Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)
1934-10-27 / 86. szám
1934, október 27. »KOMÁROMI LAPOK« 9. oldai.- ASSZONYOKNAK. Nagyasszony Csak idősebb hölgyeket tiszlelnek meg ezzel a valóban mély liszteletet jelző megszólítással: — Nagyasszony... Szeretem ezt a szót a szép magyaros csengéséért, szeretem a nemes pálhoszáérl, szeretem, mert bensősége van, erkölcsi hangsúlya. Etikai tartalma. Olyan szó ez, amelynek a patinás pompáját nem mindenki tudja elviselni... Egyéniség kell hozzá. Mint vannak régi brokát ruhák, amelyeket csak kivételes személyiségek tudnak hordani. A személyiség belső tartalma kell ehhez a megszólításhoz. Tisztes mull. tisztes jelen. Emelkedettség, öntudatosság, méltóság. Nem elegendő az ezüstglóriás ősz haj. Nem illet meg minden idős asszonyt. Vannak személyek, akikre szinte groteszkül súlvosodna ez a megszólítás, ha velük szemben használnánk. Mint valami nagyon nagy páncél egy kicsike emberen. Túlságosan kihangsúlvozódik a kicsinysége, jelentéktelensége, amivel nem tudja betölteni ezt a széles, pompázatos keretet. Dohát kit illet meg? Kit lehet nagyasszonynak szólítanunk? Bajos kurta szóval felelni rá. Valami olyan nagyszerű ideál van emögötl a szó mögött, amelyet öntudatlanul őriz a társadalmi szokás, hogy Csak kivételes személyekkel szemben engedi meg ezt a kivételesen mély tiszteletet adó megszólítást. Igen, a nagyasszony a magyar asszonynak az ideálja, eszményképe. Még ma is. Annak ellenére, hogy a mi korunkban, mintha kevesebben lennének s mind kevesebben az igazi nagyasszonyok. S tatán mintha nagy általánosságban kevesebben is keresnék az ősz haj, a lisztes kor méltóságát. Valamiképen nem divat az öregség, nem alakítja ki magában s magának az öreg napok szelíd stílusát és megcsöndesedett világszemléletét a mai ember. Nem akar a mai ember megöregedni, de mert az öregedés valósága mégis bekövetkezik, liát szépség és stílus nélkül viselt az élet ezüst koronáját. Pedig, higyjck el, az öregségnek is éppen úgy megvan a maga szépsége' s a maga boldogsága, mint a fiatalságnak. Amikor keressük, hogy kiket illet meg, kiket illethet meg a nagyaszszony megszólítás, első feltételnek éppen ezt a belső komolyságot kell felállítanunk, amely méltóságot és öntudatosságol ad a kornak, az ősz hajnak. Gondoljunk a hajdani nagyasszonyokra, akik emelt fővel, nyílt, nyugodt tekintettel jártak köztünk. Megcsendesedve szívükben, belátási és megértést fényeskedve lelkűkben. Szelídségei tündökölve. Halk szavukkal megbocsátást hirdetve az élet csillogásától megvakítottak számára. Az egyszerűség és megtisztultság voltak ők. Úgy járultunk elébük, mint a bölcsesség elé, mert ők valóban a megtestesült bölcsesség voltak. Túl az élet útvesztőin. A hiábavalóságok ismerői, a lényegek s igazságok tudói. De az ő komolyságuk nem volt holmi zord komorság, fagvakodoít dermedtség, rideg elutasítás. Éppen nem. Inkább az ő rúzstalan, de áhítatot keltőén sápadt ajkukon ragyogott a legszebb emberi mosoly, a belátás megértő és feloldó mosolya. Példakép voltak és reménység, hogy mi is majd így megcsendesedhetünk. Fehér kezük símogatása alatt békesség és megadó alázat költözött a szívünkbe. Messze, a nagy messzeségbe néző tekintetük nyomán fenséges horizontok tárulkoztak elénk. Látások, amik előtt