Komáromi Lapok, 1935. január-június (56. évfolyam, 1-51. szám)
1935-06-22 / 50. szám
1935. junius 22 »KOMAROMI LAPUK« 9. oldal Röpülő tűzhely. ' Déli órákban, kőrutáKon 'és kis ubrákban egyaránt," veszélyezteti a gya-< Jogjárók biztonságát a töméntelen biciklista, akiknek nem imponál sem Irljó lámpa, sem közlekedési rendőr, sem káromkodás-, ők fütyörészve száguldanak a maguk feje szerint, néha ketten-hárman összéfogódzva, csörömpölés jelzi j öt tűket és pörköltszag marad utánuk. Mert ez a suhanchad látja el ma a nagyváros élelmezését, trénosztag ez, amely a kombattáns seregnek szállítja a prófuntot. Szimpla zománc- vagy elegáns nikkel ételhordókban viszik a különböző áru, minőségű és mennyiségű kosztol, szerény kispolgároknak, meg ínyenc nagyuraknak és ugyanakkor, amikor a kész ebéd berepül velük az asztalra, megszűnik a házi tűzhely szimbolikus jelentősége, a háziasszony nélkülözhetetlen fontossága és a családi élet egyik hagyományos rítusa. Régen, a legszűkösebb anyagi viszonyok között is éppoly lényeges követelmény volt a konyha, mint maga a szoba és az »egyszobákonyhás< lakás volt egy ifjú pár megtelepedésének legminimálisabb feltétele. Modern otthonban viszont — még két-három lakószobában is — a konyhának csak éppen hogy elkorcsosult csökevényét találjuk meg. Ezerszer fontosabb szerepe van a csőbúíoros halinak, a minden vízzel ellátott fürdőszobának, a hangerősítős rádiónak, a szobalányt pótló vacuumnak és a parkettkefélőgépnek, mini a drága szakácsnőt vagy főzési tudományt igénylő konyhának, elegendő egy csepp gázrezsó, amelyen felforr a víz, villanyedényben a kávé meg a Ica, »ebédet pedig hozatunk, hidd el, jobb és olcsóbb, mint otthon.« Hál nem hiszem el kérem, sem az egyiket, sem a másikai. Bizonyos rabulLszlikával be tudom ugyan magam is bizonyítani ezeknek az állításoknak a valóságát, mert első héten az újfajta receptek igazán mulatságosabbak, mint a rég megszokott otthoniak, de pár nap múlva ízlést és gyomrot még jobban sérti a tömegkoszt személyleien monotomiája. Ami pedig a spórolást illeti, az ebéd —féladagokat számítva fejenként -tényleg olcsóbb, de ugyancsak lehetetlen individuális gusztus szerint beosztani: a húst kedvelőnek kevés a rá kimért egyetlen szeletke, míg az édesszájú panaszkodik, hogy bizony megennék még egy darab tortát, ha jutna, de nincs. Váratlan vendég házilag készült étkezésnél sohasem ejti zavarba a jó háziasszonyt, hozatott kosztnál viszont katasztrófát jelent. Otthon főzött ebédből mindig marad valami vacsora-kiegészítés, a kifőzdét pártolók pedig nem veszik figyelembe, hogy a vett hideg vagy pláne a vendéglőben fogyasztott meleg vacsoránál bőségesen lúlköltik azt, amit netán a szűkös ebéden megtakarítottak. De nem is gazdasági, hanem kényelmi alapja van ennek a divatos berendezésnek: függetleníti a háziasszonyt, kikapcsolja a kicsinyes napi gondokat, egyszerűsíti a házi üzemet és valahogy megadja az eddig szilárd formába stabilizál! családi életnek a változatos és múló kaland vonzó jellegéi. A régimódi konyha, fényesre pucolt rezek és fazekak, pirossal slingelt térítők elsüllyedtek és automatikusan magukkal vitték az ebédlőt is. Hol van ma már új virtschaftban nagy , —. rengeteg fiatalnak van, mint egy kredenc, tálaló és ezüstszekrény? Húsz személyre kihúzható asztal és párszáz darabból álló