Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-01-20 / 6. szám
1934 január 20__________. - ____________ _______________»KOMAROMI KAPOK* 9. oldal. A G Y É R M E K~~E K N E K Péter apó és Képzelet ariyó. . Péter apó kertje voltaképpen kicsi volt. A gyerekek persze nagynak látták volna, de Péter apónak nem voltak gyerekei, csak felesége volt s azt Képzelet any ónak hívták. Péter apó azonban a kis kertben is boldogan -élte világát, mert sok mindenféle termett a kertben. Elsősorban is mindenféle konyhai növény, aztán meg gyümölcs is. éppen annyi, amennyiből kettőjük élelme szűkösen kitelt. Lisztet bizony már vonniök kellett, mert a kis kertben, ha az egészet búzával vetik is be, nem termett volna elegendő. Hogy miből vették a lisztet? Hát a virágok árából, mert ami kis hely a kertben szabadon maradt, az mind virággal volt telistele. Es ezekből a virágokból Képzelet anyó olyan szép bokrétákat kötött, hogyha megannyi lett volna is, mindet megvették volna a városban. Voltaképpen igen szűkösen és igénytelen szegénységben éltek. Péter apónak kora hajnaltól késő estig folyton dolgoznia kellett, hogy minden növény, gyümölcsfa és virág megkapja azt a gondozást. amire szüksége van, de azért soha nem panaszkodott, soha nem elégedetlenkedett. Fáradhatalanül és jókedvvel forgatta meg a földel, hordta a trágyát, kapált, gereblyézett és locsolt, aszerint, hogy mikor mire volt szükség. És akármire nézett, minden módfelett tetszett neki. Kis kertjét nem is látta kicsinynek, házacskáját, amely szobából, konyhából, padlásból és pincéből állott csupán, valósággal kastélynak nézte, kerti veteményeiről. gyümölcséről meg az volt a véleménye, hogy szebb még a király kertjében se teremhet. Ha ebédkor krumplilevest kapott s melléje egy karéj kenyeret, ügy delektálózolt, mull a gazdag ember őt tál ételből s ha kopott gúnyájára uj folt került, úgy feszített benne, mint parádéskocsis ünnepnapon a bakon. De azért ne higvjétek. hogy Péter apó talán hibbant elméjű volt. szó sincs róla! Képzelet anyó volt a felesége s ez mindent megmagyaráz. Képzelet anyónak olyan csodálatos hatalma volt az ő derék férje urán, hogy mindent százszor szebbé varázsolt a szemében, mint amily en a valóságban volt. Így aztán Péter apó nem is kívánt magának soha jobbat, szebbet, mini ami éppen voll. Ennél nagyobb boldogságban pedig lehet-e része földi embernek? Dehát semmise tart örökké és még az olyan csodálatos teremtményeket is, mint Képzelet anyó, utolérte a halandók végzete: az öregség. Péter apó valamelyik napon, ahogy kóstolja az ebédre készült paprikás krumplit, egyszeresük leejti a kanalat és azt mondja: — Ejnye, anyó, ma valahogy más íze van az ételnek, mint máskor. Igen közönséges krumplipaprikás ez, lelkem! Képzelet anyó az ágyon ült. két keze az ölébe esett, fáradt volt. Bizony rosszul esett neki, amit az ura mondott. Össze is szedte minden erejét, hogy apót abban a hitben ringassa, mintha debreceni kolbász is volna a krumpli közé darabolva, -de fogytán volt az ereje, nem sikerült neki a dolog. Péter apó immel-ánimal falt csak valamit és először életében kelt fel elégedetlenül az asztal mellől. Közben ránézett a feleségére és szinte meghőkölt belé, amikor az eddig virulónak mutatkozó derék menyecske helyett ráncos, vén banyát látott maga előtt. Mi lelt téged, lelkem — mondta a régi gyöngédséggel, de a lelke mélyén bizony ijedtség bujkált. De megöregedtél egyszerre. Csak nem vagy