Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-01-27 / 8. szám
193-4 jatmir 27.. , A O YE- i ' . ; ____________»KQftlAKOMl LAPOK« 9 0)(}ai. R M E K E K N E K Téli dal. Mintha ákácvirág Tépett szirma hullna Az ég erdejéből: Esik a hó, esik ... Fehér köntösében A föld úgy megszépül. Megörül a hónak Az álmodó kertek Leveleden fája S a mezők, a halmok Zöldelö búzája! A didergő sármány, A fázös cinege Szomorúbb csak egyre; Még vágyókban gondol A rügyes, virágos, Gazdag kikeletre. A havas határon Nincs ennivalója Az árva madárnak .. Boglyákra, kazlakra, Palánkokra szállnak. Hej, a fiúk gyűlnek Hangos hahotával Háborús csapatba. Ki hát a legbátrabb? Ki a legvitézebb? S repül a hólabda ... Kipirul az arcuk, Mint a domboldalon Tavasszal a rózsa, Mintha mind lábakéit Rózsabokor vóna! Tűrj és várj. Volt egyszer egy szegény ember, annak volL egy kegyetlen rossz szomszédja. Ellopta a búzáját, szétszórta a szalmáját, házát, csűrét felgyújtotta. Ö volt a rossz s rája fogt'a... Mikor már nagyon sok rosszal megtett vele s nem bírta tovább a szegény ember, mindenéből kifogyott már. összeszedte a kutyáját, meg a furkósbotját... Hogy aszondja, ha térdig elkopik is a Iában, elmegyek a jó Istenhez panaszra. Bevádolom a gonosz betyárt! Megyen a szegény ember ... Először azt. se!,, tudta, persze, merre menjen? Hegynek menjen-e, vagy völgynek, vagy toronyiráni ? Sok embert meg is szóíongatott, hogy merre menjen? A jó Istenhez megy panaszra! De csak a vállukat vonogatták! Csak lnimmögettek, csak mosolyogtak, (minthogyha az olyan hiábavaló dolog lett volna!). De bár céltalan ment is, hírét se mondta senki, hogy merre menjen, nem állott el mégse a céljától, ment a nagy messziségnek, a nagy magasságnak s egyszer csak azon vette észre magát, hogy százan, azaz, hogy nem százan ezeregyen fényeskednek a csillagok! S ott állt a menyország kapuja előtt... Éppen ősz volt. A vadszeder indája rákászod a nagykapura. A paradicsomkert rácsozatján csak ugv mosolyogtak a nagy fekete érett szederszemek ... Ott állott Szent Péter a kapuban. Nála volt a mennyország nagy kapukulcsa... Forgatta a kezében... Hát te mi járatban vagy? kérdezte meg h szegény embert. Mutasd a hívó leveledet1 Mert a mennyországba nem lehet csak így-úgy bemenni! Hát elémondja a szegény ember, hogy mit akar... Hiunmöget Szent Péter. Csóválgatja fejét a rossz szomszédra, hogy mi mindent elkövetett már a szegény emberen. De azért csak nem akaria kinyitni a kaput... Aszondja nem szabad itt neked ezen a kapun bemenni. Mert itt csak azok mehetnek be, akiknek idézésük van, akiknek ütött, az órája... De hogy ne mondhasd: az égen is olyan az igazság, mint amilyen a földön... Gyere hé! Itt kerülj beljebb... Van itt egy jókora rés a vadszederindán. Félórára bejöhetsz, más félórán kimehetsz ... Hát csak bemennek a paradicsomba. Átmennek a gyönyörűséges szép virágoskerten. Sorjában ülnek a fákon a kis madarak. De annyi volt, hog\r még annyi sokat elképzelni se lehet... Meg a sok falevél piros, zöld, lilasziníí. .. csak úgy libegett a levegőben! Elálmélkodik a szegény ember, hogy a madarak is, meg a sá^ga falevelek is a mennyországba kerülnek.!. Azt mondja rá a mennyei szent kapus: De oda ám, édes fiam! Aki megfáradt, tegyen bár csak a falevele, vagy egy kis megfagyott ártatlan madár, aki meghallgatta a jó Isten parancsolatját s beteljesítette lent a kötelességét, bizonv hogy ide kerül. Bizony, hogy a legkedvesebbjei a jó Istennek az ártatlan falevelek, meg a kis madarak is! Nincs Őnála kivétel... Nem felejti el ő azt sohase, akinek igaza van... Nem hibázik annak a mérlege, de még csak egy fért ál dekát se! Se jobbra, se balra! Felír az mindent! Egyetlen görbe gondolatot is!... Te is édes gyereke vagy neki, úgy, mint a fa levele! Éppen egy nagy, magas ház elejbe értek! Minden ablaka fekete volt. Sötét volt. Ott kinyitotta az ajtót. Egyik kulcs a sok közül éppen beletalált a zárba... No, lépj be! Egy rettenetes nagy terem volt. Ha az ember felnéz a levegőbe, oszt’ látja a nagy Mindenséget: a kék eget, ahogy úsznak