Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)
1934-09-29 / 78. szám
1934 szeptember 29. »Komáromi lapok« 9. oldal A nő mint műgyűjtő. Az egész világ műgyűjtői előtt ismeri alak volt Feist Hermina asszony, aki tavasszal hunyt el Berlinben. A vakbuzgó, különc gyűjtők típusához tartozott, a legnagyobb árakat fizette régi porcellánokért, meiszeni krinolinos figurákból és csoportokból álló gyűjteményének nem volt párja a világon. Mint Wolllicim Cézár szénmilliomos leánya, sok millió márka hozományt kapott, de olyan óriási ösz• szegeket költött rendszeresen régi porcéi! állókra ,hogy családja kénytelen volt megtiltani a rengeteg költekezést. De Feistnc nem törődött a tilalommal és ha nem kapóit pénz a családjától a temperamentumos gyűjtőim, mégis megtalálta a módját, hogy szenvedélyének hódoljon — még ékszereinek feláldozásává] is. Ha egv porcelláncsoportba bclebolondull, minden árat felajánl! érte és nem számlálta az ezreseket. Mikor a híres Darmstádterféle gyűjteményt 1925-ben Lepkénél Berlinben elárverezték egy 14 centiméter magas Kandier modellért, krinolinos dámáért (1730-as évekből) harminchatezer aranymárkát fizetett. Mikor azt írták róla. hogy elrontotta a porcellánpiaoot, még nagyon haragudott. Számtalan mulatságos történetet tudnak gyűjtő-életéből. Égy a sok közül: Feistnénak volt egy igen ritka asztali készlete, melyből valahol még volt egy második példány is. Ezt meg kellett szereznie. Megbízott egy régiségkereskedőt, hogy kutassa fel a készletet. A kereskedő megindította a nyomozást, és megtudta, hogy a készletet sok év előtt egy kisebb német városban elárverezték. Odautazott, de az illető műkereskedés és árverező vállalat már tönkrement. Szerencsére még élt a városban a cégnek valamelyik egykori alkalmazottja. Ettől tudta meg a kereskedő, hogy a készlet X szállító ■álcímre Berlinbe szállította. Most fel kellett keresni a szállítót és a végeredmény az volt, hogy a készletet megtalálták, ládákba jól becsomagolva — Feistné házának padlásán. Sok ilyen különös figura, mint Feist Hermina, nincs a női műgyűjtés történetében. de egyébként a nő, mint műgyűjtő már az olasz renaissance korszakában szerepel: Gonzaga Elisabella, urbinói hercegnő és Gonzaga Izabella a nagy korszak legnevezetesebb gyűjtői közé tartoztak. De másutt is vannak női gyűjtők: Dürer leveleiből tudjuk, hogy a nagy német festő 1521-ben Mechel u városában megtekintette Ausztriai Margit műgyűjteményét, melyben Jan van Evek híres kút-madonnája is megvolt. A XVII. század első harmadában Medici Mária neve tűnik fél, Rubens híve, akinél Rubens hosszabb ideig is dolgozott. Párizsban, négy évtizeddel később Krisztina svéd királynővel találkozunk. aki kép- és könyvkincseít II. Rudolf császár prágai kincseskamrájából zsákmányolt művekkel is gyarapította. A XVIII. században II. Katalin cárnő képviseli a nagystílű műgyüjtést. Franciaországban Pompadour asszony és Mária Antónia foglalkoznak műgyűjtéssel, de az ő gyűjtésük inkább inyenckedő művészeti szórakozás, inkább játék, mint komoly gyűjtés. Mint alkotó művész ellenben nagy tekintélyre tett szert a nő ebben a korban: Ruysch Ráhel, a festőnő. »Amsterdam egyik leghíresebb fehérnépe« mint 'egy régi krónika mondja, és Goethe barátnője, Kauffmann Angelico tagja tesz a