Komáromi Lapok, 1935. január-június (56. évfolyam, 1-51. szám)

1935-03-16 / 22. szám

1935. március 16.

»KOMAROMI LAPOK«

9. oldal

ASSZONYOKNAK.

1

KALAPOK- A kalapdivat terén rózsaszínű jövőuiek nézünk elébe. Rózsaszínű lesz -nyáreleji panamakalápunk, de máraz átmeneti fekete szalmának is rózsaszínű a virágdísze. Rózsaszínű az egész bohókás, édes és mosolygós •koratavaszi kalapdivat.

Az ereszekről még csepeg a hóié, még bundában didergőnk a vérszegény napsugárban, de valami furcsa, különös és titokzatos van a levegőben. Tavasz-szag van, mondjuk és mosolygunk. És szaladunk a masaruódhoz. A furfangos kalapszalon tulajdonos pedig számol lelkünk koratavasz ihlete, poézis után vágyakozó hangulatával. Olyan bűbájos néven mutatja be a Párizsból érkezeti modelleket, hogy menten elröppen minden jószándék, takarékossági fogadalom és bölcs önmegtagadás.

Ez itt »Bambino« gyerekes és üde apróság, ez meg »Martinique« kábító és hódító, amott a »Tambourin« kissé exolikus, de vonzó és vidám ...

Az a sokféleség és bizonytalanság, ami a tavalyi koratavasz kalapdivatja körül mutatkozott, idén is észlelhető. Három különböző és ellentétes formatípus vetekszik ma is a divat frontján, aszerint, hogy a hátsófejet, a homlokot vagy a félarcot hagyja szabadon.

A mélyen szemrehúzolt, szinte előrebukó formákat kedveli Talbot, Marie Alphonsinc és Marthc Valmond. Az első »Coup de yent «-ja — csak szellő néven fordíthatjuk pici, l'ényesfekete szalmából és cellofánból szolt, a francia esprit szimbóluma. Könnyű, könnyed és merészen elegáns vonalával, kétoldalt és hátul kissé felhajtott, de elől megnyújtott és lejtős karimájával, előresiető szalmaszalagjával olyan, akárcsak egy fiatal tavaszi falevél. Alpbonsine és Validon! kis ügyes panamáinak, rózsaszínű szalmáinak, alacsony, gyűrött fejet készít és elől szélesedő karimát. Ezek már hivatásuk magaslatán álló komoly és rendes kalapok, árnyékot adnak, de olyan súlytalanul fekszenek a fejen, hogy nem is érezzük őket. A körül felcsapott formáknak is vannak hívei. Reboux Princesse Paley «ja cs Marie Guy »Bambino«-ja a kucsmaféléktől származnak le. Legérdekesebb Agnes »Avant-garde «-ja, amely a kétféle irány között ingadozóknak könnyíti meg a választást. Az egyenlődén karima elől hirtelen négyszögletes ernyőbe megy át. Ez felhajtott. A kalapot mélyen és kissé ferdén húzzuk a homlokba. Forradalmi formát képvisel az ősidőktől fogva kerek kalappal szemben, de jól ívelt és remek vonalú, nem erőltetett és nagyképű, mint a tavalyi hasonló kísérletezések. Szellemes... így szó nélkül akceptáljuk. Anyaga: könnyű fekete filc.

Reboux és még mások kettős karimával törekszenek a kétféle irány öszszeegveztelésérc. A két karima közül az alsó lejtős, a felső felhajtott. Utóbbi néha csak csökévényképpen mutatkozik, mint például a »kakaslaréj« a fejtetőn. Gyakoriak* az állatvilágból merített elnevezések. Suzy clőrenyujtoll laft modelljeit »csőrös« kalapoknak nevezi. Blanche és Simon puha filckalapjának karimáját hosszú tollal spékeli keresztül. A toll hullámot gyűr a karimába, amely mélyen betakarja a 'jobbszemet, hogy teljes egészében hagyja a balprofilt. Még egyszerűbb, még festpíbb az a rózsaszínű puha panama, amelynek elől széles széle lágyan behorpad és a homlokra esik.