beteg? Semmi, semmi, — felelte Képzelet anyó és tuszkolta kifelé az öreget, hogy menjen dolgára. Ki is ment apó, de ahogy visszanézett a házra, látja, hogy milyen mátlott, ócska kis viskó az. Ejnye, hejnyel dohogta. Alaposan ráférne ám a tatarozás... Hogy ezt eddig nem vettem észre! Megy a kertbe s alig lép párat, már a düledezö kerítésnél áll. Nézi, csóválja a fejét és sehogvse bírja megérteni, hogy eddig ez a kerítés mintha aranyozott végű, fehérre festett lécekből állt volna, most meg csupa korhadt, töredezett csonk. És a virágok is. a rózsák, dáliák, szoktuk, mind hervadozók, esenevészek... A konyhai vélemények meg. szent Isten, mintha sose öntözgette, trágyázta volna a földjüket, olyan satnyák. Mi történt itt, Uramisten? Végigsimított barázdás arcán, mégdörzsöl le a szemét, de a csúf kép csak nem tágított előle. Minden kicsi és nyomorúságos volt, mintha valami gonosz varázsló tette volna tönkre. Mert ilyen nem lehetett azelőtt, hogyan élt volna meg ebből a kis kertből annyi éven, évtizeden át, töprengett magában és egyre jobban 'eiszom omlott. Végre is erőt vett magán, bobotorkált a házba. hogy elmondja feleségének á nagy bajt. De kereste itt. kutatta ott.' nem lelte sehol. Még a pincébe is bebotorkált, hátha ott találja? Ám ott se volt. Nagybúsan visszament hát a szobába s nem tudta mire vélni az asszony eltűnését, a kert s ház leromlását. Képzelet! Képzelet, hova lettél? S akkor az ágyon, ahol ebéd közben az aszszonv ült, szivárványszínű kis fel leget látott s ez a fell eg igy susogott: —: Már csak ez vagyok, édes uram, Péter. Amíg éltem s volt erőm, mindig a kelméd szeme előtt lebegtem és kelméd rajtam átalnézve, valóságos paradicsomnak látta a mi hitvány kis kertünket, kastélynak ezt az omladozó kis viskót. Ma azonban elszólított az Ur a földről s már délben annyi erőm se volt, hogy a krumplipaprikásl kedvére megízesítsem. Ajhaj! sóhajtotta Péter apó megtörtén és kezdte érezni, hogy mit jelentett számára Képzelet anyó az egész éven át. Mi lesz most már velem ebben a nagy nyomorúságban? Én már most fölmegyek susogta tovább a szivárványszínű kis fel leg - nincs tovább itt dolgom. De néha majd kiülök az ég párkányára és onnan nézek le a kis kertünkre, meg kelmedre. Azzal el is tűnt. Apó meg magára maradt, s öreg szeméből megindult a könny. Sírt, rítt s észre se vette, hogy ezalatt, mintha az ég is vele sírt volna: megeredt az eső. Kilépett hál a kertbe s uramfia! mit látott: temérdek nagy szivárvány ragyogott az égen s a vége ráfeküdt a kis kertre, ahol megint minden gyönyörűnek látszott. Most volt csak igazán szép a kerítés, most szivárványlott csak igazán a soksok virág és tündöklőit a kerti növények zöldje. Hej, mindenható Atyám, fohászkodott föl de jó is. hogy Képzeletet megteremtetted volt... Lám, még halála után sem hagy cserben. És megnyugodott szívvel látott megint munkájához. Hanyag Ferkó. Csöngetnek az iskolában. Felállnak a gyerekek. Imádkoznak szép csendesen, Azután hazamennek. Egyik csoport jobbfelé megy, A másik meg balfelé. Ezek között van a Ferkó, () is megy hazafelé. Hazaérve hanyag Ferkó Ledobja a könyveket: Ráérek én még tanulni. Inkább játszani megyek.« Egész estig játszadozott S mikor sötétedni kezd, Akkor szépén kapja magát És nagy vígan hazamegy. Otthon mondja a pajtája: Mért nem tanulsz, te gyerek!