Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)

1934-08-04 / 62. szám

1934 augusztus 4.

»KOMAßpMl LAPOK«

9 ofdai

A GYERMEKEKNEK.

Kis Pétiké.

Kis Pétiké almát kapott.

Meg is örült neki legott.

Játszadozni kezdett vele,

S most lett ám.még csak jó kedve.

És amint így játszadozott,

Egy vak koldust megpillantott És elgondolkozott rajta,

Hogy mily rossz lehet a sorsa.

De nem sokat gondolkodott. Hanem rögtön odafutott.

— Odaadta az almáját,

S boldognak érezte magát.

Lássátok hát kis gyerekek Ti is ilyen jól tegyetek.

Adjatok a szegényeknek,

Hogy boldogok lehessetek.

Munka László.

A láthatatlan sapka.

Amióta Ferkónak az öreg Mari néni; elmesélte a mesét a láthatatlan sapkáról, nem volt sem éjjele,

■ sem nappala. Egyre arra gondolt, hogy milyen boldog lenne, ha neki is olyan láthatatlan sapkája lenne, mint a mesebeli királyfinak, aki a sárkány elől csak úgy tudott menekülni, hogy fejébe csapta a törpekirálytól kapott sapkát és egyszeriben láthatatlanná tette magát. Jobb dolga lenne, mint amilyet akármelyik gyerek kívánhatna magának. Először is láthatatlanul bemenne az éléskamrába és állandóan lakmározhatna a finom befőttekből, nyugodtan oda állhatna a felnőttek mögé és meghallgathatná mindazt, amit beszélnek, amikor azt szokták mondani:

— Eredj játszani, ez nem neked való.

Akkor megtudná, hogy mi áz a titok, mert hogy titok, amiről ilyenkor a felnőttek beszélnek, az bizonyos. Felmászhatna a fára és kiszedhetné akár az anyamadarat a fészkéből, mert hiszen nem látná, amikor érte nyúl. Meghúzhatná a kis csikó farkát, anélkül, hogy félnie kellene a rúgásától. Jaj, ezer gyönyörű dolgot »csinálhatna, ha ilyen sapkája lehelne, De nincs. Nincs, akárhogyan kívánja és apa azt mondta, hogy ilyen nincs is a világon. Pedig bizonyosan van, csak apa nem akar pénzt adni rá. Éjjel ha aludt, reggel ha ébredezőben volt, nappal, ebédkor, uzsonnánál, mindig a láthatatlan sapkán gondolkozott.

Egyszer azután csoda történt. Az éjjeli szekrényen, amikor aludni ment, kis selyemsapkát látott. Akkor vette észre, amikor éppen a hálóinget akarta felvenni. Vissza is dobta az ágyra a hálóinget és nézegetni kezdte a sapkát. ugyan kié lehet? Akkor látta, hogy egy kis cédula is van mellette.

— Itt küldi neked a láthatatlan sapkát Egér Apó.

Ez volt a cédulán. Ferkó nyomban tudta, hogy melyik egér apóról van szó. Egyszer az egérfogóból titokban kieresztett egy egeret. Bizonysán ő küldi most hálálja fejében. Nosza fejibe is húzta egyszeribe a sapkát és odaállt a tükör elé. Hiába nézte a tükröt, nem látott semmit. Ugylátszik a sapka varázslata kitünően működik. Nem is volt nyugta, nyomban kinyitotta az ajtót és belopódzott szüleinek a hálószobájába. Még ébren volttak és éppen róla beszélgettek.

— Istenem, csak ne volna olyan

rossz ez a Ferkó! — sóhajtotta az édesanyja. > 1

— Sohse busulj miatta! — így szólt az apja —, már régen készülök rá. hogy elhúzom a nótáját, csak mégegyszer tegyen rossz fát a tűzre.

