Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)
1934-07-28 / 60. szám
1934 Julius 28. »KOMAROMI LAPOK« 9 oldal. Bagoly néne bosszúja. Éli egyszer az erdő szélén egv árva favágó a három gyermekével. Békében. csöndben voltak, embereket nagyritkán láttak, életükéi semmi meg nem keserítette. ( Am egyszer valakinek eszébe jutott, hogy megirigyelje ezt a boldogságot. A közeli városban élt egv nagyon gazdag ember. Ez egyszer el jött a magányos kunyhóba és megkérdezte a magányos favágót, volna-e vaIami kivánnivat ó j a ? Kívánnivalóm biz nincs, de azért szívesen találnék egy marék ezüstpénz l. — fel eile a favágó — szeretnék egyszer a három gyermekemnek várost, cirkuszt, palotákat, színházat és hajót, vonatot meg repülőgépet mutatni, mert szegénykék bizony ebből még semmit sem láttak. Ezt szedetném én csak egyszer ebben az életben. Hát azon segíthetünk, — mondta a városi ember és letett az asztalra nem is egy, hanem két marék ezüstöt. Kölcsönadta a tömérdek pénzt. írást csináltak róla. Másnap favágóék útrakellek. megnézték a cirkuszt, meg a hajót, meg a vonatot s mire hazatérlek. elfogyott a pénz mind. Ám harmadnap megjött a városi ember és így szólt: Fizesd vissza a pénzemet, jóember. mert ha nem fizetsz, enyim a ház és te elmehetsz a gyerekeiddel világgá. A favágó persze fizetni nem tudott, •összecsomagolta hát a kétmarékra való holmiját és bevette magát a vadonba. Alentck-mendegéllek három nap. három éjjel, aztán nem bírták tovább a gyerekek, lefeküdtek tehát és felkészültek a pusztulásra. Mert hiszen az erdők mélyén kitől várhatnának segítséget1/ Bárcsak sohase jutott volna eszembe, hogy városba menjek, jajgatott a favágó keserűen már most mi lesz velünk? Meghalunk éhen és ezt mind csak a nagyravágyásom. meg kíváncsiságom okozta: óh. jaj nekem! Ebben a pillanatban a mellettük merpdező sziklák közül megszólalt egy bagoly. A bagolymama is panaszkodott. hogy fáznak a fiókái s mivel ő már annyira öreg, hogy majd minden tolla kihullott, nincs mivel betakarni a kicsinyeit. A favágó szóba ereszkedett a bagollyal s jószívűen odaadta neki a kabátját. Bagolymama szépen megköszönte, betakarta a fiókáit, aztán elmeséltette a favágóval az egész sorsát s végül megvakarta tar fejét, így szólt: — Mondok valamit, jóember. Van nekem egy barátom, a mackó. Mindjárt idehívom, aztán tanácskozzunk, mitevők legyünk. Hallgass csak! Rettenetesen huhogott. Csakhamar meg is jelent a mackó, aztán az is segítséget hívott. Róka koma jött elő. Föltette a pápaszemét, de hogy együtt legyen az egész kupaktanács, elhivatták még a hollót is és ez egy kopasz fa törzsén kiszámította, mi a teendő. Holló néni valóban nagy tudósnak számított a vadonban. Arany töltőtollat hordott a Dalfüle mellt is számtankönyvet a hóna alatt! — Majd én elintézem az ügyet. Bagoly néne, mondta a Holló csak azt mondd meg, jóember, hogy lehettél annyira ügyetlen, hogy aláírtad a nevedet egv ilyen uzsorás levelére! Nem tudtad, ha a: ember odaírja valahová a nevét, jelel is érié:’ — öli. hiszen gyerekkoromban anynyiszor odal'irkáltam a nevem a házak falára, kerítésekre, mégsem lett baj belőle! — felelte a favágó. Ha a rendőr meglátta volna, bizony megbüntetett volna! Node most már arról van szó. hogy segítsünk rajtad. Holnap reggel fordulj sarkon és indulj vissza a házadhoz. Mondd meg a városi embernek, hagyja el rögtön a kunyhódat, különben följelented. A többit bízd rám. A kölcsönkapott ezüstöl azlán majd apránkint visszafizeted az uzsorásnak! Egyszer engem is becsapott az uzsorás. mondta a bagoly lám. ő vitte el a tollaimat törlesztésbe, mert én is oktalan voltam és aláírtam egy adóslevelet. Most hál itt az idő, Holló néne, hogy megbosszuljuk magunkat! Másnap hajnalban a favágó a hátára vette a gyermekeit és csakhamar visszatért a konyhájához. Az uzsorás csodál kozva hallgatta a fenyegetéseit s mielőtt határozott volna, mégegyszer elolvasta az adóslevelet. Am ekkor kis hijján a guta ütötte meg. Valaki az éj folyamán beleírta a levélbe, hogy a favágó ráér ezer és egg