Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)

1934-12-22 / 102. szám

14 oldal

»KOMÁROMI LAPOK«

1934. december 22.

ASSZONYOKNAK.

Kinyi p*l.

Volt egyszer egy vidéki orvos, aki barátságból kezelt betegéin) óriási papírpálmát kapott ajándékba. Az ízléstelen jószág egymaga megtöltötte a fél rendelőt és halálra keserítette a szegény doktori, aki elhatározta, hogy az első adódó alkalomkor túlad a különös szobadíszen. Ez azonban nem ment olyan könnyen. Eladásra kínálta, de nem akadt vevő. Sőt ingyen se kellett. Végre költséget nem kiméivé egy ifjú jegyespárnak adta ajándékba; az eljegyzést felbontották, a pálmát visszaküldték. Jótékonycélu sorsjátékra adta, főnyereményként; visszanyerte. Kitelte a lépcsőházba; a háziúr fölmondással fenyegetőzött. Elköltözött a lakásból, otthagyta a gyűgöt, de utána vitték és még fizetni kellett... Kedélybeteg lett a sorozatos kudarcoktól. A pálmát már valósággal vakon gyűlölte, hazamenni sem mert miatta és az egykori szolid ember éjszakáról-éjszakára kocsmázott. Végre mentő eszméje támadt: egy ködös őszi éjjelen, mindenrekész barátjával és cinkostársával megragadta a pálma hatalmas dézsáját és a sötétség leple alatt a folyó partjára vonszolja. Már lendült a kar a hullámsír jölött, még egy mozdulat és... gallérján ragadta a rendőr. Bekísérte mindkettőjüket; a bűnjelet a bűnösök magukkal cijielték... Kihallgatás, tanúvallomások. Tisztázták magukat, de a pálmát újabb költséggel el kellett hozatni a kapitányságról.

Amikor a karácsonyi ajándékvásárlásokra gondolok, minduntalan ottbujócskázik emlékezetemben a pálmával boldogított doktor. Főleg, ha leleményes üzletek kirakatában, ilyenféle feliratokat látok: Ajándékok becserélése végett, karácsony napján tíz óráig nyitva tartunk: és olyankor, amikor barátnők mesélik egymásnak: »Négy flap-jackol és három teljesen egyforma bridgenesszeszert kaptam, férjem hét frakkzsebbe való pénztárcát az egy frakkjához, amelyet csak a legkényszerítőbb körülmények közt hajlandó felvenni«...

Bizony az ajándék kiválogatása nem könnyű dolog. És főképpen nehéz karácsonykor és újévkor, amikor olyan nagy a hossz az ajándékokban. Hányán vannak, akik mostanában a karácsonyi ajándékok miatt gyötrő kétségek között élnek.

Mi is az ajándék? Kisebb vagy nagyobb tárgy, amit azért adunk valakinek, hogy örömet szerezzünk vele. Valami, amit az illető használni tud,

de nem tartozik a legelemibb életszükségletei közé. Valami, ami nincs, de kellene... és nem azért nincs, mert nem is kell az illetőnek... Valami, ami sokat mutat, de lehetőleg kevésbe kerül.

Az ajándékozáshoz emberismeret és psichológia kell. Vannak született ajándékozók, akik vaktában fején találják a szöget.

*

Nem azt adjuk, amire mi magunk vágyunk, hanem azl, ami boldogítandónak tetszik. Megesik például, hogy rajongunk a komoly irodalomért, de megajándékozandó barátunk csak sárgafedelű detektívregényeket olvas. Az ilyen a legszebb irodalmi alkotást is csak szép kötése miatt becsüli, mint könyvszekrényének dekoratív töltelékéi. Ne akarjunk ajándékokkal nevelni, mert ezt nem igen szokták méltányolni embertársaink. Legegyszerűbb természetesen, ha listát fektetünk az illető elé es rábízzuk a választást; vagy nővérén, vagy feleségén keresztül kémkedünk rejtett hajlandóságai iránt.