Ezek után Ferkó meg sem mert mukkanni, nagy szégyenkezve kisomfordáit a szobából; Kiment az udvarra. Bodri kutya éppen úgy feléje szaladt

mint máskor, ugrándozott körülötte. Ebből nem tudta meg. hogy láthatatlan lett-e vagy sem. Közben a verandán megjelent az édesapja és hallotta, amint feléje mondta:

A szél kinyitotta az ajtót. Nem volt bezárva kulcsra. Ezzel ráfordította a zárra a kulcsot és Ferkó kint maradt. Hamarosan nagyon fázott, mert amint mondtam, egv szál ruha sem volt rajta, bement hát az istállóba és lefeküdt a széna közé, de nem mert aludni, mert attól félt, hogy a Kese, vagy a Csillag, egyszerűen megeszi hiszen nem láthatja.

Alig nyitotta ki a cselédlány reggel a veranda ajtaját, hamar belebújt nagy álmosan az ágyba és úgy elaludt, hogy ágyúszó sem ébresztette volna fel. Késő délelőtt ébredt csak fel az édesanyja sírására:

— Elveszelt a Ferkó fiam! Jaj Istenem, hová lett az a szegény gyerek. Elvitték a cigányok, vagy zsiványok, vagy betyárok. Mi lesz velem, mi lesz velem?

Jót nevetett Ferkó. Anyja azt hiszi, hogy elveszett, pedig itt fekszik az ágyában.

— Itt vagyok édesanyám! — kiáltott ki a küszöbről.

— Hol vagy édes fiam, hol vagy édesfiam? — szaladt édesanyja a szobába, de csak megint heves sírásra fakadt, mert nem látta a fiát.

— Itt vagyok édesanyám! — kiáltott Ferkó, csak nem láthat, mert láthatatlan vagyok.

— Jaj nekem, jaj nekem! — sikoltozott kétségbeesve az édesanyja, már meg is bolondulok nagy bánatomban. Hallom a fiam hangját és nem látom és azt hallom, mintha azt mondaná, hogy láthatatlan lett.

Odaszaladt Ferkó édesanyjához, átölelte.

— Segítség, segítség! — kiabált kétségbeesve szegény asszony, mert azt hitte, hogy igazán megbolondul, mert érezte, hogy a fia átkarolja, de nem látta. Jöttek a szomszédok, a doktor bácsi, az édesapja, de hiába, az édesanyjához nem volt szabad közelíteni, ha meg akarta óvni nyugalmát és hiába szólt másnak, mindenki azt hitte, hogy képzelődik, amikor Ferkó hangját hallja.

Hiába ment már be az éléskamrába s nyitotta ki a legnagyobb befőttet, nem volt nagy öröme benne. Bánatában kiment a •mézőre, a folyóparthoz. Megfürdött, de nem volt ruhája s fázni kezdett. A nap ugyan felszántotta, de azután meg felégette a bőrét. Lázasan, fájdalmakkal ért haza, de a szobáját zárva találta. Minek hagyták volna nyitva, amikor Ferkól elveszettnek hitték. Belopódzott az ebédlő díványára és ott aludt el. Egyszerre csak azt hilLc, hogy ketté roppan a dereka. Kata néni volt náluk látogatóban és a kövér százkilós asszonyság a díványra telepedett, éppen ráült. Kata népi felsikított és kirohant ész nélkül a szobából és azt kiabálta, hogy kisértetek vantna’S cisz okában, pedig hát tudhatta volna, hogy kísérlet nincs. Hogy biztonságba kerüljön, bemászott az ágy alá és olt aludt. Másnap azután azt gondolta, hogy nem hallgatja a sírástrívást otthon, inkább elmegy világgá. Felvette a nadrágját, kabátját, de mikor kilépett az ajtón, Bodri szörnyű ijedten üvölteni kezdett. Hát hogyne üvöltött volna szegény állat, amikor csak egy üres nadrágot, meg kabátot látott, de belevaló gyereket nem. Az utcán a többi kutya meg egyenesen reárohant, lehúzták a levegőben libegő nadrágot és a kabátot magukhoz a porba, úgy, hogy Ferkónak megint csak ruha nélkül kellett járnia.

Mikor megéhezett, felmászott egy fára, hogy madártojást lopjon, de az anyamadár nem mozdult a fészkéről és amikor feléje nyúlt, olyat csípett a láthatatlan kézre, hogy menten kiserkent a vére. Ezzel is megjárta.