éven át fizelgetni a két marék ezüstöt! Holló néni. az írástudó, berepült éjszaka az uzsorás szobájába és áljavította a szigorú írást. Mit volt mii lenni, az uzsorás hátára kapta a cókmókját és sietve eltávozott. A favágó pedig visszafoglalta a hajlékát, melyet oly meggondolatlanul elveszített s megfogadta, hogy soha többé kölcsönt nem kér. mert a kölcsön csak addig kellemes, míg el nem köllötle az ember, de keserűvé válik, mihelyt vissza kell fizetni azt. Aki kölcsönt kér. szolgájává válik annak, akitől kérte. Inkább maradjunk szegény emberek, ne vágyakozzunk el nem érhető dolgok után, mert aki tovább nyújtózkodik, mint ameddig a takarója ér, annak kilóg a lába a takaró alól s megrágják azt az egerek ! Ezer forint me^ a furfangos cigány. Apámtól hallottam, ő meg az öregapjálól Ábris cigány nevezetes históriáját. Afféle hírhozó. hírvivő fullajtár volt Ábris a tarnóci kúrián. Cingár lábikrája ördöngős gyorsasággal röpítette akár a hetedik halárba, furfangos elméje fogott, mint a boréivá éle, Kellett is. hogy fogjon, mert írott betűvel holta napjáig hadilábon állott az istenadta. Szóbeli üzenetet hordott csupán. Régifajta pipás magyar volt dédapám. nem szívesen mozdult ki vackából. Egy napon szólítja az udvaron sündörgő cigányt: — Ide csak Ábris! Tudod-e merre van Ujhely? Nem tudom instálom. Mégysz az országúton egyenesen az orrod elé, amíg egy nagy városba érsz, az lesz Ujhely. — írtéin alássan. — No. ha érted, hát ide figyelj, füstös. Sok pénzt fogsz hozni, ezer jiengő forintot. Vigyázz reá. mint szemed fényére, hatos híjjá ne legyen. mert... Meglóbálta dédapám a meggvfacsibukszárat sokatmondón, sokai Ígérőn . A cigány megvakarta tarkóját, ma jd kibökte: Csókolom a kezsil lábál. lessen inkább az Andrist küldeni. Nem addig van a’. Parancs, parancs. Lódulj utadra akasztófavirág. Ezser forint sok pízs nyögdécselt a cigány. megfognak a zsiványok, felakasztanak. Elhallgass more. — reccsent rá a gazda. ehol az. írás. erre kapod a pénzt. Kenyeret szalonnál pakol lass két napra a konyhában. Mit volt mit tenni, útnak eredt Ábris. Tömöll tarisznyát kanyaritott a nyakába, meg sem állott Ujhely városáig. Most következet l csak a bökkenő. Mert írott cédulát nyomtak ugyan a markába, de tartalmát elfeledték élőszóval megmagyarázni. Kukkot se tudott Ábris ki be tűzni. hová. merre forduljon az idegen városban. No. nem kell a cigányt félteni, megél az a jég hátán is. Akadt az uccán iziben jóképű, szívesszavú ember, aki kiokosította, el is kísérte a főtéren székelő hivatalba. összesúgtak, búgtak a tintanyaló emberek. Igaz is. ki látott már cigányra pénzt, kecskére káposztát bízni. Pedighát ezúttal csalódtak a jó urak, malacot, hullott almát lopott Ábris nem egyszer, pénzt soha világételében. Minek is, többet ér a harapnivaló. Utoljára kifizették mégis az ezer forintot. Annak rendje módja szerint megszerkesztett írást hozott Ábris, a többi 'nem az ő dolguk — okoskodtak a hümmögő urak s kiszámolták a töméntelen bankónyalábot. Hazafelé következett csak Ábris cigány tövises útja. Zsiványt szimatoll minden bokorzörrenésre. Hej, csak meg ne sejtsék, hogy kincs lapul a tarisznyában! Siralmas nóta lenne abból! Aligha sejthették, mért bölcsen krajcá rk ál k u nyorált ú l on-ű l fé len. Hadd higyjék. hogy üres az iszákja. Estére faluba ért Ábris. Az alvégen csendőrcsapat áldogált feltűzött szuronnyal. Nézte őket a furfangos more s abban a szempillantásban pompás ötletet termelt az elméje. Jó helyen lesz már az ezer pengő éccakára — vigyorgott s — ő tudta miért — belekötött egy szembejövő részeg atyafiba. Parázs verekedés, éktelen sivalkodás verte fel a falu csendjét. nem csoda, hogy nyomban fülön fogták Ábrist a kakastollasok és vitték nem éppen szelíd símogatás közben bűvös helyre, dutyiba. Hát hiszen csak azt akarta Ábris. Biztos helyet talált, alhatolt immár nyugodtan hajnalig, szuronyok őrök vigyázták őt is. meg a tarisznyában rejtőző kincsei is. Hajnalban odaálll Ábris az őrmester elé. Csak egyet kért a drágalátos zsandár űrtől, azt hogy