Az előbbi tételnek azonban az ellenléte is szabály. Ne adj olyat, amit magad se vennél szívesen. Gondolj arra a lehetőségre, hogy a megajándékozottal egy fokkal Ízléstelenebbnek Ítélted, mint amilyen valóban.

Az illető ismervén téged, tisztában lesz azzal, hogy nem a magad ízlése után indultál és megérzi a lekicsinylést, Vagy megtörténhetett, hogy — amire inár nem is emlékszel egyszer, valamikor megvelőleg nyilatkoztál arról, amit most képmutató mosollyal nyújtasz át neki. Kész a sértés. Válassz tehát olyasmit, amiről feltételezhető, hogy az illetőnek megfelel, de egyúttal Le sem találod borzalmasan csúfnak,

*

Általános szokás, hogy anyagiakban szűkösen megáldott barátainknak hasznos, a vagyonosoknak csak luxustárgyakat ajándékozunk. Vájjon nem fordítóivá keilene-e cselekednünk? Azon, akinek örökös probléma a jó harisnya, nem segítünk egy tucat harisnyával sem. Viszont, ha valami különleges szépet, kis dísztárgyat, finom piperecikket, egészen speciálisan szép sált, vagy ha hasznosban is, de olyasmit veszünk, amiről sürgősebb gondjai mellett még csak nem is álmodik, soha nem remélt örömet okozhatunk.

Ha minden jóban dúskáló, elkényeztetett barátnénknak viszont Gerbeaud! vagy virágot küldünk, sablonos köszönő szó után betemeti a már beérkezett Gerbeaud- és virághalmazba. Vegyünk tehát neki valami köznapi!, hasznosat.

— Miféle madár vagy te, — kérdezte, mikor valamennyire magához tért íiz ámulatból.

— Ne törődj vele, — válaszolta az — tudom a szived bánatát. Olyan híressé teszem boraidat, hogy az egész világ azt vásárolja majd.

Tengeren innen, tengeren túl ismerni fogják a nevedet.

Te tán valami elvarázsolt király vagy? — kérdezte most már nagy hódolattal a kocsmáros. — Vagy igazi madárkirály vagy?

Ne törődj vele, válaszolta kurtán a különös látogató. — Csináltass egy százakós üveghordót. Válaszd el belül kétfelé. Egyik felébe tolls vörös bort, másik felébe sárga likőrt. A hordó aljára pedig koromfekete betűkkel ird rá a nevedet. Mikor ezzel elkészültél, újból látni fogsz. — Ezzel, mint villám, már ki is repült az ablakon.

Hej, folt is a kocsmáros leje, hogy minden pontosan úgy készüljön, ahogy a madár mondotta. De akkora hordót csak úgy tudott csináltatni, ha az egész vagyonát odaadta érte. Fájt is a szíve, jobban se kellett, de a hordót csak megcsináltatta azért. Majd meghozza az árát kamatostul« — mondta magának.

Mikor már a neve is rajta feketéllell, megkoccant az ablaküveg:

— Készen vagy, Halinda kocsmáros? — kérdezte az óriás madár.

A kocsmáros boldogan intett.

— Úgy, ahogy mondtad. Összes boromat, likőrömet beleöntöttem az üveghordóba. Egyik oldala pirosabb a tűznél, másik oldala sárgább az aranynál.- Akkor rendben van, a többit bízd rám, mondta a madár — s már röpül L is az udvarba, ahol az óriási hordó állt. Kemény csőrével megragadta a csapját s felszállt vele a levegői«'.

Éppen nagy vásár volt. Az emberek százával bámulták a különös látványt. Apraja, nagyja, mind Halinda kocsmáros nevét betűzgette a napsütésben szikrázó óriási üveghordó alján. A kocsmáros pedig ott állt az ajtóban, azl se tudta, hogyan illegesse magát nagy hiúságában. És előre dörzsölte a kezét, a sok pénzre gondolt, ami majd a markát üti.