A göndör fürtöket még nem ítélte halálra a divat, habár már sokan unják a velük járó fáradságot és kiadást. Éppen a kalapok tesznek erről tanúságot; kivétel nélkül számolnak a frizurával. Szabadon hagyják a tarkót, sok közülük kereken vagy négyszögletesen kivágott. A merészen előrebukó formáknál úgynevezett »cache peigne- bújik elő a karima alól és simul a fejhez. Mások megint a fürtök közé rejtett gumiszalaggal crősíttetnek meg. Schiaperelli megint »capotte«-okkal kísérletezik. Például fehéren bélelt sötétkék faille-kalap, halul négyszögletesen kivágott, elől széles karimája kétoldalt leválik a fejről és áll alatt fehér csokorral kötődik össze. Úgy látjuk, csak igen nagy ruhatárral rendelkező, merészségektől nem idegenkedő hölgyek fogják ezt viselni. Kevésbé szentimentális, de gyermekes és vidám formák nagyszámban szerepelnek. Suzy »Tambourin«-ja erősen hajlik az örökéletű barett felé. Felhajtott szegélyű barettnek nevezhetnénk. Teteje Harlequin ruhájához hasonlóan, felében fekete, felében fehér. A barett alsó bélése raegfordítotlja a felső színösszeállításnak.

Igen hatásosaié a nagy, puha taftkalapok. Szeszélyesen gyűrött, hátul felhajtott ,elől felgyűrt karimájuk a félszemel fedi és kétoldalt úgy lebeg, mint a repülő pillangó szárnya. Tréfáskedvű á tavaszi kalapdivat. Nagy színes és hepolásafi álló tollakat látunk .A »Bajusz« nevű Reboux modell szilhuellje rókakoma bajűszos képére emlékeztet, kétoldalt kétfelé álló fácántollal. Szines lollpuff, virág és megint csak virág a fődísz. Pillangószerű szalagcsokrok libegnek a tavaszi szellőben, vidám, tarka madárkák pihennek a hölgyek bodros fején. Aranyos az a puha, kis l'ilckalap, amelynek fejebűbjáról kérdőjelalakú tollacska ágaskodik. Furcsa turbánokat, rikítószínű fezeket is látunk.

Egyelőre a szalmának van a legnagyobb kelelo. Könnyű, finomszpvésű szalmák, cellofánok, papiros panamák, faille és durvaszövésű szalmát utánzó rayonne anyagokat dolgoznak fel .A filc tüzes és szokatlan színekben, puha, vékony és habkönynyű minőségben szerepel.

Tartós nem lesz a koratavaszi kalapdivat. Rövidéletű, mint a pillangó, amelyre egyébként is emlékeztet vagy akár maga a tavasz. Átmeneti viselet. De szerfölött nőies, negédes cs szellemes. Egy dal, egy mosoly. A gondtalan gazdagság, a békebeli arisztokratikus világ posthumus, vagy koraszülött gyermeke. Nem praktikus, nem célszerű, nem tárgyilagos, nem reális... Kissé frivol, de szellemes és kellemes látvány.

Lápkirály búcsúja.

A Balaton végében, pár évvel ezelőtt, még hatalmas ingovány terüli el .Amerre csak a szem ellátott, mindenütt csak hegyes, egyenes nádszálakat pillantott meg. A nádrengeteget csak ritkán szakította meg egy-egy csalóka zöld pázsit, de aki rálépett, a halál fia lelt, mert a feneketlen ingovány ereje lehúzta a mélységbe, és a feje fölött ismét összefűzte a csalóka szőnyeget.