megnyugodott a lelkünk. De biztonságukkal, belső eléréseikkel bátorítani is tudtak. Nagyasszonyok voltak! Ideálok, eszményképek voltak. Talán furcsa ma, a szívek és életek csendességének az ideáljáról beszélni, ma, amikor vad hajszában rikolt az emberiség s vigadni is csak jazz-dobok dübörgése, saxofonok sikongásai közben tud, ma, amikor a »béke háborújának« szörnyűséges esztendeit éljük, talán nagyon is furcsán hangzik, eszményképnek emlegetni a »nagyasszonyok« szelíd erkölcsű, drága egyéniségeit. Vagy talán éppen ebben a szenvedélyektől megbokrosodott életben kellenének ők! És én kívánom azoknak, akik ma nagyasszonyaink lehetnek, hogy tudjanak is nagyasszonyok lenni és kiváltom magunknak, hogy legyenek nagyasszonyaink, akik példaképeink maradnak és megőrzik a fehérhajú asszonyok szépséges ideálját a mai fiataloknak. Ha majd sokszor halljuk itt s amott az életben a szívet s lelket megejtő megszólítást: nagyasszony, akkor tudjuk már, hogy jóra kezd fordulni a világ sora, az emberiség mai tébolyultságából kezd magához térni. Ezek a szerény sorok nem tehettek mást, mint áhítalosan felidézték a magyar asszonyok mély emberi eszményét: a nagyasszony áldott emlékéi. A muskátlik telelt ütése. A muskátlik átteleltetése, ha kellő helyiség áll rendelkezésünkre, igen egyszerű művelet. Fontos az, hogy sem túl hideg, sem túl meleg helyiségben ne tartsuk őket. Átteleltetésrc a legalkalmasabb a -I 5 fok C melegségig világos, száraz helyiség, öntözésüket igen mérsékelten, csak 8— 10 naponként végezzük. Az esetleg előforduló korhadó vagy rothadásos részeket a hetenkénti átvizsgálásnál távolítsuk el, nehogy ezen rothadás az egész tövet tönkretegye. Az ilyen módon teleltetett növényeket azután a kora tavaszi hónapokban, ha módunkban áll, melegebb helyre viszszük (14- 16 fok C) és bővebb öntözéssel a fejlődés megindulására serkentjük. Az ilyen meghajtatott muskátlik korábban nyílnak a szabadban és szebb növényt adnak. Szokás még a muskátlit föld nélkül, gyökereikkel fölfelé felfüggesztve teleltetni. Ezt a teleltetést azonban csak olyan helyen végezzük, ahol párában igen gazdag, 4—5 C fokos helyiség áll rendelkezésünkre. Az így teleltetett növényeket is jó kora tavasszal becserepezni és a már említett módon meghajtatni. RECEPT. Ilagymásroslélyos. Fontos, hogy a rostélyost két-három napig jégen tartsuk, úgy, ahogy a mészárostól megvásároltuk, tehát mosatlanul. Igen jó, ha mindkét oldalát tiszta táblaolajjal' kenjük be és így tartjuk a jégen. Ebijén az esetben elkészítése elölt nem elég, ha megmossuk, hanem az olajat éles késsel lekaparjuk és azután mossuk meg. Jól kiverjük, megsózzuk, lisztben megmártjuk és forró zsírban hirtelen mindkét oldalát pirosra sütjük. Közben másik edényben zsírban karikára vágott hagymát pirítunk és a forró tálra szedeti hús tetejére szórjuk. Adhatunk hozzá ecetes uborkát, paprikát, mustárt. Nyúl vadlével. A megnyúzott nvulat egy napig hideg vízben áztatjuk, a gerincéről és hátsó combjairól fejtsük le a hártyát, tűzdeljük meg fehér szalonnával, sózzuk meg és forrázuk le a következő páclével. Vízben főzzünk meg karikára vágott zöldséget, 15 szem borsot, 6 babérlevelet, vöröshagymát karikára vágva, vöröshagyma megmosott héját, ecetet, sót. Egy napi állás után forraljuk fel ismét és