« Akkor mondja papájának: Tudom már a leckémet. Másnap ott az iskolában A tanár úr felhívja. Egy szót sem tud a leckéből S bent is már a szekunda. Azóta a hanyag Ferkó Első dolga a lecke, Mindig szépen megtanul ja S van is most már egyese. Mese a piros rózsáról és a szürke verébről. Kgy napon a szürke veréb boldog esiripeléssel szálldogált ide-oda a kertben és élvezte a najt áldó sugarait. Jó reggelt, piros rózsa, csiripelte, amikor elhaladt a rózsafák előtt. Miéri zavarod meg reggeli nyugalmamat? kérdezte gőgösen a rózsa. Oh, bocsáss meg, felelte a veréb, nem tudtam megállni, hogy ne köszöntselek és ne dicsérjem gyönyörű ruhádat, ami ma sokkal pirosabb, mint tegnap volt. "Hát bizony a te szürke ruhád csúnya az enyém mellett, szólott a jnros rózsa és a naj) felé fordította fejét. A szürke verébnek pedig nagyon tájt ;i szíve és szomorúan elrepült. Mind feljebb és feljebb szállt, talán az égig, a jó Isten ele. hogy megkérdezze tőle, miért öltöztette őt ilyen szürkébe s miért nem adott neki tarka tollakat, hogy mindenki megcsodálja. Három nappal később ismét a kert fölött repült a kis szürke veréb. El akarta kerülni a rózsafákat, de azért lenézett reájuk és megdöbbent attól, amit látott. A virágok lankadtan hajtották le fejüket, leveleik összezsugorodtak és a büszke, jnros rózsa ruhája fakónak, rozsdaszínűnek látszott. Mi történt veletek, kedves piros rózsa, — kérdezte részvéttel a szürke veréb. De a rózsa annyira fáradt voll, hogy fejét se tudta felemelni és alig hallhatóan, panaszos hangon megszólalt: Oh, kedves veréb, forró nap perzsel bennünket már harmadik riápja. Elfelejtkeztek nálunk és nincs, aki megöntözze gyökereinket, hogy újra életre keljünk. Mitevő legyek, hogy segíthetnék rajtatok? - kérdezte a szürke veréb.- Nem tudsz rajtunk segíteni, jó veréb, hiszen víz kellene nekünk, mert eljmsztulunk a szomjúságtól. A veréb körülnézel!. Örömmel vette észre, hogy a kert közepén egy nagy halastó áll, vígan úszkáló aranyhalakkal. Milyen kár, hogy a virágoknak nincs lábuk, mint nekem, s nem mehetnek a tóhoz, hogy igyanak belőle, gondolta magában a szürke veréb. S mivel tudta, hogy nincs vesztegetni való idő, a tóhoz repült, kicsiny fejét lehajtotta a tóba és csőrében vizet hozva visszaszállt a rózsafákhoz. De mi volt az az egy csepp víz a forró homokban! Felitla, magába szívta egy szempillantás alatt. Am a szürke veréb nem csüggedt el. Lankadatlan buzgalommal százszor és százszor viszszaszállt a tóhoz egy csepp vízért. Mindhiába! A föld mohón itta magába a vizet és nem jutott a rózsafák gyökereinek. Ne fáradj tovább, drága testvérünk, szürke veréb, szóit a piros rózsa társai nevében. Bele kell nyugodnunk sorsunkba, csak bocsáss meg nekem, hogy megbántottalak. A te szürke tollad igaz szívet takar. Isten áldjon téged. Talán az égben az angyalkákat is meghatotta ez a beszéd, mert szemüket elöntötte a könny, amely mint lassú csendes eső hullott alá a földre. Majd megnyíltak az ég csatornái és hatalmas zápor kerekedett. A virágok felegyenesedtek, boldogan, mohón szívták magukba az esöcsepjieket. De a szürké verébnek nem volt már ideje a zápor elől fedett helyre menekülnie. Ekkor a rózsák egymásra néztek. Dús virágaik összeborultak a szürke veréb feje Fölött, hogy megvédjék az eső ellen. így hálálták meg a virágok a veréb fáradságát. ‘ Munka László, 111. poJg. o. t. ANDRE MAUROIS: VII. Edward és kora Lányi V. fordításában Kortörténeti regény, amely adatgazdagsággal és dús színekkel mutatja be a század fordulókoráf. Ára 28 80 Ke. Kapható a SPITZER-féle könyvesboltban Komárno—Komárom, Nádor-ucca 29. sz.
