Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)
1934-12-29 / 103. szám
2. oldal. »KOMAROMI LAPOK« 1934. december 29. ben, organizációban sem szabad résztvenniök s nem szabad terjeszteniük politikai sajtótermékeket. De a rendelet kivételt is tesz. mert az úgynevezett »hazafias front« által rendezett gyűlések és kiadott sajtótermékek nem esnek tilalom alá. A gazdaárverések elhalasztásának káros következményei. A Lidové Noviny c. napilap egyik napokban megjelent számában foglalkozik a gazdaárverések ismételt elhalasztásával és ennek kapcsán részletesen felsorolja az ez ügyben hozott törvényeket. Majd figyelmezteti a kormányt arra, hogy ebben a kérdésben a lakásvédelemhez hasonló egészségtelen helyzet kezd kifejlődni. A helyes megoldás — a lap szerint — az volna, hogy az árverések állandó elhalasztgatása helyett véglegesen rendeznék a gazdaadósságok kérdését. A lap furcsának találja, hogy a hitelpiac rendezését állandóan sürgető szociáldemokrata párt nem veszi észre, hogy az árverések állandó halasztgatása a legerősebb fékezöje a hiteléletnek és hogy a párt nehézségeket gördíl a gazdaadósságok kérdése végleges rendezésének útjába, holott ennek a kérdésnek megoldása kezd égetően sürgős lenni. A Slovák észrevételei a kormány által föntartott magyarnyelvű sajtóról. Törekvések a magyar kisebbségnek az államgondolathoz való megszerzésére! főcím és Miért mondták fel a szolgálatot az eddigi kísérletek« — alcím alatt a Slovák c. néppárti lap ismerteti a Lidové Novinynek Dzurányi ellen Intézett támadását, majd egyebek között ezeket az észrevételekéi fűzi a cikkhez: — A csehszlovák közvélemény joggal nem találja a Magyar Újságban azt a tényezőt, amely magyarjaink körében propagálhatná a demokrácia és az állam gondolatát. Még a rádiórovatuk is figyelemreméltó. Míg a prágai, pozsonyi programokat alig két-hároro sorban hozzák, a budapesti programnak egész hasából szentelnek. A M. U. csaknem két éves működése alatt magyarjainkra befolyást egyáltalán nem gyakorolt. A városi magyar zsidó szellemi nívója számára készült lap nem nyerheti meg a magyar földművqst s c lap nem tudott megszerezni a maga oldalára egyetlen magyar kulturális intézményt, egyetlen magyar politikai tényezőt sem. És csaknem kétéves működése alatt kizárólag pesli tucatpublicisták cikkeivel táplálja olvasóit. A kormánynak, ha már ilyen lapot tart, tudnia kellene, hogy mire van szüksége a magyar közvéleménynek s aszerint kellene berendezkednie. E kérdésről eddig hallgattunk, de hogy a Slow Dennik bennünket azzal vádol, hogy a magyarokkal közlekedő edényt alkotunk, nem hagyjuk szó nélkül a M. U-ot sem. E lap magyar kisebbségi politikai eredményei egyenlők a nullával. Oly embereket kellene keresni, akik behatolnának a magyar tömegek közé, megnyernék telkükéi. Oly légkört kell teremteni, hogy a magyar büszke legyen arra, hogy csehszlovák állampolgár. De ez nem érhető el magyar emigránsokkal, súlyos bűncselekményekkel vádolt személyekkel. SZILVESZTER A Szilveszterrel pontosan úgy van az ember, mint a szerelemmel. »Kellett ez nekem?« — kérdezzük magunktól újév napján, mikor estefelé zúgó fejjel és keserű szájjal felébredünk nehéz álmunkból, amelynek csak úgy reggel kilenc óra tájban adtuk át magunkat az átdorbézolt éjszaka után. »Kellett ez nekem?