a felhők és érzi, hogy ő milyen kicsike hozzá képest... csak az fogható ehhez a nagy, nagy teremhez. Sötét volt benne, de nem egészen. Apró kis lámpák égtek, olyan aprók, mint a szentjánosbogárka. S minden lámpa előtt egy nagyon-nagyon, halálosan komoly kis angyal ült. Egy kis parányi lámpával egv-egy szivét sugarazott. S nézte a szivet, hogyan változik, milyen indulat járta át? S mikor már nagyon, nagyon keményszívű lett egyik-másik ember, a kis komoly arcú angyal igazított egyet a srófocskán.. — Mit csinál azzal a sró ócskával? — kérdez!e nagy halkan a szegény ember. Mosolygott egyet az a hóíeliérszakállú jóságos szent: — Megcsavarja a szivet. Merthogy a fák nem nőnek az égig! Az angyalok egyre nézik! S mikor már nagyon messzire nő meg egy indulat, mikor már nagyon sokat mer egy ember, akkor az angyalka csavar egyet a kis finom csavaron s megremeg az a szív. Hajh, mert fiam, minden ember szive egy kis láthatatlan fonállal, a jó Isten kezében van... Semmit se tehetsz anélkül, hogy a jó Isten azt ne tudná... — Ne vádolj te be senkit se. szegény ember... Csak eriggy vissza! Bízz mindent a jó Istenre. S majd amikor meglátod, hogy megváltozik a gonosz ember, jusson eszedbe, hogy most csavarhatott egyet a figyelő angyalka a mennyei srófon. ami a szivével van összekötve!... De azért ne örülj te annak soha!... Légy irgalmas, felejtő és váró, mert ne felejtsd el. hogy a le szíved felett is ott van a mennyei lámpáska s a figyelő kis, komoly arcú angyal! S mikor irgalmas voltál, s jó, akkor lágy ab óra engedi szived felett azt a mennyei zsineget s nem csavar egyet rajta... Jaj, mert rettenetes az. mikor az a láthatatlan zsineg egyet csavarodik. A disznótoros hurka. Bimbi és Bolond már tűkön ültek az iskolapadban. Nyugtalanul fészkelődtek s alig várták, hogy megszólaljon az iskola csengője, pedig még alig kezdődött el az óra. Az első öt percben mindketten szépen heszekundáztak, de ez egy cseppet sem zavarta őket abban, hogy óra után össze ne jöjjenek egy kis tanácskozásra. Mig a többi gyerek nagy lármával a szaladgálással ütötte el a tizpercet, azalatt ők a tágas udvar egyik szögletében bújtak össze, ahol magasan szárnyaló gondolataikat szokták kicserélni egymással. Bimbi előbb óvatosan körültekintett s csak akkor szólalt meg, miután meggyőződött róla, hogy szavai nem jutnak avatatlan fülekbe: Hallgass ide Bocikám! Nagyszerű ötletem van1! Bolond még a száját is nyitva felejtette: Beszélj! Hallgatlak!- Hát... hogy is Kezdjem? Holnap disznóölés lesz nálunk, tehát egy kis betegséget fogok színlelni, hogy otthon maradhassak. • — Nagyszerű! lelkendezett Bolond. Bimbi folytatta: — Nem akarlak téged is rábeszélni, de ha kedved volna hozzá, tarts velem- Szívesen, — válaszolta Bolond — de mit szólna hozzá édesapám? Azt, amit az enyém. Egyszerűen azt mondod hogy fáj a fejed. Én is ugyanezt teszem. Később persze majd jobban leszel és átjössz hozzánk egy kis friss disznótoros hunkára. Bótond majd kiugrott a bőréből. Nagyszerű ötlet! szólt a Bimbi hátába sújtva öklével. A holnapi tantárgyak úgyis olyan unalmasak. Számtan, földrajz, szépírás... A csengő újra berregni kezdett s ők komoly kézszorílással erősítvén meg a megállapodásukat, siettek elfoglalni helyüket. A tanító úr fölszólította őkét a többi tantárgyakból is. de egyikből sem volt valami nagy szerencséjük. Hogy mi okozhatta ezt. nem tudom, de alighanem köze volt hozzá a disznótoros hurkának is, melynek párolgó illatát már érezni vélték. pedig a diszn ómég ott röfögött vígan a Bimbiék óljában. Végre ütött a szabadulás órája, A két jómadár megkönnyebbülten lélegzett fel. Egész utón összebújva haladtak hazafelé s csak akkor váltak el. mikor Bimbiék elé értek. Bolond, kezét nyújtva, e szavakkal búcsúzott: Viszontlátásra holnap a disznótoron! Bimbi benyitott az ajtón, de a holnapi betegségre való előkészületképpen borzasztó fanyar képet vágott s fájdalmasan tapogatta a homlokát, miközben olyat szisszent, hogy a köszönését is alig lehetett hallani. — Fáj a fejed? — kérdezte aggodalmasan az édesanyja. — Igen, kicsit... — hagyta rá a fiú s egy észrevehetetlen kis ravasz mosoly vonult át az arcán. Ez kezdetnek mindenesetre jó volt. Reggel, persze, nem felejtett el arról panaszkodni, hogy a fejfájása erősbödött. Szívesen menne ugjmn az iskolába is, de talán mégis jobb volna otthonmaradnia, mert az óra alatt úgy sem tud betegen figyelni. Ez a kis füllentés telitalálat volt az édesanya szivében s Bimbi a szokásos idő után is az ágyban maradt. Jóval később megjelent Bolond is. Homlokán fehér vizes törülközőkendő volt körülcsavarva, mint valami török turbán.