Komáromi Lapok, 1935. január-június (56. évfolyam, 1-51. szám)

1935-06-01 / 44. szám

1935. iunius 1.

»KOMAROMI LAPOK«

9. oldal

i

ASSZONYOKNAK

A inegl lökül és művészete.

Juli ka és az ura annak rendje és módja szerint összezördültek már megint. Nyilván valami lényegtelen dolgon újból, mert mire eiygcm felkerestek, a harag »ajap okát« egyik sem tudta elmondani. Addigra száz és egy »mellékhajtást« bocsátott a jierpalvar. Szóval, minden úgy volt, amint az ifjú házasoknál szokott lenni.

Indulattól pirosán hebrencskcdeU Jolika és sápadtan szabadkozott Ferenc, az ura,

Hát ez rendben is lenne. Idő kell ahhoz, hogy a heveskedések lecsillapodjanak. Nem látok én ezekben semminő tragikus Valamit. No, annál inkább a szívükre veszik a dolgot ők, még kicsit meg is neheztelt közben mind a kettő rám, mert mosolyogtam a perpatvarkodásukon. De bizony,

mosolyogni való is az ilyen, különösen Juli ka, a húgom, aki igazi »nekipiros« természet, amint a famíliában szoktuk mondani. Most is f orralkodott:

— Igen, ez már így van... Feriben nincs egy csepp belátás, de ilyenek ezek a férfiak mind. Követelődzők, csak a maguk kényelmét tartják fontosnak.- Én? Hogy én a magam kényelmét? — sápadozotl Ferenc a nagy csodálkozásában.

— Igenis, — pattant fel ültéből Julika s 'harciason sétálni kezdett a szobában, közben élénken ecsetelve Ferenc úríi férji »rossz« tulajdonságait s nagyhamar szemére vetette valamennyi apró s nagy vétkét, még azokról sem feledkezve el, amelyekkel, mint kis diák, vétett ellene, mert gyermekkorukban kezdődött — ez a szerelem. Persze, senki sincsen bűn nélkül, aztán ha ilyen nagy időben tallóz valaki, bizony egész csokorral öszszeszedhet, amint az én Julikám meg is tette. Ferencben kétségtelenül megmozdult a lélek, a bűnbánat s ha szabadkozott is, hogy az régen volt, csak érezte a maga gyarlóságait s lassan szelíd könyörgésre fogta a dolgot:

— Hagyjuk már, kedves, bocsásson meg nekem. — S engesztelőén emelte a meghomályosult szemét feleségére.

Magam is közbeléptem ekkor csendes, csendesítő szóval:

— Nem kell felhánytorganti. Julikám, ezeket a hajdani históriákat. Békiiljetek szépen össze.

—1 Persze, — kapott a szavamon a sógor s emelkedett, hogy közeledjék a feleségéhez. Csupa szelíd békélés. bűnbánat, mondhatnám alázat volt az egész ember.

Ennél többel, hogy így fejezzem ki magam, ennél nagyobb »győzelmet senki sem akarhatott józan fővel. De Julika — pedig éreztem a szaván, viselkedésén, levezette a haragját s inkább csak szokásból vagy miből csetepatézott már — keményen kihúzta magát s kurta legyintéssel elutasította a közeledő urát:

Hagyjon! — És fölényeskedve el is fordult.

Rosszul tette. Igen rosszul. Már okosságból is másképpen kellett volna viselkedni^, mert ha meggondolja: nagyobb elégtételt nem várhatott semmi módon. A létekről nem is beszélve, hiszen megeshetett volna a szíve a szegény bűnbánón. Julika azonban igazi »Julika-módon« elrontott mindent ebben a pillanatban az »érzékellenségével«.

— lia megenyhülnél, kedves, — mormogta Ferenc és hozzátette — ha megbocsátanál.

— Nem bocsátók meg, —- kapta fel még keményebben a fe jét Julika.

