Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)
1934-09-08 / 72. szám
1934 szeptember 8. »KOMÁKON! LAPOK« 9 oldai. ASSZONYOKNAK. Divat-párbeszéd. A hölgy jókedvűen fogadott. Még olt mosolygott szép szabályos lebarnult arcán a külföldi ut gondtalan napsugara. — Ma még turista vagyok. Holnap kezdem a gondokat. A háztartási gondokat, meg a másfajtákat is. — Párizsból jött? — Onnan. Kalapmintákat hoztam... A hölgy ugyanis dolgozó nő. Kalapokat díszít. Persze: körülnézett az internacionális divatfronton is. — Killtollat láttam a kalapokon. Sok killtollat. Átszurják vele a fölhajtott kalapkarimái. — Átszurják? — Át! Nem mertem tőle megkérdezni: Mi iaz a killloll. Féltem: ha elárulom járatlanságomat, nem áll velem tovább szóba. — Hát mondja el miket látott? — Virágot, virágot, virágot! Virágot a ruhán, a kalapszalagon, a gomblyukban. Láttam egy szandált, Perugia szerzeménye volt. Perugia a leghíresebb cipész odakünn. Barna lakk szandál volt, fehér antilopsarokkal. Két gombja: apró színes virág.- Ahogyan a vers mondja: »A divathöigynek megtiltani nem lehet... hogy ne virágozzék, ha jő a kikelet«. Szóval a virág kötelező? — Semmi sem kötelező. A mai divat jelszava: Minden szabad!- Remek jelszó. Nem lehetne ezt •egyéb dolgokra is vonatkoztatni? A szép asszony nem hallotta meg ezt a szerény indítványt. Tovább folytatta a szakelőadást: — A longchampsi versenyen két ruha keltett méltó feltűnést. Az egyik alpakka-selyemből készült, a másik pasztillapettyes fehér krepből... az utóbbi kis modell ruha ára kétezer frank. — Képzelem, hány csillapító pasztillákat vett be az, aki fizette. Akar valami meglepetést? — Öntől — mindég. Pathou újra bevezette a pettyeké!. A hölgy várakozón nézett rám. Nagyon meg volt lepve, hogy én nem voltam nagyon meglepve. Tovább magyarázta: Fehér organdin-ruha, tenyérnyi pettyekkel. — A pettyek színe?- Kék. Kis kék kepp is készült hozzá. Meglepő. De még meglepőbb, hogy újra applikálják a madarakat. — Mit csinálnak a madarakkal, kérem? — Applikálják! Láttam egy világossárga organdin ruhát, a hátára kiterjesztett szárnyú sötétpiros madár volt tűzve. Strucctollat is láttam, akár hiszi, akár nem, — Önnek én mindent elhiszek. — Érdekes, hogy az amerikai hölgyek egészen egyéni módon öltözködnek, még a rivierai, vagy a párizsi tartózkodásuk alatt is. Mintha — tudomást se vennének a párizsi divatofíenzíváról. ők most a bársonyt szeretik. A színes bársonyt, a pezsgőszinü, orgona lila, vagy a hollókék bársonyt. Egyáltalán megsúgok magának egy édes titkot: az őszi divat keretében a bársonynak nagy jövője van. Fölsóhajtotlam, csakhogy valamit mondjak: — Éppen ideje! -No és a csipke! Ez még mindig divat? — Hát persze. Mivel annyira drága. — Hát persze. Tudja: a csipkének van egy nagy előnye az imprimé-ruhálc fölött. Ősszel is lehet viselni. Ha egy hölgy csipkeruhát csináltat nyáron, azzal a praktikus elgondolással csináltatja , hogy ősszel is viseli. De... — De? — De a legtöbbször — nem viseli. Az a fő: legyen nyáron a lelkiismerete nyugodt, hogy spórolt. — Hallottam valamit harangozni a kínai kalapról? — A kuli-kalap? Már nem divat. Már megint csak a kínai földművesek meg hajcsárok viselik. Nem volt komoly dolog. — Kérem, én láttam ilyen mandarin-föveget egy szép hölgy fejobubján — én akkor mindjárt láttam, hogy nem komoly dolog! — Én ma csupa titkot árulok el magának. Például azl r; kevés férfi tudja, hogy a legtöbb ruha: háromrészes. — Hogyan tetszik ezt érteni? Hogy három részletben kell kifizetni? Megvetően intett a hölgy: — Eh, ki beszél pénzről, amikor divatról van szó? Ilyenkor nem divat pénzről beszélni. — Persze! Csak hallgatni némán, fogcsikorgatva, összeszorított ajakkal... — Szóval a legtöbb ruha háromrészes. Ruha, jumper és háromnegyedes kabát! — Mit jelent az, hogy háromnegyedes? Talán azt, hogy csak háromnegyed részét kell kifizetni? — Magával nem érdemes divatról beszélni. Túl prózai. Mikor a mai divat csupa költészet, csupa