— Mi jó is lehetne abban, hogy valaki láthatatlan! — gondolta boszszusan és visszafordult a falu felé azzal a gondolattal, hogy elmegy a doktor bácsihoz, hátha tud segíteni rajta. A falu szélén ott találta az öreg Mari nénit, meg a szomszédasszonyokat. Az öreg Mari nénit, aki neki a mesét mondta a láthatatlan sapkáról. Egyenesen hozzászaladt és azt mondta:

— Ne ijedjen meg Mari néni, én vagyok Ferkó. Az Egér Apó láthatatlan sapkát küldött és most mindenki azt hiszi, hogy eltűntem. Éhes vagyok, meg fáradt. Mit csináljak, hogy megint látható legyek.

Mari néni meg sem lepődött, ami nem csoda, mert olyan boszorkányfélének tartották a faluban. Egyszerűen azt mondta, hogy vegye le fejéről a sapkát.

Ferkó levette és abban a pillanatban megint látható lett. Mari néni kötényét borította rá. hogy ne keljen a felu csúfjára ruhátlanul végigmenni az utón. Ugv vitte haza. Hogy ez nem jutott rögtön eszébe? Levenni a sapkát. Pedig ez lett volna a legegyszerűbb, de éppen a legegyszerűbb dolgokra nem gondol az ember. De azért a sapkát sem akarta elveszíteni. Utána nyúlt a földre, ahová leejtette, de csak Mari néni orrát fogta meg. Ott aludt ugyanis Mari néni ölében este, amint éppen a láthatatlan sapkáról mesélt. Most hogy felébredt és látta, hogy csak mesélés közben elszundikált, kedvetlenül félrehúzta a száját és azt mondta: Meséljen mást. Valami szebbet és Újra elaludt.

Sulyomkirály.

Olyan kicsi voltam, mint ti vagytok most gyerekek, mikor halottam a Sulyomkirályról. Hej, nagy valaki volt az! Lent lakott a Duna mélyében és csak éjszakánként küldte fel a szolgáját, akit úgy hívtak, hogy Balog Andris.

Nem volt semmi titok abban, hogy Balog Andris szolgálta Súlyom királyt, mert iszolga ember volt, azelőtt az én nagyapám birtokán volt ostoros. Egyszer aztán addig bámulta a Duna tükrét, addig nézegette, míg Súlyom király kinyújtotta érte a karját és lehúzta magához.

— Hátha olyan nagyon szereted az én birodalmamat, Andris, — mondotta neki — gyere le hozzám és szolgálj engem. Éppen ilyen legényre van most szükségem.

Andris aztán belelépell az ezüstszínű vízbe, szállt, szállt lefelé, míg elérte a hínárpalotát, ahol Súlyom király lakott. Akkor ámult el igazán. A csillogás, a fény, a sok drágaság úgy össze voll ott halmozva, hogy azt sem tudta mit nézzem előbb. Meglátta magát a királyt is, akkor már tudta, mit érdemes nézni ott. Millió halpikkely volt a köntösére varrva, sulyomvirággal kiékesitve s a koronáját pirosán ragyogó uszonyok díszítették. Úgy libegtek a Hz lengésétől, mint a fátyol. Egyébként szép zöld szakálla volt és olyan kék szemei, mint a földön a felhőtlen ég.

— Az lesz a dolog szolgám, Balog Andris, — mondta Súlyom király — hogy minden reggel kifényesíted a palotám ablakát, a trónom hátát, meg a tálat, amiből eszem. Este meg, mikor lesurran hozzám a holdvilág fénye, felfutsz rajta a Hz tetejére, körülvizsgálódol és hirt hozol nekem, hogy mi újság van fenn a világban.

Sárga, fehér, acélszin halak köszöngetlek rá, ficánkoltak mellette és azt súgták örvendezve, feléje, hogy:

— Csakhogy itt vagy, Balog Andris, csakhogy itt vagy!

