Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)

1934-08-25 / 68. szám

1934. augusztus 25J.______________________

' »KOMAROMI LAPOK« ________________________________9 oldai.-----A GYERMEKEKNEK.------A madarak bosszúja.

Irta Munka László.

Sanyika a madárkákat Mindig bántalmazta,

Parittyával lövöldözte,

Vagy kővel dobálta.

Hogyha egy kis madárkát Elfogott őkelmc,

Akkor minden kínzásmóddal

Tele volt a lelke.

Először is a tolláit Tépdeste ki sorba.

Aztán spárgára kötötte,

S úgy tartotta fogva.

Ily s hasonló gonoszságot Mindig kieszelget S e könyörtelen lettével Töri meg a rendet.

Egyik napon Sanyi ismét Kiment madarászni,

S mivel igen fáradt volt már, Lefeküdt aludni.

Az álom épp arra sétált És ahogy meglátta,

Rögtön oda ment hozzája,

S szépen elringatta.

Alvás közben rossz Sanyika Borzasztót álmodott:

A sok madár, amit kínzóit, Mind köréje szállott.

És elkezdtek tanácskozni Rossz Sanyika körül: Megkínozzuk úgy, — mondták, Hog\- annak nem örül«.

Kivájjuk mind a két szemét, Kitépjük a haját,

Aztán összekötjük néki A kezét s a lábát.

Azután táncolni fogunk,

Annak örömére,

Hogy a gonosz madárkínzót Elfoghattuk végre«.

Aztán a sok kis madárka Sanyiimnak rontott S Sanyika ijedtében Egy nagyot sikoltolt.

Majd fölébredve álmából, Mindjárt megfogadta:

Többé a kis madárkákat Bántani nem fogja.

Kuli és a kolbász.

Meleg, nyári délelőtt volt. Kuli a nagyudvaron ült s a baromfit nézte, a kacsákat, a libákat, a szanaszét kapirgáló csirkéket. Unatkozott és nem volt semmihez kedve. Egy darabig egy csontra gondolt, amelyet még tegnap ásott el a szemétdomb közelében, de aztán eszébe jutott, hogy ott mennyi a tolakodó légy, meg az egyik malacot is ott látta a szemétdomb körül heverni, már pedig ezt a malacot nemigen szerette, hát inkább a helyén maradt.

Kuli a farkán ült s egyik fülét kifelé fordította, az orrával meg folyvást szimatolt. A levegőben különféle állatok szaga úszott. Néhaegyegy szag után az egész feje megfordult. Szép, okos, háromszögű feje volt, a szeme elevenen ragyogott ki belőle, a két füle meg, mint két legyező lógott le hosszan.

Az egyik kakas most harsányan kukorított. Kuli behunyta egy pillanatra a szemét, aztán hátracsapta a fülét: nem tetszett neki ez a hetvenkedő hang. Aztán egy fecske után nézett, amely mély köröket csinált az udvarban és leginkább a szemétdomb felé kanyarodott, mert olt csípte cl a legtöbb legyet.

— Hogy van kedve ebben a melegben strapáim magát, — gondolta, és hirtelen szükségét érezte annak, hogy megvakarja a füle tövét.

Fejét kissé hátrahajtotta és görbe hátsó lábával jóízűen beleszántott a füle tövébe, aztán meg is rázkódott utána jólesően, mint aki rendbetette a szénáját De most már a másik füle töve is viszketni kezdett. Megvakarta hát azt is módjával és megrázkódott. Hanem alig voll egy percnyi nyugta, már a háta is viszketni kezdett. Odakapolt hát éles fogaival, végigkutatta egész testét, de ha itt elhagyta, ott újra kiújult a viszketés.

— Hej. a nemjóját, gondolta, és a hátára feküdt, négy rövid, görbe lábát felnyujtotta az ég felé, aztán olyan hempergőzést kezdett, hogy a malac is megirigyelte tőle.