— Nem bocsát meg? — tétovázott Ferenc.

— Nem, — csattant a szó Julika száján.

— Nem, — ismételte meg az elutasítást a sógor szomorúan.

— Nem, nem, nem, — toppantott Julika.

Rövid csend lett a szobában. Szívre nyomakodó csend.

— Ha nem, akkor nem, — mordult fel Ferenc és kimért udvariasan meghajtotta felénk magát, némán elköszönt. Elment.

Julika ijedt szemmel hol az ajtóra, hol vissza rám nézett. Én nem szóltam, hallgattam.

— Hát ez mi volt, — motyogta sírásos hangon percek múltán.

Mi voll? húzogattam a váltam. Az volt, hogy még az ellenségnek is módot kell adni, hogy békét köthessem, mert a háború haszna csak békében élvezhető.

Julika nem értett meg — akkor.

Később értesültem, hogy elég csinos kanosszát járatott vele az ura, amíg sikerült összebékiilniök. Julikénak kellett bocsánatot kérnie s kemény fogadalmakat tennie a jövőre nézve, hogy így s úgy, többet nem fordul ez elő.

Múlt héten nálam jártak Ferenc és

Julika. Történetesen újra összekaptak valami csacsíságem. A húgom azonban nagyon ügyes volt már, eltalálta azt a pillanatot,, amikor Ferenc kérő szavára mosolyogva nyújtotta oda az arcát:

— Csókoljon meg, no maga rossz ember...

Ferenc egész teste ragyogott az udvariasságtól és a boldogságtól, hálától. Mert a férfiak elég hálás természetűek. Különösen ilyen dologban. És a megbékulésnek is van. úgylátszik, művészete. Meg kell érezni azt a pillanatot, amikor el kell fogadni a békejobbot.

Vendégség.

Mi, magyarok, világhírre lettünk szert szíves vendégszeretetünkkel.

De nem erről a vendégségről akarok most szólani s még csak nem is a magyar asztalról, ahol olyan szívesen, valóban szívesen látott a vendég. Nem akarom emlegetni a hajdani dúsan terített asztalokat s a hetekre szóló vendégeskedéseket, amikor megfűrészelték a hintók tengelyét, hogy ne tudjon — megszökni a vendég.

Bizony, nagyon elmúlt ez a világ. Mi már csak nagyanyáink meséiből ismerjük a vidám történeteket. Megváltozott az élet körülöttünk, megváltoztak a körülmények, sietősebben,, több munkával s gonddal kell élnünk ma már!

Ma a vendéglátás szőkébb keretek közé szorult, éppen ügy, mint az élclünk. És ha mindig is tapintat kelleti ahhoz, hogy kellemes vendégek legyünk, a mi időnkben különösen s fokozottan nagy szükség van erre a tapintatra.

Annyi szaladás, olyan nagy iramú fáradság manapság az élet, hogy az otthon főképpen a pihenés ideje lett. Ismerek egy családot; derék, dolgos emberek, jólkeresők, nem anyagi gond részükre a vendéglátás, de »idegkérdés«. És ezekhez a sokat dolgozó emberekhez minden nap. minden délután feljár egy emberpár. Barátság fűzte őket egymáshoz, de ez a barátság teher lett. Immár álló két esztendeje figyelem azl a furcsa kapcsolatot. Valami ostobán elburjánzott szenvedélvesség, megátalkodott szokás hajtja össze ezeket az embereket, akik a gyűlölködésig únják már egymást és mégis nap-nap után együtt vannak. Tudják a vendégségbe járók, érzik.

hogy valósággal felfordítják, feldúlják a barátaik otthonát, életét, nyugalmát, de mértéket tartani nem tudnak. Nem, mert a vendéglátók is, bármennyire morgolódjanak, képtelenek egy-egy véletlen elmaradást szó nélkül hagyni:

— Hol voltatok tegnap? — hangzik a szemrehányó kérdés.