félnapra hazanézhessen öreg szülőjéhez. Lódulj engedett az őrmester s két szál legényt rendelt melléje őrizel öl. Délután négy óra lehetett, amikor Ábris és szuronyos kísérői befordultak a tarnóci kúria kapuján. Dédapám lecsapta a füstölgő pipaszárat. Gazember, — toporzékolt — hol az ezer forint? — Itt a tarisznyában - vigyorgott a cigány. Akkor lappadt le a gazda tajtékos kedve akkor hát mi a csudát keres itt ez a két zsandár? Ábris ravaszul kacsintott: Füleltem a pízst instálom, hát clkísirtcttem magamat velük. Nagyot kacagott dédapám, akkorát, hogy rengeti belé testes dereka. Ba-> rockot nyomott jókedvében a more fejére. Vidám poharazás közben holta napjáig emlegette Ábris cigány útját Ujhely városába. A hátonjáró rák. Hópelyhek milliárdjai hullanak álá a magasból: kiszakadt az angyalok párnája. A hatalmas fenyőágak meghajolnak a ragyogó teher alatt, tövükben hallgatagon kígyózik a kis patak síma jégtükre. Elnémullak a beszédes habok, alszik a vizek tündére. Pihen a birodalma. Lakosai elrejtőztek a fenék kavicsai között vagy az iszapban, csak a halak néma serege úszkál kísérteties csöndben, mini visszajáró emlékei a messzetűnl szép napoknak. Kövek alá húzódva, bús magányban tölti napjait a rák is. Szeptembertől kezdve nem igen hagyta el rejtekhelyét a vizek páncélos lovagja. Hadd mondhassák az emberek, hogy az r-es hónapokban nem jő a rák. Ö úgyis tudja, hogy csak azért nem jó, amiért a rókának savanyú voll a szőlő: mert nem lehet hozzájutni. Visszahúzódik sziklavárába, oil várja be, míg elvonul a vizek felett fehér csillámpalástjában a zord öreg. a Tél. Mikor pedig meglazul a patakok bilincse. melegebben csókolja a napsugár a dermedt rügyeket, ‘készülődik arra, hogy levesse immár szűkké vált ócska köntösét és fetöltse a tavasz tiszteletére az újat. Nagy dolog ez a rák életében, amit bizony el is képzelhetünk, mert a szó szoros értelmében kibúvik a bőréből. Mikor már szűk lett neki a lovagi páncél, mikor érzi az ifjú rák-lovag, vagy kisasszony, 'hogy jó lenne már egy kissé bővebb ruha, akkor egy nagyot nyújtózik, hogy kettéreped hátán a páncél és ő kihúzza belőle a testét, mini ahogy mi a keztvűből kihúzzuk a kezünket. A szemek, a csápok, a lábak mind kibújnak régi hüvelyükből és ott áll a rák puhán, gyámoltalanul, míg a gyomra falában lévő mész fel ívem oldódik^ s a bőrbe kerülve újból meg nem keményíti azt. Ilyenkor a rák valósággal beteg. Amint azután túl van a nagy eseményen. még egy dologról kell sürgősen gondoskodnia: rendbehozza egyik érzékszervét. amely tökéletlenné vált a ved lés mialt. Ez a szerv az ő helyzet érző szerve. Ha a hátára fektetjük a rákot, ennek a révén értesül kellemetlen helyzetéről, ez ösztönzi, hogy ismét talpra álljon. A frissen vedlett rák siet ezt a fontos érzékszervet mielőbb megreperálni. A vedlés után ide-oda tapogat a fenéken, azután ollóival a csápjai töve felé nyulkál, mintha oda akarna rakni valamit. Itt. a második csáppár tövén kis nyílást találunk. Ez a helyzetérző szervnek a nyílása és egy kis hólyagocskába vezet. A kis hólyag titkairól már nehezebb felvilágosítást kapni. Ki kell óvatosan szedni a csáp tövéből és jó nagyítónkat hívjuk szemünk segítségére. A nagyító alatt azlán feltárjuk finom eszközeinkkel a hólyagoeska rejtelmes belsejét. Apró szőrök meredeznek felénk a belső faláról és megtalál juk azt a valamit i,s, amiről az imént annyit láttunk. hogy a rák gyömöszölte bele a hólyagocskába: kis homokszemek vannak a szőrszálak fölött. Mikroszkóphimmal még több vallomást csikarhatunk ki a hólyagocská-ból. Leleplezzük az idegrostokat, amelyek körülveszik mindenik szőröcskének a tövét. A kis hólyag most már bevallotta minden titkát. Immár tisztában vagyunk szerepével. Azok a szőröeskék olyan érzékenyek. mint a macska bajuszának a sortéi: a legkisebb nyomási is azonnal megérzik. Csakhogy a hólyagocska szőrszálait egyéb nem nyomhatja, mint azok az apró homokszemek, amiket a rák belerakott. Ezek úgy gördülhetnek a kis hólyagban idestova. mint a korsóban a kavicsszemek.