illúzió. Muszlin, organlin, csipke, tüli és virág, virág, virág ... — És a kivágás? A ruha kivágása? Marad a hátul derékig kivágott ruha. — Derék! — Köszönöm, asszonyom, ezt a színes, változatos előadást. Köszönöm a sok virágot, tüllt, csipkét, organíint, strucctollat, piros madarat, köszönöm a vászon múltját, a bársony jövőjét. Az ember társas lény, társaság nélkül nem Ind élni, de sokszor a társaság miatt nem tud kellemesen élni. Minden társas összejövetelnek megvan a maga árnyéka, amely már a kezdet kezdetén jelentkezik. Meghívtuk a vendégeket nyolc órára, még szép, ha el ők cl ősköd ve csak félórát késnek, mert akadnak olyanok, akik csak féltíz felé jelennek meg. A várakozás ideje alatt pedig a megjelentek üres gyomorral. kényszeredetten beszélgetnek, mert nincs, ami animálja őket. Egy óra hoszszat üldögélnek hát, amíg vacsorára várnak, két órái elülnek az asztalnál és azulán a végtelenségig a szalonban. Legokosabb az a háziasszony, aki nem várakozik a későnjövőkre, hanem időben invitálja a vendégeket az asztalhoz. Árnyoldala a társas érintkezésnek, hogy bármit igyekszik az ember elkerülni, a szokott típusok mégis csak megjelennek. Mindig akad valaki a vendégek között, aki azzal brillíroz, hogy a legújabb irodalmi termékeket olvasta és mindenkit halálrakinoz azzal a kérdéssel, hogy mi a véleménye róluk. Ilyenkor a legokosabb azzal válaszolni, hogy operettek és revük iránt érdeklődünk. Ebben az esetben legalább megvet bennünket és békében hágj'. Mindig akad valaki, akivel rengeteg minden történt már az életben. Egyszer a hálókupéjába robbant be egy menyasszony, hogy szöktesse meg, máskor más romantikus eset történt vele és ezeknek a romantikus eseteknek még csak véletlenül sincs csattanójuk. Külön fejezetei alkot a probléma eldöntése: kit ki mellé ültessünk. Ha úgy gondoljuk, hogy ez a hölgy és ez az úr kitünően fogják szórakoztatni egymást, őrült tévedés. A hölgy és az úr három esztendő előtl váltak cl. A Csak egy kérdést engedjen még meg. — Tessék. — Mi a divat? A kövér nő? Vagy a sovány nő? — Ez az a mi örök és megoldatlan titok marad. — Miért? — Mert a sovány nő hizlaló kúrát tart, a kövér meg fogyni akar. Senki sincs a momentán súlyával megelégedve. Itt nincs megállás sohasem. Jónapot! másik két szomszéd titkolt családi háborút visel egymással. Még ezeknél is súlyosabb az eset, ha mindig olyan házaspárok találkoznak egymással, akik már hétközben is találkoztak egyszer-kétszer. Ezek már annyira nem tudnak miről beszélni, hogy még rosszat sem tudnak egymásról mondani. A legtöbb háziasszony abban a téves hitben él, hogy a vendégeskedés akkor sikerült jól. ha a vendégek nagyon sokáig maradtak. A háziasszonyok nem számolnak azzal, hogy négyórai egy útiét tökéletesen elegendő a vendégek számára. Egy óra felé. amikor a társaság már egészen kimerültnek látszik, a háziasszony szervíroztatja a feketét, hogy az unalmat a koffein segítségével elűzze. És amikor végre hajnali három óra felé a vendégek tömegesen távozni készülnek, a világért sem mulasztaná el a háziasszony, hogy ígv kiáltson fel: »Csak nem akartok már menni!?...« Ez a felkiáltás azonban úgy hangzik, mintha azt mondaná: »Csak nem akartok iltmaradni, amíg az utolsó útra kísérnek bennünket!?...« És végül, amikor már mindenkin rajta van a kabát, mindig akad egy jókedvű fiatalasszony vagy úr, aki így kiált fel: — Most menjünk el, amikor éppen a legkedélyesebb? Erre a háziasszony köteiességszerüen ezt mosolyogja: — Látja, ezt örömmel hallom. Maradjon itt. mi nagyon jól fogunk mulatni. A háziasszony, ha nem akarja, hogy a társas élet árnyékai elsötétítsék, rendezzen vacsorát, vagy délutáni teát, de nagyon óvatosan. Mindebből az a lanulság, hogy a vendég és a vendéglátó ne legyen el- 1 e i rs égé e gy másnak. F. I. A vendég és a vendéglátó ne legyen ellensége egymásnak. Volt egyszer egy asszony, akinek hét gyermeke voll, s ez a hét gyermek éjjel-nappal enni szeretett volna. Vett hát