Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)

1934-09-05 / 71. szám

A legveszedelmesebb jármű, a motorbicikli, megint szerencsétlenséget okozott. A lehetetlen kattogásával és a sok szerencsétlenség miatt legnépszerütlenebb jármű a motorbicikli. Saját tudósítónktól 2. oldal, ____________________________»KOMAROMI LAPOKc 1934. szeptember 5. köszöntőt íie mondott volna s kedves humorával az egész társaság hangula­tát sokszor emelte. Hosszú igazságügyi működése után 1913-ban vonult nyugalomba és csa­ládjával a Duna jobbparti városrész­ben fekvő birtokára költözvén, ott ügy­védi irodát nyitott. Az utóbbi években állandóan betegeskedett s a magas korával járó gyengeség megakadályoz­ta ügyvédi és közéleti tevékenységének folytatásában. Halála augusztus 30-án délelőtt 9 órakor ragadta őt ki szerető családja köréből. Temetése szeptember 1-én d. u. 1 órakor volt a komáromi közte­metőben, ahol nagy részvét mellett helyezték el holttestét évekkel előbb elhunyt neje porrészei mellé. Rava­talánál Váradi Lajos szőnyi ref. lelkész mondott masaszárayalásíi halotti be­szédet, míg a sirnál Sári Imre ko­máromi lelkész megható imával bú­csúztatta el a megboldogultat, kinek temetésén az itteni ref. egyház presbi­tériuma Tóth Kálmán s. lelkész és P. Nagy Sándor gondnok vezetésével 16 tagú küldöttséggel képviseltette ma­gát. Műhelytitok (**) Körülbelül öt-hat esztendeje már, hogy mindig több és több figyel­met fordít a napisajtó azokra a kis kérdésekre, amelyek együtt magát a nagy életet alkotják. Gombamódra te­remnek a bölcsek a jó kávéházi bölcs mintájára, akinek figuráját talán a legszebben szegény, jó Zuboly min­tázta meg, akinek kávéházi füstben elmélkedő életbölcselete valóban is­merte a mull titkait és a jelen min­den problémáját. Az új bölcsek, akik elárasztják az újságokat megoldások­kal és jóslatokkal, tulajdonképpen mind a régi bölcsességet tálalják fel, mert látszat minden változás és az élet örökös megismétlés. Ami baj ma, az már kétezer esztendővel ezelőtt baj volt és ami megoldhatatlannak látszik most, amikor ezer megoldhatatlanság farkasvermei között botorkál az em­beriség, már akkor rejtély és kínos titok volt, amikor először kezdtek gondolkozni az emberek. Ezeknek a bölcselkedéseknek egyetlen nagy hi­bája és bűne az. hogy lassanként hoz­zászoktatják az embereket ahhoz, bőgj' nincsen semmi új és örökös helybenjárás mindén, ami messziről rohanásnak látszik. Az embereknek nem szabad mindent tudni, különö­sen nem szabad műhelytitkokat tud­ni, mert ha ismerik a műhelytitkot, ismerik a gépezet szerkezetét, tudják azt, hogy a nagy szavak és a nagy megállapítások mögött nincs is más, mint utánzás, akkor elvesztik hitüket abban, hogy a betű valamit adhat. A betűnek legnagyobb hivatása az, hogy megőrizze az ember illúzióit. Amig nem volt betű, illetve addig, amig a betű csak a kiváltságosoknak előjoga volt, addig az illúziókat ma­ga az emberi lélek termelte ki. A lovagi kor, amely tulajdonképen az illúziók kora volt, a szép elképzelé­sekkel és nagyszerű külsőségekkel cl tudta leplezni azokat a durvaságokat és önzéseket, amelyek minden idők­ben, tehát a szép formák között je­lentkező lovagi életben is — az élet­nek az igazi lényegéi adják. Ma, ami­kor a durvaság és az önzés semmivel sem kevesebb, mint azokban az idők­ben, amikor az ököl ereje volt min­den jognak forrása és értelme, több szükség van illúzióra, mint bármikor. Ezért jók a tulajdonképen eredmény­telen és meddőségre ítélt bölcselkedé­sek, mert ezekben a bölcselkedő és igazságot kereső írásokban az ember megtalálja azt az illúziót, amely nél­kül nem tudná elviselni az életet, amely sivár, durva, önző és könyör­telen. A betűnek az a feladata, hogy el­hitesse azt, hogy ami a valóság; tu­lajdonképen csak látszat. El kell hi­teim azt, hogy az emberek még sem egészen rosszak és