Elfajult, elkorcsult »barátság« az ilyen, ha egyáltalán szabad ezt a gyönyörű szót használnunk!

Általában, az otthont nagyobb tisz- Ieleiben s megbecsülésben kellene részesítenünk, mint ahogy tesszük! Nem csak hosszú vendégségbe, de rövid látogatóba is csak meghívás s bejelentés után szabad menni. Külföldön ez így is szokás. A magasabb körök így tesznek, Népszerűsíteni kell ezt az emberséges »illemet«. El kell terjeszteni, A nagy iramos, idegeket bomlasztó élet megkívánja a pihenést, a csöndet. a magányosság nyugalmát.

Sokan vannak, akik otthon nem csak pihennek, hanem dolgoznak is. Festők, szobrászok, írók, színészek, orvosok lakásukon végzik munkájuk nagyrészét. Ezeket megzavarni egy »betoppant vendégnek« — lelkiismeretlenség.

Senki sem vállalja az ilyen betolakodó vendég rendreutasítását. Én sem vállalom s bizonyosan az olvasó sem vállalná. Valahogyan másképen kellene ezt megoldani. Ajánlom, hogy hozzuk divatba: csak bejelentés után menjünk vizitbe. Telefon, levelezőlap mindig a rendelkezésünkre áll. És hirdessük az otthon - szentségét. Szent az otthon: templom. Az egyedüllét, amikor az ember számotvet a gondolataival, fontos, szükséges, elhagyhatatlan. Mindenkit megillet. Mindenki rászorul erre a belső rendeződésre. Ezt egymás közt még a házaslársak is respektálni tartoznak.

Mindez tehát, nem jelenti, hogy megtagadjuk az ősi vendég jogot, nem jelenti, hogy elfordultunk a vendéglátás tisztes szokásától, nem jelenti, hogy dermedt volna a szívünk, csak azt jelenti: hogy nehezebb, komolyabb s fáradságosabb lett az élet és kevesebb időnk, idegünk s anyagi erőnk maradt a társaséi elre. Takarékosabban kell élnünk. Szelídebb s megértőbb készséggel a barátaink s rokonaink felé, akiknek a pihenő óráit s munkáját kötelességünk tiszteletben tartani.

Higyjék el, 1935-ben nem illik bejelentés nélkül vendégségbe menni.

Gyurika és Jancsika

— Gyün-e velem játszani? — kérkezte Jancsika.

— Buta vagy te ahhoz! — felelte Gyurika, ami nagyon csúnya dolog volt, mert Janika szelíd fiú volt és nagy becsüléssel nézett Gyurikára, aki most került először életében falura és azt hitte, hogy méltóságán csorba esne, ha parasztfiúval játszana. Jancsika ugyanis parasztfiú volt, egyszerű, de illedelmes, tisztességtudó. Most. hogy Gyurika ilyen csúnyán felelt, egy ideig nem szólt semmit, mert a kömnek nagyon igyekeztek a szemébe. de mikor elcsendesült, mégis megkérdezte:

— Hát maga mit Jud «Jván sokat, hogy engem butának tárt?

— Azl én meg sem magyarázhatom neked, mert úgyse értenéd, — felelte Gyurika.

— Hiszen a játékhoz nem kell sokat tanulni! — vont vállat kelletlenül Janika s már éppen indulóban volt. amikor Gyurikában mégis feltámadt a jobb érzés és azt mondta:

— No nem bánom, játszhatunk éppen. Tudsz dominózni?

Dehogy tudott Jancsika dominózni. Sakkozni még kevésbé. Semmi olyat nem tudott, amit Gyurika.