az asszony egyszer húsz lojást, lisztéi, meg frissen fejt tejet és egy tojáslepényt kavart az egészből. Alighogy belette a lepénysütőbe, a lepény nőni kezdett és dagadozni, olj’an gyönyörűnek Ígérkezett, hogy öröm volt nézni. A hét gyermek körülállla a tepsit és száj látva nézte a lepényt, de még az öregapó is vetett olykor egy-egy pillantást feléje a konyha sarkából. — Adj egy darab lepényi, anyám, olyan éhes vagyok! — mondta az egyik gyerek. — Édesanyám! — kérte a másik is. — Édes jó anyám! — mondta a harmadik. Édes. drága jó anyám! — könyörgött a negyedik. Édes, kedves, drága jó anyám! ■— hizeigett az ötödik. — Édes, kedves, aranyos, drága jó anyám! — segített a hatodik. Édes, kedves, aranyos, drága, .gyönyörű jó anyám! — csatlakozott hozzájuk a hetedik is. Ilyen szépen kérték az édesanj’jukat, hogy adjon ■ a tojáslepényből, mert nagyon jól voltak és nagyon éhesek. — Jó, jó, gyerekek, csak várjatok, míg megfordítom, — mondta az anyjuk, aztán kaptok belőle valamenynyien. Amint a tojáslepény ezt meghallotta, nagyon megijedt. Hirtelen megfordult és ki akart szökni a tepsiből, de csak a másik oldalára cselt és ott is elkezdett pirulni. Mikor mind a kél oldala megsült és így keményebb lelt az egész lepény, egyszerre kiugrott a tepsiből és elgurult. Gurult, gurult kifelé a kapun, végig az uccán, utána az asszony a főzőkanállal meg a lepénysütővel a kezében, nyomában a hét gyerek, de bizony még a nagyapó is utánuk sántikáít. Siess! Vigyázz! Fogd meg! — kiabáltak össze-vissza, de a lepény nem bánta, ő már régen elmenekült előlük, mert sokkal gyorsabban kidőlt gurulni, mini azok szaladni. Hát amint egy darabig gurul, találkozik eg\r legénnyel. — Adjon Isten, tojáslepény! — köszön amaz. — Fogadj Isten derék legény! — válaszol a lepény. — Kedves lepény, várj egy cseppet, hadd fogjalak, egyelek meg! — mondta a legény. — Jaj, mögöttem gj-orsan jár ám. hét gyermekkel a szoknyáján, szegény asszony meg az apja. de a lepényt egy se kapja! — felelte sietve a lepény és lovábbgurult. Nemsokára egy kacsával találkozott, megszólította:- Adjon isten, ami nincs! — szólt a kacsa. — Sovány kacsa, kicsi kincs! — mondta kicsinvlőleg a lepény. — Kedves lepény, várj egy cseppet. hadd fogjalak, egyelek meg! — fordult a kacsa a lepényhez. Jaj, mögöttem gyorsan jár ám, ivét gyermekkel a szoknyáján, szegény asszony meg az apja. de a lepényt az se kapja, égy legény is fül elöltük, mindnek üres a hasa. futhatsz te is, kis kacsa, válaszolta a lepény, azzal tovább gurult és mégsem állt, míg egy gúnárral nem találkozott. Adjon Isién, kedvesem, — hallatszol! szelíden. Ne állj elém, elesem! — ripakodott rá a lepény. Kedves lepény, várj egy cseppet. hadd fogjalak, egyelek meg! — próbálkozott a gúnár, de a lepény most már igazán haragos volt. — Jaj, mögöttem gyorsan jár ám, hét gyermekkel a szoknyáján, szegény asszony meg az apja, de a lepényt az se kapja, cg\’ legény is fut előttük, mellette a kiskacsa, mindnek üres a hasa, biz’ én őket meg nem várom, futhatsz le is, jó gúnárom, — kiáltotta a lepény, azzal nekiiramodott és hosszú, hosszú utat gurult egyedül, mígnem egyszerre csak egy malac állt elölte. — Kedves lepény, jó napot! ■— köszönt az illedelmesen. — Mehetsz tovább, nem kapod! — volt a bosszús válasz és a lepény még gyorsabban gurult. — Várj egy kicsi l, — mondta a malac békítőén, — ha nem sietsz olyan nagyon, akkor együtt mehetnénk át az erdőn, nem nagyon barátságos vidék a magányos vándorok számára. Erre ráállt a lepény is, sietett, ahogy tudott a malaccal együtt, de alig értek az erdő közepéig, egy patak állta az útjukat. A malacnak könnyű volt, őt fenntartotta a vízen a zsírja, de a lepény bizony sehogysem merészkedett bele a vízbe. — Tudod mit, — ajánlotta a malac, ülj az orromra, majd átúszom veled. A tojáslepény elfogadta az ajánlatot és ráült a malac orrára. — Uff — mondta a malac és egyszeribe bekapta a tojáslepényt. Nem marad egy morzsa se. Eddig tartott a mese.