forrázzuk le vele újból a nyulat. így hideg helyen 8—-10 napig eláll, ha minden másodnap újra felforraljuk a páclevet. Ha el akarjuk készíteni, egy kanál forró zsírban süssük meg pirosra a nyulat a zöldséggel, a páclével folyton öntözve. Ha megsült a hús, vegyük ki és a zöldséget süssük tovább egy kockacukorral és egy kanál liszttel. Ha eléggé megbámult, eresszük fel páclével, forraljuk fel, szitán törjük át. Tejfelt és ízlés szerint citromot vagy ecetet adjunk hozzá és a húsra öntjük. Citromszeletekkel díszítve, zsemlyegombóccal tálaljuk. Sárkányölő Szekercés Dávid Élt egyszer hajdanában, az égigsudárodó rengeteg mélyén egy derék favágó ember. Volt annak annyi temérdek fiúgyermeke, hogy minden döntenivaló fenyőszálra két legény jutott. így aztán hamarosan letarolták az erdőt, elfogyott a munka s elfogyott a kenyér. Leültek hát nagy búsan az irtás szélire s ott várták, lesték ölbehul- 1 aj tol t kézzel a jószerencsét. Kerek száz esztendeig nyelték egy-ültőhely ük he n az éhkoppot, de mire a második százba fordultak, akkorra már olyan hangosan muzsikált az éhség a gyomrukban, hogy csakúgy zengett tőle a tájék. No, hallja kied, apámuram, - rántott egy araszt nadrágszíján a legkisebb fiú, — nékem ugyan elég volt a várakozásból. Fordulok egyel a világban, hátha üstökön kapom a szerencsét. — Azzal fejébe vágta a báránybőr süveget, egy takaros kis szekercél meg a karjára akasztott s nekivágott a nagy világnak. Ment, mendegélt jócskán, hegynek föl, völgynek le a legény, egyszeresük megpillant egy vén, mohos kősziklát. Hát csudák-csudája, az akkurátusán olyan volt, mint egy boroshordó. Még csapja is volt s azon keresztül, mint vékony ezüstszalag, szép csendesen víz folydogált. Amint oltaná belőle a szomját a fiú, kiesik ám nagy hirtelen a sziklahordó csapja s elkezd ömleni, zúgni, zu hörögni belőle a forrás. — No, most aztán kortyolhatsz Dávid — biztatta magát a legény s kezdte tapasztani befelé tenyerével a lik száját, majd a báránysüveggel próbálkozott, de nem ért az semmit, mert olyan erős sebesen patakzott az áldott forrásvíz, hogy már kötésig' totyogott benne az ipse. Ahogy látta, hogy nőttön-nő fergeteges zuhogással az áradat, ő sem vette ám tréfára a dolgot, hanem elő a szekeréé!. neki esett egy hatalmas fenyőfának s ügyes tutajt ácsolt szaporán belőle. Abba aztán bependeredett s úszott lefelé nagy vígan, a hullámzó holdezüst folyón. Hogy meddig úszott, meddig nem, azt csak az ö jólelke tudta, de már a szakálla is serkedni kezdett, mikor égj’ akkora magas hullám, mint a tordai torony, bclélódította tulajostól együtt az Operenciás-tcngcr kellősközepébe. Hosszú időkig aztán nem látott egyebet Dávid, a magasságos kék égnél, meg a mélységes zöld víznél. csak haladt, forgott, úszott véle a hat erős fenyőszál szakadatlan. Egyszer, amint nagy fohászkodva felpislant az égre, látja ám, hogy mint a bakacsinposztó, olyan fekete felleg terpeszkedik a feje fölött. Behúzza hát nyakát a zekébe, hogy agyon ne paskolja majd a zápor. ha megered. Várt, várt. de biz nem akart az sehogy sem megeredni, mert egy kiterjesztett szárnyú, szörnyűséges nagy sasmadár volt az, amit ő felhőnek nézett. Hess, le cudar! riogatta süvegével, de abban a mi indában úgy fojbekoppintolta valami, hogy szinte beleszédült. Hát ez