— Gru-gru-gru, jól csinálod koma, — helyeseit a malac.

Semmi »koma!« - ugatott vissza a Kuli. - Nem vagyunk olyan jóban . . . Aztán meg töröld meg azt a kollektort az orrodon, mert nagyon fufnyosan beszélsz.

— Konnektor? — s a malac megsért ődött. Elfordította a fejét és méltóságosan nyúlt el a porban.

A fal tövében, igen közel Kulihoz, most egy kis zöld gyík tűnt fel. Óvatosan emelgette fejét és jobbra-balra villogtatta a szemét. Kuli, mint a lapda, úgy pattant fel és neki! De a gyík fürgébb volt s eltűnt. Kuli öszszcráncolt homlokkal, fülét hegyezve bámult a fal repedésére, aztán, főleg azért, hogy a körmeit koptassa, vad kaparászásba kezdett. Hol a falat, hol a földet lépte, szaggatta, beletúrt az orrával a lyukba, nagyokat fújt és végül alaposan megizzadt. Maga is tudta, hogy hiábavaló munkát végez, de szüksége volt erre a munkára, mert minden izma megkívánta még ebben a melegben is. De hamarosan észretért és abbahagyta a kaparászást. A nyelve kilógott oldalt a szájából s a szeme örömteljesen ragyogott.

Na, most majd szundítunk egyet, — gondolta és jó hűs helyet keresett a fal tövében.

Már behunyta szemét. Az istállóból kihallotta az egyik ökör bőgését, de a tyúkok kotyogása, a libák, kacsák hápogása szinte egységes hangnak hatott és majd elringatta, amikor a szakácsnő a tornácról kiáltani kezdte a nevét:

— Kuli! Hol vagy? Gyere ide, kis kutyám!

Kuli lassan tápászkodott, begörbítette a hátát, meg kinyújtóztatta.

—■ Ugyan, mit akarhat, hogy most hiv? — gondolta. — Csak nem akarja, hogy a városba kísérjem?

Hanem akkor már meg is látta a szakácsnőt, ételmaradékkal kezében. Hátracsapta a fülét, és mintha igen örülne, alázatos pofái vágott, megint begörbítette a hátát és úgy tett, mintha roppantul sietne, pedig alig tett egy-egy lépést, mert kicsinylette azt a valamit a szakácsnő kezében.

Ezért a falatért? — gondolta.- No, gyere, gyere, — hívta a szakácsnő és Kuli farkcsóválva közeledett hozzá.

Amikor a szakácsnő közelébe ért, akkor vette észre, hogy becsapták. A szakácsnő nagy imposztor volt, tudta, hogy Kuli nem szívesen mozog ebben a melegben, hát megtréfálta, és amikor Kuli már szimatolni kezdte a mutatott falatot, akkor nevetve rázta meg az éléskamra kulcsait. Ezek voltak a kezében s nem holmi jó falat. Kuli most igen dühös lett, de nem merle mutálni, hál csak csóválgatla a hosszú farkát, mintha neki is tetszene a tréfa. A szakácsnő

Nevezetes ember volt a falujában Szűrszabó Balázs. Házsártos természetéről volt híres, arról, hogy senki fiával meg nem fért közös fedél alatt. Nyelve pergett mint az orsó, szórta a szitkot, boldog, boldogtalan fejére.

El is kerülte portáját hovatovább mindenki, árván gubbasztott naphosszat, mint a szedett fa. Estendén. amikor rájött a pörölhetnék, kis széket telt a kapu elé s belekötött minden járókelőbe. A vacsoraeledel se ízlett volna talán, ha jóízű perpatvarral nem ágyaz alá.

Egyszer, amint üldögélt a padkán, hosszú szakállas, fáradtképű aggastyán kéredzkedetl házába, éjjeli szálmeg kacagott, megrángatta Kuli füleit, megveregette a hátát, aztán azt mondta neki:

Most bemegyünk a kamrába és neked szabad a sok jó, finom szagot szagolni.

