Komáromi Lapok, 1935. január-június (56. évfolyam, 1-51. szám)
1935-06-01 / 44. szám
1935 június 1. »KOMÁROMI LAPOK« 3. oldal jött el. Megjelent többek közölt a járási hivatal képviseletében Soltész Pál közigazgatási főbiztos, a Csehszlovákiai Tudományos és Művészeti Társaság nevében dr. Váradíj Aladár közjegyző, valamint a kultúrnap minden vidéki vendége. A Rákóczi nevében semmi fölösleges skrupulust nem találó kultúrközönségnck magas színvonalon álló, szép emlékünnepélyben volt része. A komáromi ref. első énekkar újjászervezett együttese igen előnyösen mutatkozott be az agilis Teleki] Miklós karnagy vezetésével. A jóhangú, fegyelmezett dalárda kélízben adott elő kurucdalokat, finoman, precízen, minden nüánsz megértő kihangsúlyozásával. Nagy nyereség komáromi daloséletünkben. Dr. Alapy Gyula Rákóczi emlékbeszéde, méltó volt a nagy fejedelem szeretett emlékéhez. Mély gondolatokkal gazdagon, értékes megállapításokkal fűszerezetten tárta a hallgatóság elé Rákóczi egész életképét, családi körülményeit, fiatalságát, férfikorát, szabadságharcát, majd rodostói száműzetését. A tudós felkészültségével szólott azokról az indokokról, amelyek Rákóczit népe — szegény népe, — érdekében harcba szólították. Érdekes vonatkozásokat mondott el a történelmi Komáromra vonatkozóan: Nedeczky, Esterházy élharcosok Rákóczi seregében idevalósiak voltak, de Komárom dicsekedhetik Thaly Kálmánnal, a kuruc kor leglelkesebb krónikásával is. Érdekes, hogy Kollonics biboros, Rákóczi hirhedelt gyámja is komáromi születésű volt. »Rákóczi egész életében gyermek volt, — mondotta többek közölt a szónok, — Isten gyermeke, aki így beszélt Istennel: fiat voluntas tua, a legengedelmesebb, alázatos gyermek.« Hangsúlyozta, hogy Rákóczi felkelésének mély szociális értelme volt. Rákóczi nagy iskolája az élet iskolája volt, szorgalmat, kötelességtudást, önfegyelmet tanult ebben az iskolában. Mélyreható jellemzését kapta a közönség Rákóczi lelkivilágának. Rákóczi száműzetése nem egyéb, mint az első német—magyar kiegyezés története, de csak a nemesség húzott belőle hasznot, a két szélsőség: Rákóczi s a köznép nem. »Csak a teste halott, szellemisége glóriát font emléke köré!« A nagyhatású, szép emlékbeszéd igen megragadta a közönséget, kifejezve tetszését, háláját. — Ezután »kuruc tábortűz« következett. A hangulatos jelenet zenei képét Halassy Jenő nagyszerű tárogatószólója nyújtotta. Régi, szép kuruc nótákat játszott, finom zenei érzéssel, Borka Géza dr. cimbalomkiséretével, szintén nagy tapsok kíséretében. Basilides Ábris a Kiáltott Rákóczi« című költeményt szavalta s újból meggyőzött arról, hogy milyen nagy szavalótehetség. Megragadó erejű volt ez a méla kuruc ballada, Basilides Ábris pompás előadásában. Kiemelkedő művészi szám következett ezután. Dr. Barta Lajosné, a kitűnő operaénekesnő, Zichy Géza »Nemo« c. operájából énekelt részlete-MMBam aa ■ tv» rrsnrwyr.ii -«an - Jöe két dr. Szijj Ferenc szépen simuló zongorakíséreté, vei. Tiszta csengő hang, niély énekkultúra, csupa szív, teljes lélek, forrón lüktető érzés a magas nívójú előadásban: a művésznőnek megérdemelt, lelkes sikere volt s csak azt sajnáljuk, hogy nem halljuk többször is művészi, értékes énekszavát. A lelkes közönség megismételtette a dalmű részletet, élénk kifejezést adva nagy és megérdemelt tetszésének. — Szombatin] Viktor felolvasta Mikes Kelemennek Rákóczi haláláról szóló levelét, hatásosan. — Végül a dalosok zárták be a minden tekintetben sikerült, méltóságteljes lefolyású ünnepélyt, mindenkit meggyőzve arról, hogy Rákóczi nagy neve még azok előtt is dicsőségteljes tehet, akik —helytelen értelmezéssel — »meggondolják« Rákóczival való lelki kapcsolatukat. Amelytől úgysem szakadhatnak el soha. A JÓKAI-SERLEGVACSORA. A Jókai Egyesület képtárlermében folyt le este a hetventerítékes serlegvacsora. Az Egyesület első serlegvacsorája tavaly volt, a serleggel mindig egy-egy másik kultúregyesület köszönti