Komáromi Lapok, 1935. január-június (56. évfolyam, 1-51. szám)
1935-05-11 / 38. szám
1955. május 11. »KOMAROMI LAPOK* 9 óid a! ASSZONYOKNA Beszélgetés egy démonnal. Hogy ő démon, azt sajátmaga állapította meg, száraz, tárgyilagos hangon kijelentve: — Igen, én démon vagyok — és kis, .fáradt sóhajt eresztett utána. Sajnos. A beszélgetésünk különben nagyon egyoldalú volt, inkább csak ő beszélt, helyesebben, panaszkodott. Soha nem hittem volna, hogy egy démon annyi keserűséggel lehet tele. Meg kellett ’sajnálnom szegényt. Hogy lett — pillanatra megálltam a nehéz szónál, ő azonban kisegített s nyomban folytatta: Úgy lettem démon, hogy bakfiskoromban valaki kijelentette: nagyon veszedelmes szemem van! Meglepett a dolog, sokat foglalkoztatott, veszedelmes szem. Valójában nem is értettem, hogy mit akar ezzel mondani, inkább sejlettem az értelmét, aztán kezdtem kipróbálni a veszedelmes voltomat és addig próbáltam, próbálgattam, amíg tudatosan kacérrá neveltem magam. Mondhatom, nem volt könnyű feladat, fárasztó az ilyesmi, állandóan mosolyogni, állandóan vidám kedvel mutalni és gyűjteni a íéríiszívekel. mint az indiánok a •skalpokat. Olyas buta sportnak indult az egész, lassan presztízskérdés lett belőle és már nem volt visszaút! Háromszor mentem eddig férjhez, mindig azl hittem, hogy no, most megcsöndesedik. megnyugszik az életem. Nem, nem lehetett. Az emberek, de a férjeim is démonnak tartottak és hiába akaratain mar ebből az áradásból partra úszni. Mindegy. Csak az fáj, hogy nem tudok magamnak egy hetet szakítani, amikor alaposan és főként, őszintén kipihenhetem végre magam. Pihenni? — ámuldoztam. El sem tudja képzelni, hogy mi, szerencsétlen teremtései ennek a világnak, milyen fárasztó életei élünk. Igen. Iriggyé el, a mi nagyvilági életünk megőrli az idegeket, megfakítja a lelkiemet. Azért látni a kacagás szemük mélyén ezt a fáradtságot, látni, ha jobban megnézi az ember. Nem lehet megcsalni az életet - bólogatott szomorúan. — Nem lehet kívánni az embertől, hogy sohase lehessen őszinte, hogy sohase mutassa ki a bánatát, hogy soha ne élhessen a maga kedve szerint, csak program szerint. Program szerint szinti ázba menni, társaságba, vacsorára, kirándulni, nyaralni. Hallgattunk szomorúan. Később egész halkan újra megszólalt: Rideg élet ez, a sok hangoskodó ragyogása ellenére is, megfagy benne a szív, megdermed a lélek — Istenem, ha én mégegyszer elölről kezdhetném. Tudja, szerény örömök közölt, szelíd vidámságok között, őszinte kacagással beleszaladva a verőfényes reggelekbe, ártatlan szívvel, ha én mégegyszer... De nem lehet, nem! Hanem egyszer majd mégis itthagyok mindent, mindent és elmegyek valahova vidékre, valami csöndes kis faluba ... — Faluba? — csodálkozom. Mondjuk, hogy nem faluba, de... Különben erről ne beszél jünk, az álmainkról nem szabad beszélni. Ismét elhallgatott. Fáradtan lehunyta a pilláit, a műpilláit, platinaszőke lmjának a kibodor holt tincse a homlokába omlott, a rozsos ajka körül mély ránc remegett: maga volt a meghasonlottság, az élő szomorúság. Később láttam láncolni. Már villány ozotlan, élénken udvaroltatott magának. Siirgött-íorgoLt, szellenieskedelt, csupa vidámság volt. — Kérem — surrant hozzám egy pillanatra , ne mondja el senkinek, hogy én panaszkodtam, hogy szomorúnak látott, hogy... — és mosolygott, nehogy valaki megpillantsa rajta a bánatát, amely az övé, holtáig az övé. Szegény, szegény démon.