Hej, vakaródzott most már Andris nagyon. Eszébe jutott a nagyapám jó meleg istállója, ahol a fiatal csikók lesték minden este a jöttét. Úgy elszokoll beszélgetni velük, mint az emberekkel, vagy talán még jobban. A csikók mindent megértettek, amit Andris mondott nekik, liozzádörzsölték a fejüket és jó forrót fújtak rá. Nagyon szerették Andrist.

A halak hidegek voltak és Andris szolga fázott, nagyon fázott. Lekuporodott a hinárpalota egyik dugott szögletébe és hazagondolt, meg a holdsugárra, aminek jönni kell este, hogy fölszaladhasson rajta.

Hiába voll a várakozás. Felhők árnyai vetődtek a viz tetejére, nem volt holdsugár. Andrisnak kijöttek a könnyei. A halak ijedten súgtak öszsze, hogy sírni látták, Súlyom király pedig nagyot nevetett.

Hej, édes szolgám, Balog Andris. igy van az, aki kiváncsi meg állhatatlan. Belecseppentik abba, ami nincs ínyére. Most visszamennél ugye? De nem lehet ám, Súlyom király birodalma megfogja az embert és becsületre tanítja. Hanem egyet megengedek, hogy a szíved könnyebbüljön. Ha estenden felmész a viz tetejére, elkiálthatod mindenfelé, hogy vigyázzanak az emberek, nehogy a te sorsodra jussanak. Megvagy elégedve?

— Fölséges Súlyom király...

— Tudom, mit akarsz mondani. Nem, szó sem lehet arról, hogy viszszamenj. Itt sincs rossz dolgod, de rab vagy időtlen időkig. Méri nem gondoltad meg előbb a dolgot. Aztán te jót teszel az emberekkel, ha figyelmezteted őket. Ez is valami, szolgám ...

Egy nagy tükörponty surrant Andris mellé. Kövér volt, hogy csak ugv szuszogott. í

— Nem értelek téged, Balog Andris. Én a magam részéről soha sem kívánkoznék az emberek közé. Van egy írás a családi könyvtárunkban, hogy minden tükörpontyot megesznek az emberek. Egyiket megfőziK, a másikat tojásba meg liszbe mártogatják és forró zsírba sütögetik... Brrr! Hát nem jobb itt, a Súlyomkirálynál ?

Súlyom király felemelte az öklét.

— Csak a halakat eszik meg, Balog Andrist nem, ezt ne felejtsd. Nem csoda, ha visszakivánkozik a földre, ahol kék az ég, Hdám az élet, madarak dalolnak, dolgozhatnak ...

— Hát van annál valami rosszabb? Dolgozni?... Inkább a forró zsírba kívánkoznék.

— Ezt csak olyan buta ponty mondja, mint te vagy. Én, a Súlyom király máskép látom a földi, meg a vizi életet.

Másnap estére megjött a Földsugár. Andris fellépkedett rajta s egyszerre ott látta maga körül a szép erdőt, a lombos fákat a parton, még a puszta zaját is hallotta, ha jól megerőltette a fülét. Sajgóit a szíve nagyon és egy erős tempóval megpróbálta az úszást. Gondolta, kiverekedi ő magát a partra, onnan aztán futólépésben megy a tanyáig. Szaladjon utána Súlyom király.

Súlyom király nem szaladt, de szaladt a hinár-kötél, amivel megakasztotta négy nagy béka-őr a Balog Andris lábát.

— Ejnye ejnye, Balog Andris. — mondták neki — csak nem akartál tán megszökni? Mi dolog volna az?

Balog Andris lehajtotta a fejét, megállt a viz tetején lés olyan keservesen, amilyen keservesen csak tud az ember panaszkodni, rákezdte:

— Felejtsetek engem, látjátok mi lettem, Súlyom király udvarába koldus, szolga lettem! Ne jöjjetek erre, sirassatok engem, hinár fogja kezem, lábam, sose láttok engem ...

így hallottam én ezt a mesét egy öreg embertől a Dunaparton, gyerekek. Váltig állította, hogy ő egyszer megleste Balog Andris szolgalegényt, amint feljött holdsugáron a viz tetejére és keservesen, sírva, elénekelte a nótáját.