A nagy láp halott, lakatlan hely volt. De csak nappal látta az ember ilvennék. Este, amikor a nap utolsó sugarai aranyszínűre festetették a haragoszöld nádszálakat, pirosra a vizivirágokat és acélkékre a Zala folyó meleg vizét, felébredt az ingovány millió lakója. Elsőnek a nádirigó kezdett el fütyörészni. A békák kara ezer és ezerféle hangon huhogva. brekegve, krákogva válaszolt. A bölömbika felborzolta a tollái elrejtett fészkében és olyan mélyen pergette a dobot a torkában, mintha hatalmas nagy állat lenne. Pedig csak madár. Meghallotta a hangversenyt a vizipatkány is, és előosont a házából, amit egy zsombikban épített meg nagy művészettel és beugróit a folyóba, hogy élelem után nézzen. A nagy szürke gém nehéz, hangtalan szárnycsapásokkal igyekezett hazafelé és a vizimadarak királya, a nemes kócsag, hófehér szárnyaival megsimogatta röptében a Zala vizét.

Felébredt nappali álmából a láp egyetlen szigetén lakó öreg lápi farkas is. Megrázta a bundáját, megszimatolta a levegőt és ő is elindult zsombikról-zsombikra ugrándozva. A szúnyogok milliói táncra perdüllek az esti napfényben fürdőző tavirózsák feleli és olyan szivetiépően magas hangon énekeltek, hogy a fecskének nem kellett sokat keresgélni, ha még egv utolsó falatot akart hazavinni kicsinyeinek, mert rögtön rájuk talált. A Zalában tanyázó vén potykák is énekelni szeretlek volna, de nem tudtak, mert a halak némák. így hát csak nagy lubickolással csaptak zajt.

Mikor azután már besötétedett és a madarak aludni mentek, a nádak között pajkos kis lidércek kezdtek kergelőzni. Hangtalanul ugrándoztak a nádlevelek hegyén és a veszélyes zöldmezők felelt. Az emberek, ha messziről meglátták a furcsa kis kék gyertyácskákat, jól vigyáztak, hogy ne kövessék őket. meri ahol ezek tanyáznak, az emberre a halál leselkedik.

így volt ez a nagy balatoni lápon, mióta a világ világ. A környező falvakban azonban megfogyatkozott a kenyér. A földek nem adtak elég búzái hozzá. Még nagyobb baj is volt. Aki sokáig belélegzetté a láp gőzét, betegségei kapott és nem egy dolgos gazda, szép menyecske és pirospozsgás gyerek lelt sápadt, beteg és gyenge. Erre okos emberek jöttek a falvakba és kimondták a nagy szól: ki kell szárítani a lápol.

A városból hatalmas gépeket hozlak a láp mellé és ezekkel egy nagy árkot áslak, amely levezette a láp temérdek sok vizét a Balatonba. Alig telt el egy-két év, a láp egyrészén máris zöld búzavetéseket lengetett a tavaszi szél. És ott. ahol azelőtt az emberek életvcszedelem nélkül nem járhattak, most tehenek legelik a jó kövér füvei.

Az ingovány lakói nem sokat vetlek észre a változásból, mert a Lápkirály birodalma még mindig nagy voll és jól el lehetett benne bújni. Egy napon azután ők is megtudták, hogy milyen sors vár a vizibirodalomra.

A közeli faluból a Jancsi gyerek egyik este megszökött hazulról, mert meg akarta látogatni pajtását, aki a láp melletti munkástanyán lakott. Az édesapja ott dolgozott és ott is lakott a nagy gépek melleit. Barátjához menet azt gondolta Jancsi, hogy megrövidíti az utat és ezért nem a rendes ösvényen indult el, hanem a nádas felé.

Haj, de hamar megbánta meggondolatlanságát. Egyszerre csak észrevette, hogy a föld egyre súppedöbb lesz a lába alatt, aztán megcsúszott és kis híjjá, hogy bele nem fordult az ingovány gyilkos melyébe. Vissza

akart fordulni, de nem találta az utat. Amerre csak lépett, amerre csak nyúlt, mindenütt ragadós iszapot és hideg vizet tapintott. Végül is, sok próbálkozás után lekuporodott egy zsombikra, hogy megvárja a hajnalt. Közben segítségért kiáltozott, de a láp millió békája, szúnyogja, madara anynyira hangoskodott, hogy a saját kiáltását sem hallotta.