Jókai emlékét. Idén a Toldi] Kör képviseletében dr. Jankovics Marcell elnök tartotta meg serlegbeszédét, oly hatalmas sikerrel ,általános nagy tetszéssel, amilyenre ritkán akad példa a társadalmi megnyilvánulásokban egyébként igen gazdag Komárom annaleseiben is. Jankovics Marcell dr. szónoki képességeinek minden fényét megragyogtatta, amikor Jókai szellemét idézte a költő nevéről elnevezett Egyesületben. Költői gondolatokban gazdag, frappáns megállapításokkal ékes beszédjében Jókai igazlelkű hőseinek példáját idézte, kívánván, hogy mindenkiben Jókai regényhőseinek érzése csillogjon, lelke éljen. Nagyszerű következtetéseket a parancsokat vont a magyar emberre vonatkozólag, magyar nemzeti öntudatának ébrentartására. A »föl a fejjel« állandó érzését kell megtanulni minden magyar embernek. Mindenkinek kötelességei vannak nemzetével szemben s aki szegény, az adja legalább önmagát. A magyarnál még az egy szám is oszt. Jusst a jövőből csak olyan nemzet kérhet, amelynek jelene is van! A kötelesség az élet jele, a magyar kötelesség csak a mi elmúlásunkkal múlhat el! — fejezte be ragyogó beszédét Jankovics Marcell dr. A megjelentek a szónok minden szavát áhítalos csendben, belső lelkesültséggel hallgatták s a beszéd végeztével hatalmas tetszésüknek adtak kifejezést, örömmel köszönvén, hogy Jankovics Marcell emelte elsőnek a társegyesületek közül a Jókai serleget. Majd egymásután emelkedtek fel a szónokok: Szijj Ferenc dr. mondott köszönetét Jankovics Marcellnek, Borka Géza dr. és Alapy Gyula dr. a megjelent hölgyekre, dr. Staudt Gábor a Jókai Egyesületre emelte poharát, Harmos Károly a Csehszlovákiai Ma-CSÜIC, mos és lasgfür toicé^tesem» REG6E! ÉS ESTE SPECIALIS FOGSZAPPANNAL MOSSA A FOGAT gyár Tud. és írod. Társaság nevében emelt szót. A mindvégig előkelő lefolyású, szép vacsora az éjjeli órákban, lelkes hangulatban ért véget. A komáromi kultúra ezúttal valóban jó eredménnyel zárta napját Nézem a művésznek, Székely Bertalannak önarcképét: bozontos haját s a búbánatos, csontos, szikár székely arcot. Onnan való ő, ott született nem messze a székelység földjétől, a Szamosparti kincses városban: Kolozsvárott... — Kincses város .. . Igen, kincses város ... — gondolom és látomásom támad ... A mozgó, hullámzó szürke habok, a Szamos habjai mintha aranybölcsőket ringatnának. Egész sor aranybölcső himbálódzik, vonul el előttem. Ragyogásuk megszépíti a szürke huilámalapot. Ringó aranybölcsői a magyar föld tehetségeinek, kik kincses Kolozsvárból indultak nehéz, de fényes útjukra, mely az örökeleíbe vezet! ! ... Az az óaranybölcső ott a kis Nikolaust altatja, kiből Miklós festőművész lészen... majd másik két aranybölcsőben Miklós fiai mosolyognak: a Kolozsvári testvérek, Márton és György, kik hires szobrászai a XIV. századnak, a még most is épségségben levő sárkányölő Szent György lovasszobor megalkotói. ... Évszázad suhanik tova ... Abban a biboifényű, nehéz aranybölcsőben nagyrahivatott kisded nyugszik hollós címer árnyékában. . A jövendőbeli Mathias rex, a magyarok igazságos Mátyás királya... Évszázadok suhannak ... Egyszerre isteni fénysugár ragyog annak a bölcsőnek oldalán, amelyben szunnyadó kisdedből szelíd költő, majd haragos kritikus, a rettegett „Gyulai Pál úr“ fejlődik. . .. Alig egy évtizednyi távolságban ismét aranybölcsőt ringatnak a habok... Szivárványszinekben törik meg rajta a tehetség napja... Festő, magyar Másféle játék volt ez, Manci is azt játszotta. De ő nem tudta azt, honnan is tudta volna, hogy én most nem ővele játszom, hanem valaki mással. És hogy ez miféle találkozás itt a sötétben. Nem ővele találkozom először, mással találkozom utoljára. Erzsi van odaát, Erzsivel ütögetek megint, úgy mint régen. Erzsi visszajön, Erzsi el se ment. Az a sok buta félreértés, ami közénk torlódott, egyszerre eltűnt az útból, szabad az út megint, csak a háló van köztünk, ütögetjük a labdát gondtalanul, Erzsi, meg én, E:. si, meg én. Csak