londoni királyi Festőakadémiának. Amint a női alkotóművészek tekintélye mindinkább nőtt, világos, hogy azok a nők is, akik maguk művészi tevékenységet nem fejtettek ki. mind buzgóbban kezdenek művészettel és műgyűjtéssel foglalkozni, tisztán becsvágyból és hiúságból, úgyhogy a XIX. század elején a női gyűjtő-szenvedély még jobban megerősödik. Az ú. n. Biedermeier-kor a gyűjtés nagy területeit azzal a sok kedves »harcig háziművészeti ágakkal gazdagította, melynek »emléktárgyait« mai asszonyaink is még annyira keresik és megbecsülik. És a mai asszony? Hogy mit gyűjtenek és kik a vezetők a gyüjtőnők közt — nem könnyű erre válaszolni, Két asszony nevét emelhetjük ki az amatőr-hölgyek — régiségboltok böngészőinek, aukciók törzsvendégeinek rengeteg női seregéből, olyan egyéniséget ,akik joggal viselhették az igazi gyűjtő nevét. Az egyik Ebner-Eschenbacli Mária, a kitűnő költőnő. a másik Schey báróné, Rothschild Willi báró unokája. Ebner-Eschenbach Mária órákat gyűjtött. Ezek a kis szerszámok mindig kedvencei voltak és a köllőnő egyszer szerényen kijelentette, hogy jelentékeny óragyüjteménye —• ma a bécsi városház múzeuma őrzi — nem egyéb, mint egy kis illusztrációja a zsebórákészítésnek, kezdettől fogva napjainkig. Schey bárónő pedig nemcsak meiszeni figurákért lelkesedik, mint Feist Hermina, hanem főleg egészen aprócska kis tárgyakért, amikkel hajdan királynék és udvari dámák szórakoztak mindenfelé; Schey bárónő — cipőket nyüjt. Két-öt ccntiméter hosszú porcelláncipőcskéket, lürkiszkékct és rózsaszínűeket Sévresből, virágosakat Meissenből, tíz-busz centiméter hosszúakat, melyek az ó-delfti égetőkemencékből kerültek forgalomba. A frankfurti bárónő ritkaságait ezüstből, aranyból és drágakövekből készült cipellőcskék egészítik ki és e tündéri rokoko-tárgyak közt még ezernyi karcsú, mindenféle színű — gyűszű csillámuk fel. Receptek. Itizsfclfujt almával. 14 deka rizst puhára főzünk háromnegyed liter tejben, diónagyságú vaj kíséretében. Mikor langyosra hűlt, jól összekeverjük 14 deka vajjal, 4 egész tojással és 2 fehérjével, meg ízlés szerinti cukorral. ti középnagyságú almát meghámozunk, kettévágunk, magját, magházát kivágjuk és a helyét megtöltjük málna- vagy ribizlilekvárral. Tűzálló, kerek porcellán tálat kikenünk vajjal, beletesszük a rizs felerészét, ennek tetejére a megtöltött fél almákat és végül a rizs másik — megmaradt — részét háromnegyed óra hosszáig sütjük a sütőben. Sodó. (Bor. Tej. Narancs.) 4—5 tojást lábasban elkeverünk 4—5 kanál porcukorral, (ha narancssodót akarunk, 3—4 narancs lereszelt héját s egy narancs levét is beletesszük) folytonos ke veres közben lassanként ráöntünk fél liter forró tejet, tűzre teszszük és tovább erősen kevergetve addig hagyjuk ott, míg a kellő sűrűséget eléri, vagyis közvetlen mielőtt forrni kezd. Ekkor rögtön levesszük, tovább keverjük, míg kihűl. Ugyanígy készült borsodó is, de forró tej helyett természetesen forró bort használunk hozzá. Citromsodóhoz a borsodóba egy citrom levét és reszelt héját is beleadjuk. Linzer tészta (valódi). 