-- Hat neked mi bajod? -- kérdezte a bimm mániája. — Ki ütött fejbe? — Senki, — felelte Bolond fülig pirulva — csak a fejem fáj. — Neked is? — csodálkozott a néni. -— Az én Bimbikémnek is ugyanaz a baja. A két fiú pillantása ekkor már megtalálta egymást s nagy titokzatosan vigyorogtak össze. Bimbi gyorsan felöltözködött s Botoüddal kiment az udvarra, mint monda kicsit szellőztetni« a fejüket. — Leszúrtátok már a disznót? — kérdezte Bolond. — Még nem. felelte Bimbi. — Még nem jött el a hentes, pedig már rég itt kellett volna lennie. Az ólban két hatalmas állat feküdt, kényelmesen nyújtózkodva el a pocsolyában. A két fiút hangos röfögéssel fogadták. — Ezen szoktam én lovagolni, — szólt Bimbi az egyikre mutatva, — mikor nem látja s^nki. Látod, most is azt röfögik, bog}' üljek fel rájuk. Akarsz lovagolni? — Akarok. Bolondnak sem kellett több. Felpattant az egyik disznó hátára, Bimbi az ónk ép a másikra. Úgy látszik azonban, hogy a két hurkának termett állat mindenre el volt készülve (még a halálra is), de azt, hogy a vastag zsírszalonnájukon kívül még gyerekeket is cipeljenek, kissé soknak találták. Egy szemvillanás alatt felugrottak, kirúgták az ól ajtaját s keresztül gázolva a szép őszirózsás virágoskerten, a nyitott kapun kirohantak az uccára. Mire a két fiú feltápászkodott a sárból, melybe útközben pottyantak, már túl voltak árkon-bokron, útjukat csak a lábnyomok jelezték. A két fiúnak sem kellett több. Utána vetették magukat a megvadult állatoknak, de már csak a harmadik uccában érték utói őket. Azok persze nem voltak bolondok visszafordulni, de még megváltani sem. Ne te, ne! Kuss! csalogatták a fiúk, de a két állat ügyet sem vetett rá, loholtak tovább, miközben itt-ott beletúrtak a földbe. Az egyik uccában egy rendszerető kutya is utánuk szegődött, nagyokat vakkantolt rájuk, miközben belebelekapott a farkukba. Otthon nagy volt a zűrzavar. A hentes már megérkezett s felgyűrt ingujjal, élesre fent késsel indult az ólnak, de a kitárt ajtajával üresen tátongott a meglepetés a hentesre. A következő pillanatban már ott volt az egész háznépe. El nem tudták képzelni, hogy mi történhetett, de mivel a kél gyereknek is nyoma veszett, kiszaladlak 'az uccára keresni őket. Dél is elmúlt, mire rájuk találtak. A két gyerek iszonyú siralmas állapotban volt a fáradtságtól. Homlokuk vereztékezett a hiábavaló futkosástól, alig tudtak lélegzethez jutni. Ebben a pillanatban ért oda ’a tanító úr is. 0 ugyanis az iskolából tartott hazafelé s majdnem a lakása előtt találta az állatok köré csoportosult tömeget. El nem tudta képzelni, hogy mi lehet ott. Fürkészve járlatta végig szemeit a tömegen, nagy volt azonban meglepetése, mikor á két iskolakerülőt megpillantotta. Hát ti mi tcsináltok i 11 ? - kérdezte összeráncol! homlokkal. Miért nem voltatok az iskolában ? Lángba borult a kél fiú arca s torkukon akadt a szó. A tanító úr elővette szemüvegét s kis noteszt kotorászott elő a zsebéből. Hol voltatok? — telte fel újra a kérdést s szigorúan nézett végig a két gyereken. Azaz csak nézel! volna, mert azok akkorra már árkonbokron tul voltak. Végzetüket még sem kerülték el az imposztorok, mert másnap reggel a tanító űr szives volt kipróbálni rajtuk az új mutatópálca állhatatos szilárdságát, mely hosszú időre terjedő nyomot hagyott a két fiú vastagabb izomzattal borított végtagjain s bár ezek a nyomok nagyon hasonlítottak a hurkának nevezett töltelékhez, azért még sem lehetett összetéveszteni egészen a disznótoros hurkával...