« — ezt mondjuk minden szerelmi kiábrándulás után is, amely állapot erősen hasonló a szilveszteri mámort követő kacccnjammerhez. És minden fáradt, macskajajos újévkor és minden szerelem kijózanító másnapján megfogadjuk, hogy: soha többet, hogy utoljára történt. És minden újabb Szilveszterkor és minden újabb májusban olyan szépen megfeledkezünk fogadalmunkról és olyan boldogan ugrunk megint bele a mámorba, mintha most tennénk először. Mondom, pontosan úgy vagyunk a nan járlak iskolába és ott étkeztek. A téli alkonyatok borulatában a doktor gyermekei sokszor lejöttek a felsőházból. A nagyobbak felgyűrték a vastag kabátok gallérját, a kisebbeket meleg kendőkbe burkolták és a cselédleány vezetésével az egész sereg nevetve szaladt végig az udvaron. Az ács gyermekei a nyitott ajtóban várták őket, a szobába betódult a hideg és elhomályosította az ablakokat; ilyenkor valamennyien a tűz mellé siettek, a cserépkályha oldalán melengették átfázott kezüket, azután a székeket oda cipelték a kályhához és nagy nehezen elhelyezkedtek. Az ajtót bereteszelték és eloltották a villanyt. A oselédleány, ez a csinos, fiatal teremtés nagyon szerette az ilyen délutánokat, amikor kiszabadulva alsóbbrendű munkájának egyforma és lealázó unalmából, bemehetett a gyermekekhez, akiket elmondható okot nem is találva, szeretett. Ezek a délutánok kettős örömet jelentetlek számára: ilyenkor nem érezte háta mögött az anyát, akinek csendes, de bármelyik pillanatban korlátlanul megnyilvánulható és az ő legjobb szívvel elgondolt tetteit gyökerében megsemmisítő fensőbbsége mód felelt nyugtalanította, másrészről zavar nélkül kiélvezte a gyermekiesen elragadtatott csodálatot, amellyel az ács fiai elhalmozták. A cselédleány a karosszékbe ült és így a főhelyre került, a gyermekek melléje telepedtek, a legkisebb az ölébe mászott és átölelte a nyakát. Igv hajolt le Erzsi a kályhához, rárakott és nyitvahagyta az ajtaját; a tűz egyszerre fellobogott, a gyermekek le-Szilveszterrel, mini a szerelemmel. Ebben a kettőben nem érzünk önérzeti kérdést, nem ismerjük a tapasztalatok bölcs leszűrődését, titokban azt hiszem, hogy a Szilveszter ugyanolyan elemi erejű hatalom az ember életében, mint a szerelem. Vagy legalábbis ugyanolyan rossz szokás. A magam részéről egyetlen Szilveszterre emlékszem, amely zavartalanul szép és kellemes volt. Ezen az emlékezetes Szilveszter-estén pontosan tíz órakor lefeküdtem az ágyba, elővettem egy kedves könyvet, jóízűen olvasgattam és amikor az éjfél pillanatában szerte a világon összecsendültek a poharak és egekig pezsdültek a jókedv hullámai, én szépen boldog ujesztendőt kívántam önmagámnak. valamint távoli szeretteimíiek és nyugodtan elszenderedtem. Micsoda büszkeség volt másnap frissen ébredni és a város álmos, sápadt, zúgófejű és keserűszájú lakosai közt körülbelül egyedül érezni magagamat frissnek, józannak, okosnak. Csakhogy... Mi értelme volna az egész életnek, ha az ember, akármit csinál, csak a másnapra gondolna és sohasem élne a jelen pillanatnak? Élet volna-e az élet. ha nem villanna fel szürkeségében cgy-cgy percnyi mámor, egy-egy tavasznyi szerelem? És ha választanunk kellene egy hűvösen szemlélődő élet bölcs józansága és egy szenvedélyesen viharzó élet között, amely mámor és csömör váltakozó hullámain hányódik, vájjon melyiket választanok? Most — az előzmények után némileg meglepő fordulattal — kijelentem, hogy ami engem illet, én az utóbbit választanám. Mert hiába érzem életem legzavartalanabb és legkellemesebb Szilveszterének azt, amelyet józanul átaludtam, csak arra gondolva, hogy másnap