42 deka gyengén felolvasztott vajat fél óráig keverünk. Hozzávegyítünk 16 deka cukrot és 52 deka nagyon száraz lisztet. A tészta felét papírra kibélelt tortaformába öntjük. Tetejét megkenjük ribizli- vagy málna-lekvárral, aztán rá öntjük a tészta másik felét és nagyon lassan sütjük. Tálra téve, meghintjük porcukorral. A papirost természetesen lefejtjük a tortáról sütés után. Tánchoz és esküvőre fiatal leányok a sokféle, új, könnyű és leányos ruhaanyag közül az organdil maguknak követelik. Tánchoz, ünnepélyekre, esküvői menetben viselhetik. Fodrosan-bodrosan elkészített, pillangószerű máslikkal díszített virágszínű, halványzöld, rózsaszín, fehér és égszínkék organdi-ruhácskákban olyanok a gyerekek, mint a nagy szitakötők vagy porcellánbabák a játékbolt kirakatában. GYE RMEKE KNEK. Merengés Szeme áthatol titkok rejtekén, E'a sötét lombján, kincses tó mélyén, Sas, mikor napos messzibe kémlel, Hiúz, ha virraszt vad erdő éjén. Gyorslábú, mint a kőszál zergéje, Siklik, mint a hal, gyors mint a [villám, Szikráz a napon hollószin haja, Ezüst fegyverén ég arany csillám. Vív, úszik, baltát, bumerángot vet, És mint a végzet, úgy célba talál, Ráró lovon száll hegyen-völgyön át, Ahol ő áll: a szépség szobra áll. Szava bölcs ige, telte férfi-tett, Urnái nagyobb ur, szolgán könyörül, Fa, virág, állat urának vallja, Neve áldás az ős hegyek körül. S a szíve hős és nagy király szíve. Barátot, testvért híven szerető, Élt és halt ifjan. Elszárnyalt korán, S a szívünkben van eltemetve ő[ A lyukas garas meg a sánta malac Élt egyszer a faluvégen, nem is olyan nagyon régen, egy bozontos üstökű teknővájó, kanálfaragó cigány. N y üzsgött-mozgott körülötte annyi füstöképű, pendslyes purdé a vályogputriban, hogy számukat sem tudta s a semmirevalók szűnös-sziinleien azt acsarkodták neki a fülébe, hogy vegyen nekik a vásárban egy kunkorifarkú kis malacot. — Jól van no, — ígérte a more, — ha egy lukas garast lelek, pitymallatkor útrakelek. Bejárom a piacot s veszek rajta malacot. — Azzal nekigyűrkőzölt s addig turkált, kotorászott a rongyos lajbli zsebében, míg egyszer-csak elrikkantja magát: — Nyírfaseprű-fakanál, aki keres, az tanát... — s hát Istók úgyse, ott lapult maszatos markában egy lyikeslvukas rézgaras. Hej, megörültek a rajkók. Valamennyi tótágast állt szilaj jókedvében. A dádé meg alig várta, hogy hajnalt kukorítson a kakas s útnak ereszkedett. Félrevágta nagy büszkén a karimában kalapot s egy garassal a zsebében Piripócsra kocogott. Már javában állott a vásár, mire odaérkezett. Azt sem tudta, merre, hova nézzen, olyan tömérdek, szépséges portéka kellette magát a csíkos sátrak alatt. Kényesen járkált közlük, mintha legalábbis ötszáz korona hetvenkedett volna a zsebében sürgette. forgatta a sok szemrevaló holmit: Mi az ára? Mennyit ér? Adják-e egv garasért? Elmenj innen, dehogy adjuk, inkább a hátadhoz csapjuk, — kiabállak rá a mérges vásárosok s némelyik ugyancsak a kezeszárára koppintott a kiváncsi morénak. Már térdig lejárta a lábát, de nem kapott szegény semmit a lyukas garasért. Lógatta szörnyen az orrát s ment, inendegélt nagy búsan hazafelé. Hát egyszercsak szembejön véle az úton egy öregasszony. Zörgőscsontú, hitvány kis malacot rángatott maga után egy kócmadzagou, még sánta is volt szegény pára, csak három lábon kocogott. No, kérdezi az asszonyt is a cigány: — Mi az ára? Mennyit ér? Adod-é egy garasért? — Adom én lelkem teremtette, hogyne adnám. örvendezett az aszszony, — ha párja volna, ingyen se sajnálnám. azzal