pórcelláxiázervíz?.Ezeknek a hiányoknak oka is a szokások és nem á pénzügyi viszonyok változásában lelhető, mert nem olcsóbb egy kisautó, ami »szegény« ebédlőgarnitnra és nem gazdaságú sabb egv gramofon sok lemezzel, mint egy tucat ezüst evőeszköz, — csak kellemesebb, mert a változatos szórakozást és nem a konszolidált állandóságot szolgálja. A hozatott koszt azonban még mindig bizonyos rendszert, sőt bizonyos kényszert is jelent. Megköveteli néhány tányér és papírszalvéta birtoklását, a megközelítőleg fix ebédlőt és az együttülés tényét. Lassanként ez is elavult lesz már és kezdem belátni, hogy a jövő generáció számára az ambuláns étkezések lesznek az egyedül megfelelők. Észrevették kérem, hogy főleg melegebb évszakokban, nappal mindenki eszik az uccán? Esznek sültkrumplit és pattogatott kukoricát, cukrozott diót és ropogós cseresznyét, sósperecet és vaniliafagylaltol, szalámit és bonbonokat és végül legfeljebb egy feketét habbal vagy egy viszkit szódával isznak utána, valami kávéház előtt, ugyancsak az uccán! Sok ésszerű van abban a felfogásban, hogy munkaidő közben nem jó alapos étkezéssel megterhelni a gyomrot és könnyebb dolgozni olyan ebéd után, amely egy töpörtyűs pogácsába tömörül, mint amely három fogásba terpeszkedik. Talán kétkedőn rázzák majd a fejüket, ha azt mondom, hogy ilt sem spórolásról van szó, mert ilyen apró falatozást többször kell megismételni és ha összeadják 10 deka likőrös drazsénak, három fagylalttölcsémek és egy feketekávénak az árát — 3 1.50'--)-3 korona nem ettem semmit és kiadtak annyit, amennyibe egy polgári;ebéd otthon,; személyenként aligha kerül. Viszont este természetesen farkaséhes az egészséges ifjúság és »egész nap koplaltam!« kiállással étel- és pénzmennyiségben dupla annyit nyel el, mint a régi normálbcosztású ételben. A fogyókúrával kapcsolatos »spórolásra« hölgyeim, csak annyit jegyzek meg, hogy az aztán mindennél költségesebb, mert úgy-e már múlt hónapban fiatal zöldsalátát ettek és nem öreg sárgarépát, egy fej ára pedig akkor három embernek való bőséges túróscsusza adagnak felel meg — no nem? Mindezek mellett nem tagadom, hogy kissé irigylem a modern fiatalokat, akik felszabadultak a lakás és étkezések szertartásos hagyományai alól. Mily könnyű számukra a hely- és életforma változtatása, mily kevéssé megkötött időbeosztásuk és mily kevés tárgy fűzi őket az otthonhoz; jólétük nem függ a bútoroktól és nem fog fájni a szívük, ha meg kell válniuk egy repedi tányértól. Viszont, ha megöregszenek, szegényebbek lesznek néhány kedves emlékkel és nem fognak alkonyaikor a múltba álmodozni, mint a mai öregek: emlékszel, micsoda zsivaj volt nálunk, amikor naponta tizenketten ültük körül az ebédlőasztalt, vagy olyan paprikáscsirkét, mint otthon, azóta (50 éve!) sem ettem, az »anyám íőztje« pedig, ami ma sokaknak még nem üres szó, hanem édes, meleg fogalom, számukra elavult, könyvekből vett, testetlen frázis lesz csupán. Isten veled, őserdő! Sambo, amikor Ukmukfuk falujából kiszaladt, igazán el volt keseredve. Rövid őserdei tartózkodása alatt egyik csalódás nyomban követte a másikat. Hiába lett a rádió igazgatója, ha nem tudott fegyelmet nevelni társaiba, örökös zúgolódás volt, mert egyiknek ez nem tetszett, a másiknak az ellen volt kifogása. Szerencsére az őstermészet segített a bajon és gyökeresen megoldotta