— Egye mondtam, hogy buta vagy? — fakadt ki megint Gyurika és hogy még jobban kidomborítsa a kettőjük között lévő különbséget, elkezdett mesélni mindarról, amit az iskolában tanultak. a nagyoktól félfüllel hallott, meg amit apa az újságban felolvasott. Jancsika meg hallgatta, hallgatta egy ideig igen nagy türelemmel, de végül mégis csak bántotta a hencegés. Már túl voltak a falun, amikor Gyurika kifogyott a sok tudományból. Éppen egy lucernás mellett mentek cl:

— Hát azt tudja-e, ha olyan sokat tanult az iskolába, hogy ez micsoda növény?

Gyurika nézte, nézte, de nem tudta.

Hát lássa! — mondta Janika — ez az árvalányhaj. őszre lehullanak a levelei és akkorra hajt ki az árvalányhaj.

— Jaj, akkor szakítok egyet.

— Akár egész csomót! — bíztatta Jancsika a büszke városi fiút.

— Hát neked mi van a kalapod mellett? — kérdezte Gyurikát az édesapja, amikor hazaért.

— Árvalányhaj! — dicsekedett a fiú és nem értette, miért nevet olyan jóízűt az édesapja.

Mikor aztán megtudta, hogy Jancsika megtréfálta, nagy haragra lobbant. Alig vártav jiogy mqgint találkozzék vele.

— Én csak azt akartam bebizonyítani — védekezett Jancsika, — hogy akármilyen hires iskolába is jár. azért mégsem tud mindent. Fogadjunk. azt sem tudja, ez ilt búza-e. vagy rozs, vagy éppenséggel árpa? Mi tűrés-tagadás, Gyurika nem tudta, de éppen emiatt lett nagyon haragos

— Többé szóba sem állok veled! dühösködött. Mit tudsz még olyat, amit azt hiszed, én nem tudok.

— Sokat! — csillant fel Jancsika szeme. Én már tudok kaszálni is!

— Még az is valami! — kicsinyelte le a parasztfiú tudományát Gyurika.

— Láttam, hogy csinálják. Suhintanak egyel a kaszával és kész.

— No, próbálja meg! — bíztatta Jancsika.

Gyurika felkapta a kaszát és suhintott vele. de csak suhintott. Vágni nem vágott.

— Nem éles! — dobta földra a kaszál.

— Dehogynem éles! — vette kezébe Jancsika a szerszámot, suhintott vele és suhintása nyomán olyan síma lett a rét, mintha leborotválták volna.

— Csakhogy ehhez erő, meg ügyesség is kell! — jegyezte meg Jancsika.

— Egyebetek sincs, mint az erő. Az a buta, nyers erő. Az ész a fontosabb!

Ezzel ismét felkapta a kaszát. Most már valahogy ügyesebben fogta.

— Látod? — húzta gúnyosra ajkál. Már megy, mert több eszem van, mint neked. De még be sem fejezte egészen mondatát, éleset sikoltott és elvágódott a földön. Lábából vastagon sugárzott a vér. A kaszával a lábába vágott. Jancsika, a szegény kigúnyolt Ids parasztfiú pedig hirtelen felkapta a sebesült gyereket és vitte, vitte egyenesen hazáig. Mikor a kapuig ért súlyos terhével, össze is esett Szerencse volt, hogy idáig bírta.

Orvost hívtak Gyurikához, összevarrták a sebét, bizony pár napig feküdnie is kellelt. Mikor felgyógyult és találkozott Jancsival, már egészen másképpen érzett iránta.

— Köszönöm — mondta —, hogy olyan jó voltál hozzám és haza vittél.

— Semmi az — pirult el a parasztfiú. de nem állta meg, hogy mé,g hozzáfűzte:

— Nem kellett ahhoz más, mint

egy kis erő. Maga mondta, hogy egyebünk sincs, mint a nyers erő. Az ész a fontosabb. \

De Gyurikának nem volt kedve a vitára. Mondom, másképpen érzett már. Azért hát megölelte a fiúcskát és halkan azt felelte:

— Nem jól mondtam én. Jancsika. Legfontosabb — a szív!

t