De ebben a pillanatban borzasztó dolog történt. A kocsmáros azt hitte, a föld mozdult ki sarkaiból, vagy az ég szakadt le. A madár kiejtette csőréből az üveghordót, úgyhogy darabokra lóri. A tűznél pirosabb bor, meg az aranynál sárgább likőr szétfolvt a földön. '

— Oda a vagyonon!, borom, mindenem, — jajgatott a kocsmáros kétségbeesetten.

Bezzeg nem jajgatott a vásár népe; olyan hahotára fakadt, hogy a szomszéd határban is rengett a föld.

— így jár a kapzsi ember, — mondogatták s odább rúgták az üvegcserepeket.

Öcsike karácsonyi előkészületei.

A kapzsi kocsmáros

Az egész vidéken nem volt olyan gazdag ember, mint Halinda kocsmáros. Mégse volt elégedett. Talán ha ezer hordó bora volna, azt is keveselné. Vagy ha a szalmazsákja szalma helyett bankótól dagadna, akkor is igy fohászkodna:- Istenkém, add, hogy még több pénzem legyen!

Pedig már igy is jónéhány kiskocsmáros csukta be a boltját, nem bírt versenyezni az ő cifra szép kocsmájával.

De mit használt mindez Halinda telhetetlen sóvárgásával szemben, akárha tengerbe kanál vizet öntenek.

Egy lépést se lehetett tenni már anélkül, hogy reklámjaiba ne ütközött volna az ember:

Halinda borai a legjobbak! — hirdette mindenütt. Halinda-bor, Halinda-sör, Halinda-likőr ... mintha nem is ettek volna itt az emberek.

Mégis álmatlanul hánykódott esténként az ágyában. Olyan reklámot szeretett volna kitalálni, amilyent még senki se látott, örökké tele volt a feje tervekkel, úgy járt, mint egy alvajáró; csoda, hogy még nem ütközött össze a templomtoronnyal.

Csúfolták is szomszédai, hacsak szerét tehették:

— Vigyázzon! A Holdba üti az orrát! — vagy: — Leesik arról a magas lóról, Halinda bácsi!

Ilyenkor összerezzent, meg is ijedt, de aztán csak mérgesen morgott eggyet s otthagyta őket a faképnél.

Egy este, amikor a pénzét számolgatta, felsóhajtott:

— Hej, csak történne valami csoda, hogy én árulhatnám egyedül a bort az egész világon! — Még egyet sóhajtott, olyan szívből jövőt, hogy a házat is majd elfújta.

Ebben a pillanatban egy óriási madár szállt az ablak párkányára. Megkopogtatta csőrével az üveget és így szólt:

— Nyisd ki az ablakot, bizony nem bánod meg!

A kocsmárosnak a szája is látva maradt. Nagyobb volt ez a madár a sasnál is, jobban beszélt az embernél is. Jóformán azt se tudta, mit csinál, csak úgy magától nyúlt a keze az ablak kilincséhez.

Mikor a madár az asztalára ült, szembe vele, újból megszólalt:

— Hallottam sóhajtozásaidat, azért jöttem, hogy segítségedre legyek.

A kocsniáros még mindig alig tudott szóhoz jutni.

Öcsike súlyos gondokba merülve sétált fel s alá a szobában. Háta mögött összefonta a két kezét, úgy, ahogy apuskától látta; a homlokát összeráncolta és néha meg-megrázta a fejét.

— Miben töröd már megint a fejedet? — kérdezte egymásután apuska is, anyuska is. De Öcsike úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdési: sétált és gondolkozol! tovább.

Közben vendég érkezeti: Pisla bácsi öcsike keresztapja. Apukáék beültek vele a szalonba. Öcsike pedig folytatta a sétáját.

— Nekem sem akarod megmondani, hogy min gondolkozol? kérdezte Andris.

