nincs ennél egyszerűbb dolog a világon!... Csak azt nem tudom, hogy érdemes-e ezért az emberért ? — Hogy-hogy ? Hogy érdemes-? Mi érdemes? Törni magad érte!... Mert hiszen abban neki van igaza, hogy kevés a jövedelme. És ha a te keresetedet hozzáleszitek, akkor se lesz sok. Valami nagy jólét egyelőre nem fenyeget ebben a házasságban ... Anynyi bizonyos!... Hát igazán nem tudom, miért akarsz hozzámenni?... Bámulva nézett rám: — Nem tudja bácsi?... Bácsi ne tudná? Aki író? Zavsrbajött*m. • — Na, na!... Én csak azt mondom, kétszer is gondold meg!... Hogyszereted-e annyira csakugyan, hogy ... — Halálosan bácsi!... Nem tudok nélküle élni!... És ez nem frázis, tessék elhinni! Az imént, mikor találkoztunk, éppen arra gondoltam, nem a legokosabb lenne-e, ha a Dunának mennék?... Mert ma is, hogy egész nap együtt voltunk és nem történi semmi, hát már kezdtem kétségbeesni ... Szerencse, hogy találkoztam a bácsival!... — Hát, — szóltam, — ha így (Van, akkor persze!... A lakása kapu jáig értünk, ott kezet fogtam vele: — Szervusz, kis leányom! Csak okosan!... És ne veszítsd el a reményedet, akármi történik is!... Lehet, hogy nagyon rövid idő múlva, eljösz egy délután a bácsiékhoz megint ... tanácsért!... És eljöhetek tanácsért? Mit felelhettem volna? — Gyere fiam! Gyere! Szívesen látunk! ... Magamban azt gondoltam: — Szegény, csacsi gyerek! Milyen halálosan szerelmes!... De rossz lehet neki!... Vagy jó? Tudja az ördög!... Ez ezelőtt három héttel történt. Azaz csak vasárnap lesz három hete. Ibi azóta nem jelentkezett, megvallom, közben meg is feledkeztem róla. Tegnap azonban megszólalt a telefon: Halló! Itt Ibi!... A bácsi beszél? — Én, igen! Mi újság? — Nagy újság bácsi! Menyasszony igyok! Megvallom, dagadozni éreztem a szívemet a büszkeségtől. Olyanformán, mint mikor a toronyfácánt nagyon szűk nyiladékon sikerült azemrnek egyetlen lövéssel leszedni a magasból. — Gratulálok! Hát sikerült? — Sikerült!... Remekül sikerült!... V bácsi receptje szerint!... Reggel ismerkedtünk meg, délben már tudta, hogy sohasem akarok férjhezmenni, este már életre-halálra udvarolt. Egy hét múlva már megkéri... Egy heti ismeretség után!! — Megállj csak! Most ismerkedtél meg vele?... Hiszen azt mondtad két éve jóban vagytok!... Belekacagott a telefónba: Ja? De hisz ez nem az!..,. tEz egy másik! Orvos!... Jól keres! Vagyona is van!... Nagyon édes fiú!... Barna, alacsony!... Kedves!... Persze a bácsi még a másiknál tart!... — Hál persze!__Én még ott tartok!..! De csak nem csodálkozni 1 A világért sem!