valamiképen el kell fogadtatni azt, hogy nem fölösle­ges apellálni az emberi jóságra. A betű megszépíti a dolgokat akkor is, ha a tények rútságát rajzolja meg, meri a gonosz cselekedetek az alan­­tos ösztönök, a csúnya történések mögött érzékeltetni tudja azt az örök jóságot, azt a soha el nem múló vá­gyakozást, amellyel az ember a tö­kéletesség felé törekszik. Szinte azt lehetne mondani, hogy a modern ká­véházi bölcs, aki az írás révületében és elvonatkozottságában az élet fölé emelkedik, pi'óféta. Prófétája a kor­nak, amelyben kicsinek és gyengé­nek érzi magát, kétségekkel küzkö­­dőnek és a maga tehetetlenségét tel­jesen átérzőnek. A régi próféták má­sok voltak. Azok hittek a maguk is­teni küldetésében, bíztak szavuknak erejében és ezért adatott meg nekik a szavaknak az a kegyetlen őszin­tesége, amellyel lesújtottak a hatal­masokra és az erősekre, megkorbá­csolták a népek lelkiismeretét, ítéletet hirdettek élők és holtak felett. Az új próféták talán hisznek, de önmaguk előtt sem merik bevallani ezt a hi­tüket és minden erejük a kételkedé­sük. Az a kételkedés, amellyel a ma­guk munkáját belülről szinte önma­gukból kivetítetten nézik. Mintha ide­geneket látnának dolgozni, mintha kö­zömbös embereket látnának küzködni, valami enyhe sajnálkozással nézik a maguk munkáját, amelyről azt hi­szik, hogy úgy is hiábavaló, úgy sem hozhat eredményt, hiszen a dolgok logikai összefüggése az ostobaságok­nak egymásbakapcsolódó folytonos­sága, a rövidlátó önzésnek és a gye­rekesen romboló könnyelműségnek ereje nagyobb, mint ezeknek az ap­ró bölcseknek minden jószándéka és műiden naív elképzelése a jó végső diadaláról. Ezzel körülbelül, talán nem egé­szen világosan és talán nem egészen őszintén, mert hiszen ezen a ponton nagyon nehéz az őszinteség, meg­mondhatjuk azt, hogy mennyire med­dő igazságot prédikálni az emberek­nek, mennyire hiábavaló megmon­dani azt, hogy mi a rossz és mi a jó, mennyire felesleges új utakat keres­gélni, amikor az emberek nem akar­nak új utakon járni. Megszokták a régi utakat és az ember nyájösztö­nével arra sodródnak, amerre már sok ember járt és nem merik maguk­ra venni az új kezdés kockázatát, ha ez a kérdés nem a régi primitív önzéseken és primitív ösztönökön épül fel. Mégis mindig újra kell kez­deni ezt a felesleges és hiábavaló munkát, mert a maga kétségei között vergődő kávéházi bölcs csak akkor tudja teljesíteni a hivatását, csak ak­kor tud valamit elvégezni abból a nagy feladatból, amelyet az örök rend szabott ki rá. ha újra tudja kezdeni mindennap a szimbolikus hordó fei­­görgetését a hegyre. A hegy minden­nap más és más, a hordó azonban ugyanaz. Ugyanaz a kétség, ugyanaz a bizonytalanság, ugyanaz a keresés és önmagával küzködő reménytelen­ség. Sziszifuszi munka ez, de Sziszi­­fusz az emberek örök jelképe, a titán, aki közelebb akar jutni a tökéletes megismeréséhez és akit a maga em­beri gyengeségei mindig visszaránta­nak az emberi tévedések végtelen mélységeibe. A próféták ideje elmúlt és ma már csak félpróféták lehetnek. Félprófé­ták, mert nincs meg bennük a bitnek és elhivatottságnak tökéletes belső, mindeneket legyőző ereje. A félpró­féták mellett azután ott lobognak, ott rohannak és kiáltoznak az álpró­féták. Az álpróféták, az igazi kávéhá­zi bölcsek, akik nem ismerik a múl­tat és nem látják a jelent, akik el­játszadoznak a betűvel, vagy ami még rosszabb, csalnak a betűvel. Akiknek még csak kételyeik sincsenek, mert annyira el vakítja őket gyengeségük önimádata, hogy szent bölcsességnek hirdetnek csak közhelyeket és ha már nem látják meg a nagy vörös jelként az emberiség ege fölött égő problémákat, piszlicsári ruhakérdése­ket, udvariassági formákat és gyere­kes etikett-problémákat fedeznek fel. Az álpróféták rosszabbak,.mint a fél­­próféták. Tulajdonkép veszedelme­sebbek is. Még . azt a kis hitet is le­rombolják, ami