— Neked megmondhatom, — felelte halkan Öcsi. — Nagy baj van. Ezs még sohasem történt meg velünk. Azs idén karácsonyra nem sikerült mindent össetörni, amit tavaly kaptunk. Még megvan azs égés kis falu: házsak, fák, lovak, tehenek. Alig egy-kettő tört üsse belőle.

— Hát ez is baj? — kérdezte Andris csodálkozva.

Perse hogy baj! — mondta Öcsi. — A jézuska megtudja, hogy van még játékunk és azst gondolja magában: ejnye, most úgyis olyan segény világ van, minek vigyek én ezseknek a gyerekeknek új játékot? Jó nekik a régi is.

— Gyorsan el kellene törni, — mondta Andris, mert belátta, hogy a mai világban könnyen támadhat ilyen gondolata a Jézuskának.

Azs ám, — felelte öcsi. — de ha azsl látja a Jézuska, hogy késakarva rontjuk el a játékunkat, akkor meg éppen nem hozs semmik

— Igaz, — szólt Andris. — Dehát akkor csakugyan nem tudom, mit csináljunk.

El kéne vesteni ezst a játékot, — mondta öcsi.

— Hiába, — felelte Andris, — takarításkor megtalálják.

Öcsike a buksijára csapott.

— Megvan! Nadselű gondolatom támadt ! <

— No. ki vele gyorsan!- Úgy fogjuk elvesíteni, hogy nem találják meg többet ebben a házban. És még jó vices is les belőle.

— No. most az egyszer nem tudom kitalálni, mi lehet a nadselű gondolatod.

— Meghiscm azst. Látod-e azst a nagy esernyőt, amit a Pista bácsi tett le azs előszobában?- Láttam. Még csodálkoztam is, hogy minek hoz ernyői, hiszen nem is esik most se hó, se eső.

— Éppen azs a jó, hogy nem esik. Belesórjuk azs égés játékot ebbe azs ernyőbe, azstán rácsavarjuk a salagot, mintha semmi sem történt volna. Pista bácsi elmegy, elvisi az ernyőt, nem vés ésre majd semmik Azstán egvser, mikor kinyitja, a nyakába potyog azs égés játék... házsak, fák, lovak, tehenek ... hogy csudáikozik majd! Jó vices les!

— Nagyon jó vicc, — mondta lelkesülten Andris, s egy perc sem telt belé, a falucska ott pihent Pista bácsi vastag ernyőjében. Házad, fák, lovak, tehenek, mind, mind.

Estefelé, mikor Pista bácsi elbúcsúzol t, a két fiú alig tudta visszafojtani a nevetést. Be is somíordáltak az előszobából. hogy ki ne pukkadjanak,

A vices« pompásan sikerült, Pista bácsi nem vett észre semmit —éppen csak az a kis baj történt, hogy a látogatása közben csúf, havas eső eredt meg. Amint a kapu alól kilépett, gyorsan ki kellett nyitnia az esernyőt — és mintha csak a Jézuska őt is gyereknek nézte volna a magas mennyországból és meg akarta volna ajándékozni, úgy hüllőit körülötte a sok apró ház, fa, ló, tehén...

— Hát ez micsoda? — gondolkozott Pista bácsi. — Igaz, hogy jó ember vagyok, de azért mégsem hiszem, hogy a Jézuska akarna ilyenformán megjutalmazni ... Olló, ezt bizonyosan az én keresztfiam cselekedte! No megállj, le gézengúz!

Nem volt rest, szépen fölment meginti öcsikéék lakására, becsöngetett, lehívta magával a két fiút s azt mondta nekik szép szelíden:

— Gyerekek, az idén a Jézuska már előre elküldte azt az ajándékot, amit. velem szokott küldeni nektek karácsonyra ... Bizonyosan azért, mert nagyon jók voltatok. Itt potyogott le mellettem a mennyországból az uccára. Szedjétek csak föl szaporán.! Majd fejetek fölé tartom az ernyőmet, hogy meg ne ázzatok.