a sok panaszt. Az az óriásfa, amely a legutóbbi gyűlésükön kidőlt és szé triász tolta zuhanása hangjával a gyülekezetei, ellépte a rádió antennáját s most már csavarhatták akárhogy, nem szólt az sehogy. Sambo ott álll a romok melleit, Mekaka a rádió szekrényét babrálta, közben meg-megnyálazta a tenyerét, lecsapod vele a földre s azt, ami rátapadt, lenyalta. Hangyák meneteltek ugyanis a lába mellett sűrű sorokban, Mekaka meg, ha rájukéhezett, kóstolót nyelt belőlük. Egy zsiráf nézegette őket a lombok emeletes magasságából. — Nem lehetne azt a drótot újra felhasználni? — kérdezte. — Teszem azt, én meg a feleségem a szarvacskáinkra kötöznénk, nem volna az jó antenna újra? Mekaka csúfolódó kedvében volt. — Hányadik emeletről beszélsz, kérlek? — kiáltotta föl a zsiráfnak. A zsiráf sértődötten nyújtotta ki lilaszínű nyelvét a majomra és lengeteg léptekkel húzódott tovább. — Minek csúfolódoi? — kérdezte Sambo szemrehányóan. — Minek? Hát minek kérdez ilyen ostobaságokat? Igaz, hogy kicsi a feje, de annyit megérthetne, hogy az ilyen antenna nem hintapalinta. Elég rádióelőadást hallhatott. — Igaz, igaz — bólintott szomorúan az elefánt. — De hát nem sikerült semmi. A rádióval is baj volt, iskolát se akartak, az emberkertet pedig megették. Nem lehet iti csinálni semmit. Éppen azon gondolkozom, hogy kivándorlók megint az emberek közé. Sambo kijelentésére Mekaka úgy megdöbbent, hogy leejtette a rádió szekrényét és a sok tekercs, drót mind szanaszét gurult, na és a csövek is azon nyomban elromlottak. De bánta is ő ezt most, amikor Sambo el akart menni. Tüstént főikapaszkodott a füle mögé, simogatni kezdte. — Ugyan, öregem, csak nem hagysz el minket? Lám, milyen jól megvoltunk együtt... Hát persze, nem ment minden úgy, mint odaát, az emberek közt, dehát erdőben más a törvény. Ha nem törődnél a többivel, egészen jól meglehetnél itt. Aztán meg nem kapsz olyan jó elefántfüvet, olyan friss hajtásokat, mint itt, ahol kedvedre lakmározhatsz, fürödhetsz és homokozhatsz... De beszélhetett Sambonak, kemény legény volt ő s ha már elhatározta, hogy elmegy, hát szavának is állt. így aztán vándorútra kellek, mert Sambo oda akart eljutni, ahol a hajótörés után partot ért. Ugv gondolta, hogy a hajó emberei közül is bizonyosan megmenekült néhány és azokkal majd csak megbeszéli, mint juthatnak át újra a tengeren. Mekaka meg nem engedte magára, sőt egész bandáját összeszedte, hogy Sambonak méltó kísérete legyen. De csatlakoztak hozzájuk a Diána-majmok, a kapucinusmajmok, az apácamajmok, valóságos tábor, csak úgy hemzsegtek tőlük a fák. Mert hire volt bizony Sambo okosságának és jóakaratának az egész őserdőben s most, hogy megneszellék, mire határozta cl magát, hát alig tudtak belenyugodni. Bizony, nem egy napig tartott az út, közben-közben megpihentek, mert Hiszen kosztolni s pihenni is kellett. Egyesek el is maradlak, mások meg csatlakoztak Sambohoz. Az őserdő szélén a papagájok hangversenyt rendeztek Sambo tiszteletére, minden beléptidíj nélkül, de ez a hangverseny olyan szörnyű volt, hogy az antilopok és zsiráfok a világ négy tája felé szaladlak rémületükben, a krokodilus viszont előbújt a mocsárból, könnyeket hullatott és kijelentette, hogy ilyen szépet még sose hallott életében. — Sambo azonban kacagni kezdett, nem is kacagni, hanem bömbölni, így legalább nem érte fülét olyan sértően a papagájok rikácsolása. Mekaka nem értette s megkérdezte, miért nevet ennyire?