az emberekben él és amivel az emberek megbecsülik a be­lül. A legnagyobb bűnük az. hogy vétenek a betű ellen. A betű a gon­dolat és nem volna szabad betűket egymás után fűzni annak, akinek nin­csen gondolata; Nem tehetünk róla, nem szeretjük a motorbiciklit, már csak azért sem, hogy idegesítő, fülsiketítő zajjal jár, illetve rohan. Ezt az ellenszenvet, amely nemcsak nálunk lépett fel, növeli a szerencsét­lenségek hosszú sorozata, amelyet ez a népszerűtlen jármű már eddig oko­zott. A szerencsétlenségek nem egy­szer a motorbiciklin ülőket is éri és éppen azért csodálkozunk azon, hogy miért fogja el a motorbicikli veze­tőket a gyorshajtási szenvedély, ame­lyet nem egyszer őrületnek is Lehet nevezni, hiszen önmagát is. a vesze­delembe, nem egyszer halálos szeren­csétlenségbe sodorhatja. E bevezetés után halljuk a legújabb szerencsétlenséget, amelyet vidékün­kön a motorbicikli okozott. Távolabbi vonatkozásban persze nagyobb a sze­rencsétlenségek száma. Vasárnap csaknem egész Soniorja kirándult kedvenc kirándulóhelyére, — szeptember 4. A lenti címek alá még egész jo­gosan odaírhattuk volna, hogy A ha­lál csónakja, mert bizony a borzal­mas halál felé sodorta a csónak az alább leírt szerencsétlenség szerep­lőit. A súlyos szerencsétlenség egy vi­dám délután történt, amikor kacagott mindenki, de a kacaj csakhamar az ajkakra fagyott. Deutsch László somorjai fiatalem­ber nagyon szerette a vizisportot és különösen az eyezősportnak hódolt. Naponta szokott csónakázni a Du­nán. A legutóbbi alkalommal is le­evezett Körtvélyesig és már vissza­akart fordulni, hogy fölfelé evezzen, amikor Körtvélycsnél a parton na­pozó társaság közül egyik ismerőse, a szintén somorjai Wolf Sándor arra kérte, hogy hadd üljön be a csónakba és engedje meg, hogy evezzen. Deutsch László átengedte az eve­zést, de hamarosan látta, bogy Wolf — szeptember 4. Csöíösztőre. Gyalog, kocsin, autón, kerékpáron, motorbiciklin igyekeztek ki a somorjaiak a kiránduló helyre. A nagy forgalomban aztán súlyos sze­rencsétlenség történi. CsölösztőrŐI Komorja felé haladt kerékpárjával Mikóczy Károly csenkei illetőségű gazdasági cseléd, aki Schubert nyu­galmazott uszori állomásfőnöknél van alkalmazva. Somorjához közel szem­be jött vele egy motorkerékpár, ame­lyet Puskás József pozsonyi kovács­segéd vezetett. Mikóczy szabályszerű­en kitért, de Puskás egyenesen neki vezette motorját és így a kél jármű hevesen összeütközött, minek követ­keztében Mikóczy lebukott a földre és a motorkerékpár keresztül ment rajta. A szerencsétlen Mikóczynak mind­két karja eltörött és orrcsontja ösz­­szezúzódotl. Súlyos állapotban vitték a kórházba. Puskás ellen megindult az eljárás. gyakorlatlan evezős és a Duna sod­rával nem lúd megbirkózni. Gyorsan kikapta Wolf kezéből az evezőt és iparkodott helyre hozni, amit Wolf elrontott. Ekkorra már azonban ké­ső volt minden, a gyakorlott evezős Deutsch se tudta már a rohanó ár­ral szemben fölhajtani a csónakot, amely őrült sebességgel rohant a Ben­­da-féle vízimalom felé. A csónak nagy robajjal vágódott a malomhoz és nyomban fölborult. A csónakban ülők előre látván a veszedelmet, már előbb beugrottak a vízbe. Wolfot a hullámok csodálatos módon a ma­lomkerék lapálaira dobták, szerencsé­jére pár pillanat alatt szilárd ta­lajon érezte magát. Deutscli pedig a malomlánchoz úszott, azon föl­kapaszkodóit és Sebestyén Lőrinc csölösztei fiatalember segítségével megmenekült a biztos haláltól. Amikor már parton voltak, Deutsch elég epés hangon köszönte meg Wolf­­nak segítségét az evezésnél. 140 koronám, mert az én téli kabátom 630 Kc-ás, ugyanebből a szövet és prémmel Mancika barátnőm kabátja csak 490 Kc-ba került Jr r J JÓkaÍ-ü. Lsonkanai Menekülés a halál torkából! Amikor valaki segíteni akar és a halálba viszi mindkettőjüket. — Saját tudósitónktól. —

Next

/
Thumbnails
Contents