milyen friss leszek, ez az éjszaka minden volt, csak Szilveszter éjszaka nem. Aludni minden éjjel lehel, frissnek, józannak lenni minden hétköznapon lehet, sőt kell. De Szilveszter csak egyetlenegyszer esik minden esztendőben, amint ifjúság sincs keltő egy életben, ifjúság, amelytől elválaszthatatlan a szerelem fogalma. És ha az ember ezt a mámorra, elfeledkezésre, vidám reménységre rendelt szilveszteri éjszakát elmulasztja, ez olyan, mintha elmulasztanék az ifjúságot. Ó, az a másnapi A szilveszteri éjszaka másnapja: az újévnapi letörtség; az ifjúságnak máshúnyták szemüket, majd érezve arcukon a meleg lobogást, újra kinyitották; a hátsó fal mezején, ha ösz- Kzebújlak, vág}- félrehajoltak, óriási árnyékok imbolyogtak és a láng mélységes vörösre festette Erzsi boldog arcát. III. Ilyenkor mese következett; a gyermekek. még a nagyobbak is áhítalosan lesték a szól. Boldogan és ijedten maguk is resztvettek a történetben, öszszébb húzódtak a láng körül, megfogták a szoknyáját, hogy védelmet keressenek nála; a doktor nagyobbik lánya pedig keze után nyúlt, magához vonta és szenvedélyesen rászorította az arcát. Erzsi történetei mások voltak, mint amilyeneket eddig hallottak. Erzsi a pusztán nőtt fel és az éjszaka susogással, hirtelen rebbenésekkel leli sötétségében, ablak-szemeit tágra nyitva, tanyájuk mellett robogott el a vonat. A vonat már túljutott a dombon és nekiszabadulva rohant a város lámpái felé, amikor a tanya előtt felsikoltotlak az eltaposott boszorkányok; a nádas felett libegő, apró mécsesek gyuladlak meg: a nádi asszony kölykei voltak ezek, akik előjöttek a láp mélyéről és hosszan elnyújtott visítással ijesztgették a tanya udvaron járó leányokat. . Amikor a hold elbújt a felhők mögé és az ég szakadozott nyílásain csak nagynéha tűnt elő, a nádi asszony is kijött a láp szélén. Karjába halott fiát vitte és oly könynyedén szaladt végig a part mentén, hogy alig hallatszott. Röpködő fénybogarak kísérték, meg három nádi csikasz. Nagyon sötét éjszakákon, aminapja: öregkori kihűlt szívünk. Ha újév napján frissek és józanok vagyunk, ez azt jelenti, hogy színtelen, unalmas és egyhangú volt a szilveszteri éjszakánk, akárcsak az olyan ember öregsége, akinek nincsenek forró, sugaras emlékei ifjúságából, amelyek átmelegítsék hülő szívét. Minden szép, színes, jóleső élménnyel, amelyet a maga idejében elmulasztunk, később leszünk szegényebbek. — És sokkal később, az öregkor váltig egyforma, színtelen és sívár napjain bánjuk meg, ha elszalasztottuk az egyetlen percet, amelyért élni érdemes: az ifjúság röpke percét, a szerelem tűnő pillanatait. Mindenért meg kell fizetnünk ezen a világon. A fényért árnnyal, a mámorért csömörrel, szerelemért szenvedéssel vagy kiábrándulással, a tavaszért téllel, az ifjúságért öreg korral. De fizetni, anélkül, hogy kaptunk volna érte valamit, — micsoda tragikus sors volna ez! Mert éppen ott van az emberi élet látszólagos igazságtalanságának nagy igazsága, hogy fizetni mindnyájunknak kell, akár elvettük érte az élet asztaláról, amit nyújtott, akár nem. Az élet ad is és el is vesz. Többet vesz el, mintsem ad. Egyeseknek többet ad, mint másoknak. De abban az egyben igazságos, hogy mindenkitől egyformán vesz el. Rajtunk áll tehát, hogy abból, amit kínál, két kézzel vegyünk, nehogy később még az önvád is gyötörjön bennünket. Mert igazán bölccsé csak az válhatik, aki önmagáról tudja: mi a bolondság. Igazán leszűrődötté csak az