Bementek a kamrába, ahol nagy oldalakban lógott a szalonna és a füstölt hús. A szakácsnő leakasztott két darab oldalast és vagy öt szál pompás száraz kolbászt, amiknek a szagától Kuli szájában összefutott a nyál. Virgoncán nézte a szakácsnő minden mozdulatát és roppantul szeretett volna valamit elcsenni. De igen ügyelt, mert hát minden hájjal megkent vén fickó volt és tudta, hogy vigyáznia kell magára. Azt is várta, hátha vet neki a szakácsnő valamit. De nem.

A kamra bezárult és a szakácsnő azt mondta neki:

— Na, most elmehetsz aludni.

Kuli csak állt és nézett a szakácsnő után.- Hogy a bogár csípje meg, de jó volna egy falás abból a kolbászból! — gondolta sóváran.

És ebben a pillanatban az egyik szál száraz kolbász lecsúszott öléből a földre, de úgy, hogy nem is vette észre. Kuli lába megmerevedett erre a látványra, a farka az égnek állott. Azt leste: befordul-e a szakácsnő a konyhára?

Bizony befordult s még hátra se nézett.

Ekkor Kuli nekiiramodott, fölkapta a kolbászt, egy pillanatig tétován állt vele, aztán: iszkiri! leügetett az udvaron a szénapadlásig s ott föl a lépcsőn.

A kakas még kotyogott is egyet, a libák elkerültek az útjából s a malac is irigykedve nézett utána. Kuli pedig lépcsőfokról fokra ugrálva fölért a szénapadlásra, ott helyet nézett magának, ahol a legbékésebben bekebelezhetné a kolbászt. Nagy izgalmában azonban nem nézte, hogy hová lép és egyszerre csak a levegőben volt, nagyot fordult ott és poty! a szénatartóba esett.

Miska, aki éppen akkor viliázott ott szénát az ökrök számára, meghökkent.

— Hát te hogy kerülsz ide?

És a következő pillanatban már vette is ki a kolbászt a szájából.- Úgy, hát lopni jár az urfi? No, szép dolog. Csak ide vele, jó lesz nekem is...

Aztán úgy emelte föl a villát, hogy Kuli azt hitte, mindjárt lecsap vele rá. Hát ijedtében kiugrott a szénalarlőból és ki az istállóajtón, rohant, menekült, nekiment a malacnak, neki a tyúkoknak, szétrebbenlette a libákat és csak a fal mellé érve mert hátrapillantani. És akkor azt látta, hogy Miska jókorát harap a kolbászból.

Lihegve lógatta ki a nyelvét és behunyta a szemét, hogy ne lásson semmit. Aztán maga alá húzta a lábát és lefeküdt.- Rabló! — morogta magában és Miskára gondolt. - De majd meg is kapja a magáét, csak rájöjjenek.

S azzal dühösen kapott egy légy felé, amely ott zümmögött az orra körül.

lásra. Nosza, Balázsnak se kellett több, ráreccseni az özvegyre:

— Elhordd az irhádat tüstént —t rikácsolta fennen jött-ment csavargónak árokparton a helye.

Akkorra már széles embergyűrű tolongott körülöttük, összeszaladt a falu apraja-nagyja.

— öregapám, — vigyorgott Yargáék Ferkéje — kelméd is jó helyen kér szállást. Tudja-e, hogy méregfoga van Szűrszabó uramnak, attól olyan epés a szája.

— Hej, te gézengúz, akasztófavirág--fogta volna fültövön Ferkét Balázs, ám a legényke elillant, egyenest az útszéli eperfa tetejére. Onnan mutogatott csúfondáros szamárfület.

Sírva fakadt tehetetlen dühében Szűrszabó uram.

— Óh, te zsiványpalánta, — hüppögött meg toporzékolt, — még hogy énnekem van méregfogam? Kikezdte a perpatvart, ki gázolt a becsületemben? Szelíd volnék én, mint a fehértollú galamb, kezes, mint a bárány, ne kéne csak gonoszok közt élnem. Bár ne látnék embert soha többé, fűt, fát, oktalan állatokat csupán.