____________ Az ideális feleség. A römiszalonban két parti közöli kél pesti asszony diskurál. Az egyik úgy harmincévkörűli, a másik harmincötnek mondja magát. A harmincas így szól: — Mondja, a maga férje is állandóan jeleneteket csinál a römiszalón miatt? — Miért csinálna? — kérdezte a harmincötös évjáratú hölgy. — Meri az én uram például szidja még azt is, aki a römiszalónt kitalálta. — Az én férjem nem szólhat egy szót se ezért az ártatlan kis passziómért. Különben is folyton vesztek, ami már nem is passzió. — Hogy mondta? Hogy az ura nem is szólhat? Miért? —■ Mert én igazán ideális feleség vagyok. Én is megengedek neki mindent. Még a pályaválasztásába sem szóltam bele. — A pályaválasztásába? — Igen. Ősszel, amikor a bélistára került, azzal állt elém, hogy a kellőskönyvelői pályán, ahol addig működött, nem tud elhelyezkedni, elmegy hát zsákhordó napszámosnak. Hagytam. Én nem vagyok az az asszony, aki a bérletnek minden apró kis örömébe beleszól. Énfelőlem olt keresheti meg a pénzl. amiből eltart engem, ahol akarja. No de zsákoló napszámosnak... Ugyan! Minden zsák megtalálja a maga foltját. Különben is már nem az. Tudja, az én uram elég élelmes ember. Télen azt mondta, abbahagyja a zsákhordást, megél ő a jég hátán is. így is leli: felcsapott korcsolyacsatolónak, fixe volt, szép borravalója és állandó szabadjege. — Miféle szabadj egye? — Nem jegye! Szabadjege. •* — Az mi? — Annyi jeget hozhatott haza a jégszekrényünkbe, amennyi csak belefért. Már mint a jégszekrénybe. — No de most már vége a korcsolyaszezonnak. — Ne féltse maga az uramat. Már régen pályát változtatott: a jégpályáról átment a tenniszpálvára. — Ott mit csinál? — Képzelje, ötvenéves fejjel felcsapott labdaszedőgycrcknek. — És maga hagyta? — Mondtam már, hogy miattam olyan ötlettel keresheti meg a kenyerünket, amilyennel akarja. Ebbe én nem szólok bele. Azt mondta, labdaszedő gyerek lesz, hál az lelt és passz. Különben is mindig nagyon gyerekes természetű volt. — És rendesen keres legalább? — Hát nem mondom, a Borotra jobban keres, de hát az már tenniszbajnok és nem labdaszedőgyerek. Azért az uram se panaszkodhat, az idén még a tavaszi abbaziai utunkat is ebből akarja előteremteni. — Hogyan, még Abbáziára is telik étiből a keresetből? — Igen, az uram túlórázik is. Néha még haza is hoz egy pár labdát. Ja, muszáj, ez az abbáziai klímaváltozás kell. Nem magamért, hanem agyerek mialt. — De hiszen tudtommal nincs gyerekük? Na és az uram. az én kis labdaszedőgyerekem az kutya? Neki is jó lesz egy kis klímaváltozás: az abbáziai tenniszpályákon, hallom, sokkal jobb a kereset, mint idehaza. H. F. A veréb. Akármilyen haszontalan Kis állat a veréb, ő is Isten teremtménye Ne bántsátok szegényt. Egyszer ültem Almádiban A diófa alatt, Egy kis koppanás hallatszik, Látok egy madarat. Földön fekszik elterülve Beteg kis madárka. Csapkod egyet a szárnyával. Repülni próbálna. Nosza gyorsan odamegyek, A földről felveszem Gondosan és vigyázattal Tenyeremre leszem. Ne félj, ne félj kicsiny veréb Biztatgalom szépen, Mikor bánatos szemével Reám tekint éppen. Szaladok vele a kúthoz, S a kövére teszem. Húzom a vizet a kúlból. Iszik egyet menten. Oh az én kis verebecském Utoljára ivott, Behunyta a szemecskéjét, Többé meg sem mozdult. Láttam, hogy egy rossz gyereknek Áldozatává lett, .Meri éppen a szíve táján, Kapott vérző sebet. Nem szégyellem bevallani, Keservesen sírtam És a diófa aljában Szegénykéi elástam. Akármilyen haszontalan Kis állat a veréb. O is Isten teremtménye, Ne bántsátok szegényt. Vince bátya meg a borzas kis veréb meséje. Élt egyszer hajdanában egy hóri,gas öreg gazdaember, Vince bátyának hívták. Tizenkét pár villászarvú ökre állott az istállóban, három falu halárában termett acélos búzája, a ládafia meg színükig telt évek hosszú során arany-, ezüstmarhával. Nem csoda, mert a falatot is sajnálta szájától az istenadta. Húsz éve is elmúlt, hogy nem evett ludaskását, pedig az volt a kedvenc eledele. Csak úgy hopphírével nyelt egy falat kenyeret, ici-pici darabka tepertői, akkorát csak. hogy okuláréval kellett megkeresni tányérján. Egyszer amint üldögél háza küszöbén, ölében a sovány vacsoratállal, borzas kis veréb röppeni a vállára. Csip. csirip. csicsergőit a madárka, adjál egy morzsácskát. egyetlen falatkát kenyeredből, bizonyosak megszolgálom.