- Te — nevetett Sambo — ez még a majomparádénál is jobb. Jobb? — s Mekaka méregbe gurult, a bandájához ment, valamit súgott nekik és a következő percben, ahánvan voltak, mind ágakat tördellek s a papagájoknak rontottak. LTgy szé l kerget lék a papagáj okat, hogy csak úgy hullott a toltuk. Irigység, — rikoltották menekülés közben a papagájok. — Gonosz irigység. De rikolthattak már, nem használt: a hangversenynek vége volt. Mekaka azért még dohogott egy ideig. — Még hogy jobb a majomparádénál . .. Talán a rádiónál is jobb? Azt is én szereztem. Az óriáskígyót is én ütöttem agyon. Hát hol van még egy ilyen majom? — A, csak nem haragszol? — fordult hozzá Sambo. — Most. amikor búcsúzunk? — És repültem is, — folytatta duzzogva Mekaka. — Annál is jobb volt ez a hangverseny? — Nahát annál aztán nem volt jobb! — egyezett bele Sambo. Így hál kibékültek. A védelmi terület határán aztán igazán komolyra fordult a dolog, mert senkise mert tovább menni, hiszen lesipuskás vadászok járhattak arra s akkor aztán befellegzett annak, akit elér «-golyójuk. Hogy Sambol ne érje baj, a keselyük irdatlan magasra repültek, kikémlelték az egész belátható területei, hogy nem látnak-e valahol embert? De nem láttak. Sambo végigölell, tapogatott mindenkit, aztán igazán megrendült szívvel búcsúzott barátaitól. Csak a seregélyek követték. Útközben is szolgálatokat tettek neki, tisztogatták a férgektől, majd föl-fölröppentek, hogy nem látnak-e valami veszedelmet. S így bandukolt Sambo még sok napon át. A szavannák után megint erdőség következett s (amint sejtette, az, ahova először tért be partraérkezésc után. Innen a seregélyek már jelezték is a tengert. No, megörült Sambo ennek a hírnek és meggyorsította járását. Kevéssel utóbb már oroszlánbömbölést hallott a tenger felől. Mi ez? S már csavarin tóttá fel ormányát. Aztán más hangok szűrődtek hozzá, de mind ugyanabból az irányból, mintha elmaradt kísérői valahogyan elébe kerültek volna a tengerpartra s ott várakoznának rája. Izgatott lelt s már futásra fogta a dolgot. Amikor aztán meglátta a tengert, majd elállt a lélegzete nagy csodálkozásában: a hajóról megmentett állatok ketrecei ott voltak sorjában felállítva az erdő szélén s a hajótörést szenvedett hajó kéménye vidáman füstölt. Rettentőét trombitált. — Halló, megjöttem! Erre a hangra aztán a ketrecek soraiból emberek bukkantak elé, a hajón is sürgölődés támadt. — Nini, hisz ez Sambo! Sambo, te vagy csakugyan? Honnan kerülsz le ide? Körülvették az ápolók, az igazgató is kivitette magát csónakon a partra, egyszeribe körülfogták Sambol, megsímegatták, dédelgették, úgy örültek neki. Aztán ezer kérdést intéztek hozzá s ő is ugyanannyit vissza. így tudta meg, hogy a hajótörés után mi történt. A hajó voltaképpen zátonyra futott, megsérült, igy lelt meg vízzel. Szerencsére ki tudtak menekülni sokan, meri a part közel volt. Két hónapi megfeszített munkával kijavították a sérülést, kiszivattyúzták a vizet s most újra készen állanak a berakodásra. Két-liárom nap alatt a hajóra viszik a még parton álló ketreceket, aztán, ha úgy tetszik, Sambo is indulhat velük vissza, a kulturvilágba. így is lett. És Sambo most már másodszor hagyta el hazáját, de ezúttal önszántából. 1 i