Közben egészen besötétedett. Jancsi körül hamarosan kigyulladtak a láp kékszínű gyerlyácskái. Borzadva látta, hogy alig két lépésre tőle táncollak. Ott, ahol a mocsár mélysége feneketlen. Nagyon megijedt, de hálát adott a jő Istennek, hogy elébe adta a zsombikot. ahol nem fenyegeti veszély.

A szeme közben megszokta a sötétséget és egyszerre furcsa dolgokat látott. A lidércek nem is lidércek voltak, hanem apró kis fáklyák, minden fáklya egy-egy furcsa kis arasznyi emberke kezében voll.

— Jajj! — szólta el magát Jancsi amint meglátta a csodát. Erre kettényilt a végtelen nádrengeteg és ezernyi apró kis fáklya ragyogásában egy pöttömnyi ember termelt előtte. A fején aranyos korona volt. Palástját hínárból és békanyálból szőtték, nagy művészettel. A két kis lábán aranyozott súlyomból készült cipellőt hordott.

Hát te mit keresel nálunk? Nem tudod, hogy aki erre jár, a halál fia? Én vagyok a lápkirály és ez az én birodalmam! — így rivall rá cincogó vékony hangon.

“Én Vagyok a hibás, szepegte Jancsi. — Elszöktem hazulról, hogy meglátogassam egy barátomat, pedig otthon kellett volna maradnom. Lápkirály, ne haragudj rám, hanem vezess ki erről a veszélyes helyről...

Az derék dolog, — mondta a Lápkirály, — ha valaki meglátogatja a barátját. De rossz gyerek az, aki este elszökik hazulról. Én azért mégis megbocsátok neked, mert beláttad, hogy rosszul cselekedtél.

Azzal letelepedett melléje és kérdezősködni kezdett, hogy mi újság az emberek országában. Jancsi elmondott neki mindent. Azt is, hogy a barátjának a pápája a láp mellett lakik és hogy kiszárítják a nagy ingovánvt, mert a falunak nincs elég kenyere, de sok a betege.

Lápkirálynak megeredtek a könynvei és szomorúan így szólt:

Akkor hát vissza kell térnem a Balatonba édesapámhoz, a Balatonkirályhoz. Látod, Jancsi gyerek, így jár az, aki engedetlen. Hatezer évvel ezelőtt, amikor még én is olyan kicsiny fiú voltam, mint le, én is megszöktem hazulról kis pajtásaimmal együtt s most itt a büntetés érte!

Zöld palástja alól elővett egy apró kis csigát és belefújt. Éles fültyenlés szaladt ki a furcsa szerszámból. Jancsinak most jutott az eszébe, hogy estefelé hallotta már ezt a hangot. Lett erre nagy sürgés-forgás. A lidércek hamarjában tutajt fontak sásból. Előkerült két hatalmas potyka is a Zala vizéből. Azokat befogták eléje, mint a lovakat és a tutaj végén két iidércemberke nádi buzogányt erősítőit meg kormánynak.

Lépj csak rá bátran, Jancsi barátom, mondta a Lápkirály, amint a tutaj elkészült. Jancsi odatelepedett melléje és a furcsa fogat elindult a vadvizeken, amerre ember még nem járt. Lápkirály mindén percben belefújt a sípjába és nemsokára hatalmas menet ’kísérte a furcsa tutajt. Előbb a halak jöttek, azután a békák milliónyi serege, végül sereghajtónak vizipatkányok úsztak. Fölöttük ezer és. ezer vizimadár repült.

Alig telt bele egy pár perc, megérkeztek oda, ahol a Zala meleg vize a Balatonba ömlik. A vasúti híd pillérjénél megállóit a tutaj.

— Isten veled, Jancsi gyerek. Isten veled szép birodalmam!

így sóhajtott a Lápkirály és a furcsa menet elindult a Balaton félé. Jancsi szépen megköszönte a Lápkirály jóságát és felmászott a hídra. Onnan látta, hogy a tó közepe megnyílik és egy ragyogó, aranyszínű kastély bukkan fel belőle. Lápkirály búcsúzóul intett még egyszer, azután sötétség borult a Balatonra. Lápkirály hazaiért. •>