vége ne szakadna soha! Mégis vége lett egyszer. Befelé indultunk a kerti úton, a sötétben, Erzsi, meg én. Vagy mit beszélek, Manci, meg én. Manci ment elől, lassan ment előttem, a fehér ruhája világított a sótétben. Meg a fehér nyaka, az aranyszőke haja. Ment előttem, nem szólt, én se szóltam, sötét lombok közt tapogatóztunk némán és össze-összeülköztünk. Egyszer csak oil volt a fehér nyaka a számon, az aranyhája bolyhái, lihegő, forró szája. És úgy szorítottam magamhoz, mintha nem akarnám soha elereszteni. És ma reggel elutaztam. Az emlékezés szárnyain. „A szarvast ők egyre űzik ,. — A Székely Bertalan centennárium. — 1835—1935. törődve. A jellembeli különbség ott tűnik ki legjobban, a tenniszpályán. Manci szelíd, megbízható, alkalmazkodó nő, Erzsi mindenben az ellenkezője. Egész idő alatt nem is jutott eszembe Erzsi. Már mint a hasonlóság révén, úgy értem. Hogy magától nem jutott eszembe, mondanom se kell. Régóta nem gondolok már rá, tenniszközben pedig arra nincs is idő. Sötétedésig játszottunk, Manci éppen a túlsó oldalon állt, mikor abbahagytuk. ő is ott akarta hagyni a pályát a többiekkel együtt, de én bíztattam, ütögessünk még egy kicsit, csak úgy gyakorlatképpen. Kapóit az ajánlaton, örült neki, hogy gyakorolhat egy kicsit. Elkezdtünk ütögetni kettesben. Akkor vettem észre, ütögetés közben — vagy már előbb is? nem tudom, — hogy a növekedő homályban, olt a túloldalon, a pálya másik végében, Manci egyre jobban hasonlít Erzsihez. Aranyhaja kivilágosodott, az arcvonásai elmosódtak, az aranykeretben halvány fehér folt, qsak enynyit láttam. Az imbolygó alakja is elmosódott a fehér ruhában és ami megmaradt belőle — fehér villogás a homályban — az már nem zavarta a hasonlóságot. Sőt a kedves túlzás révén, amiről már beszéltem, a mozgása is hasonlított Erzsiéhez. Ez is csak most derült ki, mikor a homály elnyelte már a részleteket, csak nagy vonások és foltok maradtak, hogy Manci mozgásában is megvan az a kedves, nagyon kedves lomhaság. Mikor megáll, mikor lehajol a labdáért, mikor háttal fordul, mikor a labdának nekiindul, szakasztott mása Erzsinek. Persze, csak azért, mert sötét van. Az is fokozta a hasonlóságot, hogy kettesben ütögettünk. Úgy, mint valamikor régen Erzsivel. Erzsi nem is állt be soha rendes játékba, ő csak ütögetni szeretett, órákhosszat ütöget- Lünk kettesben. Azóta is sokszor eszembe jutott Erzsi, ha kettesben ütögeltem valakivel, akárkivel. Hál még most, mikor onnan túlról egyszerre annyi hasonlóság zúdul rám. Meg aztán a sötétben alig látta a labdát Manci, mindig csak utolsó pillanatban csapott hozzá, mikor már az orra előtt volt és siettében, meg ijedtében sokkal erősebben, élesebben ütött, mint máskor. A labdák is, amiket átküldött, hasonlítani kezdtek Erzsi labdáihoz. Meg az a buzgóság, amivel a labdákat kergette. Meg az a nagy komolyság, halígatagság. Nem is kacagott egyszer se, pedig lett volna oka rá. Mégis csak nevetséges az, vagy legalább is mulatságos: sötétben tenniszezni. Erzsi is így csinálta mindig, halálos komolysággal. Ebben is hasonlított Erzsihez. Én csak attól féltem, Manci megsokallja a sötétséget, abba fogja hagyni. Azért sose engedtem, hogy a labda kifogyjon a kezemből, legalább kettő mindig volt a kezemben. Hogy azt mondhassam, ha Manci megunta: még ezt a kettőt, ami a kezemben van. Mondtam is ezt sokszor, de mihelyt átütöttem az egyikei, mindjárt átvettem a labdaszedőtől kellőt, így aztán sose került a sor az utolsóra. És Manci nem bánta, neki is tetszett a dolog. Hogy olyan szívesen ütögetek vele. Dicsérgettem is folyton, milyen jókat üt, jobbakat, mint napvilágon. Úgy látszik, maga csak sötétben tud tenniszezni, ilyeneket mondtam neki. Nem is maradt el a hatása, még jobban buzgólkodott a sötétben. Pedig már olyan sötét volt, hogy a labdát nem is láttuk, csak úgy találomra ütögettünk hozzá. Csudálatos, hogy azért mindig eltaláltuk, ő is, én is. Ez már nem is volt tennisz,