érik idővel, aki úgy forrt a maga idejében, mint a must, mely nemes borrá válik. És az életei magasról nézni, csak az tudja igazán, aki valaha ott élt legviharzóbb sodrában. Boldog csak az lehet, aki tudja, mi a boldogtalanság, de aki egyiket sem ismerte soha, az nem tudja: mi az élet. Ezérl mondom, bizony mondom nektek: ne legyetek bölcsek, józanok, amíg maga az élet nem figyelmeztet rá, hogy elég volt a jóból. Csak mondjuk hát ezután is, újév reggelén és szerelmeink alkonyatán: hát kellett ez nekem? És csak fogadjuk meg szépen, hogy soha többé. Csak mondjuk, csak fogadjuk meg és... csak kezdjük mindig újra. Hiszen ez az élet, hiszen éppen ez az, ami az életünket, ezt a banális tragikomédiát kissé elviselhetővé és néha egészen mulatságossá teszi. F. J. kor a kutyák a farakás alá bújtak, a nádas közepén felvillan a világosság: a nádi asszony táncol ilyenkor a csikaszoknak. Körbe ülve, égő szemmel nézik, amint átrohan a tűzön, hogy azután másoldalról ismét visszatérjen és rémületbe ejtse a parasztlegényekct. akik szívdobogva leskelődnek utána, meghúzódva a rozoga csónakok mélyén... A nádi asszony eljutott a sínekig és megtalálta a boszorkányokat. Kelten voltak ezek az átkozottak, szárnyukat és lábukat összetörte a vonat, bénán ültek a part oldalában. Már nem sikoltoztak, csendesen nyögtek és fajdalmukban a partot verték. A nádi asszony nagyot kiáltott, fiának holttestét letette az árok partjára; a halott fiú lassan kinyitotta szemét, de az anyja nem nézett rá. A holttest, belegördült a vízben, az ár elragadta és sebesen levitte a csatornába. A nádi asszony felsegítette a két boszorkányt és visszarohant undok terhével a nádasig. Ott belelépett a vízbe és eltűnt ... Ilyeneket mesélt Erzsi a gyermekeknek, másokat nem tudott, vagy nem szeretett. Ezeken nőtt fel, ezeket hallotta kiskorában és most, amikor e történeteket a gyermekeknek elbeszélte, egész valójában újra átélte a puszta éjszakáit; hallatlanul érzékeny, felizgatod bőrében ismét érezte az alig mozduló szellő gyöngéd és édesen csiklandó hullámzását, lábujjait gyerekesen begörbítette, mert úgy érezte, hogy mezítláb jár tűben és a harmat be nedvesíti talpát. IV. A puszta legszélén, már réges-ré-Este az alsóházban. Irta: Debreczeny Miklós. I Az eső már napok óta esik. A felhők egymásra rétegeződnek és beborítják az eget. A varjak ázottan üldögélnek a kopasz ágakon, egészen összehúzzák testüket, néha hirtelen íölkerekednek és minden láthaló ok nélkül elhagyják ülőhelyüket; nehézkesen föllebbennek az esőtől sűrű levegőbe s telekárogják a vidéket. Ilyenkor, közvetlen lámpagyújtás után, mikor az este már beborította a földeket és a világ elkomolyodva még utolsó mozdulataival is az éjszaka elébe készülődik, hihetetlenül megvilágosodnak a dolgok; a napokon át. tartó zűrzavart, a lámpa szelíd fénykoszorújaként, értelem veszi körül, a xnegokoiatlan teltek elveszítik értelmi feleletük érdekességét és lelkem mélyén fölosillan az öröm valamilyen halvány árnyalata, mert érzem, hogy egyre jobban tűröm az életet és még minden megváltozik. Az alkonyat függönyén át elhomályosodik a kert, a fák, ahogy egymás melleit állanak, beleolvadnak a lugas súlyos és bizonytalan tömegébe. A bokrok összeborulnak és hátrahúzódnak a sötétségbe. Kinyitom az ablakomat és mélyen lélegzem az átpárásodott levegőben. Az alsóházból fölhallatszik a cselédlányok vágyakozó és bánatos éneke. II. Az ács gyermekeit a doktor tartotta.