- Hess te pákosztos, hess — mordult rá az öreg, — ingyenélőnek tágasabb odakünn. Azzal lehajolt, hogy követ hajítson utána. Elröppent a csiripelő jószág izibe, Vince bá’ meg jóizüt harapott a kenyérből. Hej de menten kiesett a szájából a falat, olyan csúnya keserű íze lett egyszeriben a hitvány karajkának. Tapogatta, forgatta, belekóstolt itt is. ott is. hiába, keserű Volt az mindenestől. Mit volt mit tenni, felcsipegette a három szem tepertőt s korgó gyomorral tért nyugovóra. Másnap este megint csak ott termett a borzas kis veréb. — Csip, csirip, — csengeti tollát borzolva, - adjál egy szemecske, icipici falatka tepertőt, megfizet érte a jó Isten. — Hess te csúfság, hess. porolt a bátya. hát én aztán mivel lakjam jól? Elröppent a madárka, Vince uram meg mohó étvággyal nyúlt a tepertő után. Hál, uramfia, az is olyan keserű ■volt. mint az epe. Éktelen haragra gerjedt a bátya, cifrát káromkodott. Földhöz csapta a mázas vacsoratálal, tepertőstől, kenyerestől, éhkoppon tárt nyugodni. .Másnap sem járt jobban, farkasét vágyai egyetlen falat kenyérrel, morzsácska tepertővel sem csillapíthatta. Harmadnapon, amikor már kopogott a szeme az éhségtől, gondolt egy nagyot, belenyúlt a tulipántos ládafiába. Fényes tallért vett ki belőle, elment véle a szomszédasszonyhoz. örzse néne. lelkem. pihegle, meri szörnyen elgyöngült a sűrű koplalástól. volna-é eladó libája? Mi a szösz? csapta össze tenyerét a testes asszoifyság. Ián bizony libapecsenyére fájdult meg a foga komámuramnak? Vince hálva csak fejét ingatta, nem akart színt vallani. Körülményes alkura vásár következett, majd hóna alá kapta a gágogó jószágot, szaporán lépdelt hazafelé. Estére ínycsiklandozó pára szállt fel a Totyogó vasfazékból, ludaskása főtt benne. Vince uram alig várta, hogy belekóstoljon. Amint fogja kanalát, bicegő koldus fordul be a kiskapun. Egyetlen falatkát, hitvány darabkát kért a teli fazék ételből. Hogyisne, — mordult rá az öreg, majd még kedvenc étkemet osszam meg véled? Elhord irhádat te rongyos, míg jó dolgod van. — Azzal fütyköst hajított az iszkoló koldus után. Hanem amint beleharapott a. párolgó libacombba, azonmód kiesett szájából a falai. Keserűbb voll az még a kenyérnél, tepertőnél is, — Jaj nekem, — hüppügött a zsugori. nem ehetem. nem ihatom. éhen veszek, akár az ágról szakadt szegénylegény, hiába duzzad kincses tarisznyám. Másnap este gondszánlotta orcával gubbasztott küszöbén a bátya. Sóhajtsa nvult keserű kenyeréhez, szétmorzsolta remegő kézzel, kiszórta felét a madárkáknak, hiszen úgy sem ehetik belőle. Csirip, csirip. — szólalt meg egyszerre feje felett a borzas kis veréb, kóstold csak meg azt a kenyérkét, milyen jóízű! Belekóstolt Vince s nagyot rikkantott örömében. Olyan ízes volt az, mint az égi manna. Látod-e, —- csicsergett a kis madár. ilyen édes minden falat, amit éhezőkkel megosztva eszel. Levette süvegét öreg Vince bátya, úgy adott hátát a könyörülő Úristennek. Tulipántos ládája minden kincsét szétosztotta, § morzsát szórt naponta teli marokkal az égi madárkáknak. Azóta méznél édesebb megosztott betevő falatja. Rejtvényekini Mm mim KA NA Cí PA Rózsazápor i