mi volna? vakarta keservesen a feje búbját s akkor látja, hogy egy jókora aranyalma csillbg-villog ám a csizmája orránál. Nyilván a madár ejtette ki a csőréből. Hej, megörült neki Dávid, menten beleharapott. El is éldegélt rajta bőven egy hétig, s már éppen a csutkáját rágcsálta, mikor a magja Helyéről az ölébe pottyant valami. — Né, de takaros, cifra kulcs, — csodálkozott cl rajta, — óh, bár megtalálnám hozzá a palotát — fohászkodott jámbor szívvel. Hát nemsokára kerekedett akkora szélvész, olyan fergeteges zivatar, hogy csakúgy kergett-forgoli, recsegeti-ropogolt benne a tutaj. Nagy ijedtében még a szemét is lehunyta Dávid s amint így várta szörnyű halálát, egvszeresak iszonyú csattanással tulajostól a parthoz csapódott. Mire kinyitotta a két szemét, ott találta magát a gyémánthomokon s szembe véle gyönyörűséges aranypalota ragyogott. No, felugrott izibe, előkapariníotia a cifra kulcsol, bclepróbálta a szépen faragott kapuba s megforgatta benne. Akkorát dördült erre a cifra aranykapu, hogy a torjai bíró is hányadoséit otthon ijedtében s amikor kitárult, ott állt mögötte, rettentő látott szájával, a kilencfejű, pokolbeli sárkány. Mind a kilenc szájából egyszerre okádta a tüzel s úgy acsarkodód a fiúra: — Jössztc ide hé! éppen száz esztendeje várok read, hogy megvíhassunk. No, akkor búcsúzz el, komám, hitvány életedtől. ordította viszsza a legény s a helyre kis szekereivel olyan egy-kettőre leaprílolla a sárkány nyolc fejét, mintha csak fenyőt gallyazott volna a csíki rengetegben, a kilencedikkel aztán nagyot tátott a gonosz s kiadta rajta rusnya lelkét. Dávid megtőrölte két ujjával a szekcrce élét s ballagott befelé a palotába. Amint tapiskál, jön véle szemben az úton keserves bégetésscl egv bodorszőrű bárány. — Jó, hogy jössz, — gondolta a legény — legalább van mibe törölni a maszatos ujjamat s belé is fente azon mindjárt a sárkány vérét a barika selymes bundájába. Az meg, Uram segélj! egyszeribe megrázkódott s azon szent percben aranykoronás királyleánnyá változott. — Köszönöm, hogy megszabadítottál — csilingelte csengő hangon a sárkányvéren megváltott szépséges leányka s ugyancsak rajtafelejlelLe lenvirágszín szemel a bámuló ifjú legényen. De Dávid se különben: —■ Légy a mátkám, jössztc vélem! Gyöngyéletem eztán élem, rikkantotta, azzal felkapta a királyleányocskát, odapenderítette a tutaj közepére, mellé meg száz zsák csengő aranyat s ugyanannyi ezüst tallért. Maga is közibük ugrott s elindultak hazafelé. Száz évig mentek a tengeren, százig a rengetegekben s mire hazaértek, a régi irtás helyén bizony égigérő szálfaerdő rengett.- Édesapám, apámuram, itt van-e még kelméd? — kiabált a legény, mátkát hoztam, arany is van, csak a kaliba hiányzik. — Amint nézgelődik befelé a rengetegbe, hát látja, hogy azon szenthelyen ülnek az apja is, meg a testvérei is, ahol hagyta őket, de akkora deres szakálluk eredt szegényeknek, a hoszszas várakozásban, hogy még az ölbéli gyermeknek is a csizmája orrát vcrdesle. Né, a Dávid, — kiáltották egyszerre s lett olyan vígságos öröm, mikor mind egymásra ismertek, hogy csakúgy zengett belé az erdő. Majd ezüstfenyőszálból szép kalibát ácsollak s torkukszakadtából papért kiáltoztak. Végre az is került. Fáin lakzit csaptak, a málkakalácsból tinéktek is hagytak.