a cigány kezébe nyomta a kócmadzag végét. Sűrű parola közt megkötötték a vásárt. Hej, büszkén lépdelt a sánta malac után a cigány, — szinte várta, hogy megsüvegeljék. Amint nagy nyalkán szaporázza a lépést, visít egyet a malac, megrántja a kócmadzagot s usgyé! — nekiiramodik, mintha szemét vették volna — a széles nagy világnak. A cigány sem volt ám resl: nyargalt, loholt utána, hogy csakúgy szuszogott belé. Bezzeg nem voll már sánta a malac. Oly gyorsan szedegette a négy pipaszárlábát, mint a parancsolat. Egyszer aztán egy irdatlan nagy tölgyfaerdőbe értek. — No, itt majdcsak fülönfoglak, te semmirevaló — kárpáti a cigány, de bizony, mintha szárnya nőtt volna a malackának, egyik pillanatban még itt volt, a másikban már a hetedik fa alatt ropogtatta az aranyszínű makkot. Egy szempillantás alatt keresztül futott az erdőn s egyszercsak hopp! útját állta egy behemótnagy, gyémántki lincses tölgyfakapu. Volt azon egy öklömnvi kis ük. Hát nem bésuttyant rajta a huncut. No, a cigány is iszonyú méregbe gurult s elkezdte döngetni, verni két öklével a kaput s úgy kiabálta torkaszakadtából. — Hallják kendtek!... nyissák ki!... a malacom adják ki!... — Lassan kása, ne pötyögj! — sánta bolha ne köhögj!! — kiáltotta bévülről egy mérges hang s úgy orron koppintottá a morét a kapu kipattanó szárnya, hogy menten szikrát veteti tőle a szeme. A nyelvét meg maid kettéharapta ijedtében, meri maga a gyémántkoronás felséges király nyitotta ki néki az ajtói. Hallod-é, te kótyomfitty cigány, — jó hogy bebotlottál. Elveszett az egyetlen lányom cifraköves sárarany gyűrűje. Ha elő nem keresed, karón szárad a fejed! Hej, Uram. Teremtőm! — most ij d csak meg igazán a dádé. — Jaj Istenem, jaj nekem! — oda a szép borzas fejem! jajgatott az árva. Leült az udvar végibe, egy lombos eperfa alá s ott sírt, ott zokogott keservesen: — Se garasom, se malacom s életem is sirathatom, — sóhajtozott s hullott a könnye, mint a nyári zápor. Oldalba löki ám egyszer csak valaki. Odanéz, — hát a kis malac döfködi ugyancsak az orrával s rákezdi: — Röf-röf, édes gazdám! Ne lógasd úgy a fejed, majd segítek én neked. — Felvidult erre a szegény cigány s majd a nyakába borult a malackának. Az meg nekiveselkedett s ahogy parányi erejétől tellett .úgy túrta-fúrta orrocskájával a kerek udvar porhanyó földjét. Hét nap, hét éjjel szakadatlanul túrta-fúrta. Nyolcadik nap virradóra aztán, egv haragoszöld lapulevél alatt,, ráakadt a cifraköves, rubintos gyűrűre. Szájába vette s szaladt vele szaporán a gazdájához. Az meg a hóna alá kapta mind a kettőt, úgy loholt velük a király elé: — Ihol-é a gyűrű, felséges királyom, a jutalmat érte én bizony elvárom. Hát, ha várta, meg is kapta, mert egész falka aranyszőrű malacot adott néki ajándékba a király. Haza is hajtotta »ebien, egy sallangos karikás ostorral. Lett nagy zenebona, örült a sok: gyerek: három hétig hányták a cigánykereket. Szarka észjárás. A rigó énekre tanította a fiát. Pihenés közben meglátták a szarkát. A cserregő madár ide-oda nézett, mintha keresne valamit. Egyszerre lecsapott a rétre. Azt mondja a kis rigó: — Bizonyára finom falatra akadt. Kíváncsiságból odarepült. — Ejnye, ejnye, — mondta neki — csak üvegdarab, amit szorongatsz__ — De csillog! — cserregett a szarka nágy örömmel.