Harsány kacagás támadt Balázs uram szavai nyomán, fejcsóválva, hitetlenül hümmögve széledt szét a falu népe.

— Fiam, — szólott az aggastyán, amikor magukra maradtak — mondok valamit. Tegyünk próbát, szelíd vagy-e hát valóban, mint a galamb, kezes-e, mint a bárány. Gyere velem ki a szabadba, zöld erdő ölére, oda, ahová madár is ritkán téved, nemhogy emberfia.

— Jól van — juhászkodott meg csudamódra Balázs s tarisznyát kany arí lőtt a vállára, furkós botot vett a kezébe, követte a bölcs vénséget.

Mentek, mendegéllek útlalan utakon, rengeteg erdőkön által. Szaporán lépegetett Balázs, nótára gyújtott széles jókedvében.

— Lám, lám, — hajtogatta, — azóta se pottyant ki házsártos szó a számon, jámbor lélek vagyok én bizony, ha békében hagynak.

Nem felelt az öreg, mosolygott csupán.

Harmadnap virradatra erdőkoszorús völgybe értek. Magános volt a völgy, ember nem lapodta bársonyfüvét esztendők óla. Letelepedtek nyomban, százados tölgyfa árnyékában az aggastyán, kőhajításnyira tőle Szűrszabó uram.

Eltelt az első nap, cl a második is zavartalan békességben. Egy zokszó nem sok, annyit se hallatott Balázs. Fúrt meg faragott naphosszat, egykettőre takaros kis kunyhó állott az erdőszélen, ajtaja is volt, ablaka is, meg tisztára söpört széles udvara.

Harmadnap este, amint hazatért az öreg, messziről hallja Szűrszabó társa éktelen káromkodását.

— Óh 1c gonosz, te ármányos — ömlött száján a szitok — nem beleszaladtál az ujjam hegyébe.

Cifrán kihányt bicskájáról szedte le a keresztvizet Balázs, mert hát nyársfaragás közben, eleven húsba tévedt a pengéje.

Hallgatott a vénség, szeme sarkából pillantott rá csupán. Szűrszabó uram meg földhöz csapta a bicsakot, morogva húzódott be vackába.

Nem telt bele két nap, megintcsak szörnyű perpatvarra érkezeit az öreg.

— Szcdte-vedte szélcsikója — toporzékolt Balázs és két ököllel fenyegetle a völgyet borzoló esti szellőt - nem elpocsékolta makulátlan tisztára söpört udvaromat.

Ami igaz, igaz. Zörgő falevelet hintett Szélapó nyalábszámra Balázs háza tájára, megcibálta biz’ az még a kunyhó üstökét is.

Azontúl se juhászkodott meg a házsártos ember. Hol a túlforró napsugárral, hol a csintalanul ficánkoló párákkal gyűlt meg a baja, ki nem fogyott a zsémbeskedésből, hiába élt embernemjárta békés vidéken.- Hallod-e fiam, — szólott hozzá egy napon az öreg — szelíd vagy-e hát, mint a galamb, kezes-e, mint a bárány?

Fülig pirult Szűrszabó uram, szólni nem szólt, mit is szólhatott volna.

— Ide figyelj Balázs,-— szólott a bölcs aggastyán, — szedd a tarisznyádat, a furkós botodat és térj meg házadba tüstént. Békesség madarát hiába keresed széles e világon, jámbor szívedben leled azt meg csupán. Megérteti él-e?

— Meg, — hajtotta le bűnbánó fejét Szűrszabó uram és engedelmesen hazaballagott. Vargáék Ferkéjét nem csípte fülön, senkifiát nem bántotta többé. Aranymadár, békességmadár vert fészket szívében, boldogan éldegélt holla napjáig.

Szűrszabó Balázs megtérése.