Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)

1934-01-20 / 6. szám

I »KOMÁROMI lapok« Szlovenszkói kisváros. |ff34. január. 20, A Délszlovenszkói Villamos Művek rt. június 1-én tartotta közgyűlését, melyen új elnököt választott. 1932-ben a villamos hálózatát jelentékenyen ki­bővítette. Az év végen nyílt meg fő­városi igényeket is kielégítő szaküzlete a Nádor uecán. A Csallóközi Arinen­­tesílő Társulat jelentékeny közmun­kát végzett Gúla környékén és a ka­locsai szivattyútelep építéséi is meg­kezdene az elmúlt esztendőben. Ér­sekújvár székhellyel a Nyílra és Zsilva szabályozási vizitársulál alakult meg. A Csallóközi Ármentesítő Társu­lat az év végén tartotta közgyűlését, mely ismét Nagy Nándor földbirtokost választotta meg elnökévé. A dohánybeváliás roppant csaló­dást hozott a dohánytermeléssel fog­lalkozó gazdáknak és azok feles ker­tészeinek, meri a beváltási árak a leg­alacsonyabban voltak megszabva, úgy­hogy a termelés ügye is problemati­kussá válik ilyen körülmények közöli. Általános panaszok tárgya volt a csallóközi motoros vonatok ügye, ame­lyek főleg léten nem tudják kielégí­teni az utazó közönség kívánságait. A nagyipar vcszteséglisztáján a nagy-lányi lengyárnak beállítása sze­repel, amely hosszú évtizedek műkö­dése után beszüntetni volt kénytelen működését. A háztulajdonosok érdek­képviselete, a Ház- és Telektulajdono­sok Egyesülete tevékeny működést fej­tett ki, sajnos, ebben az évben sem került a lakástörvény a végleges meg­oldás stádiumába és a kötött lakás­gazdálkodás két évtizede tartó korsza­kát lezárni nem lehetett. A közönség minden rétegének az adóügy volt a legnagyobb gondja. Az év közben több adóhátralékosnak út­levélét vették el, amelyet Jaross Andor tartományi képviselő tett szóvá. A fel­szaporodott és reális értékkel nem bíró adóhátralékok leírása ügyében kisgazdák, kisiparosok és kiskereske­dők szociális helyzetének feljavítása érdekében dr. Alapi) Gyula lett javas­latot a larlománygy ülésen, mely azt elfogadta. A helyi ipar körében a kőmíves társulat elérkezett GO. éves fennállásá­hoz, melyet szép házi ünnep kereté­ben ült meg. Az elmúlt évben a ké­ményseprő kerületek beosztása is meg­történt és ennek követ kezűében több iparos és munkás vesztette el eddigi megélhetését és kenyerét. A közgazda­­sági élet csupa veszteségből áll és csak az a remény éltet bennünket, hogy a természet törvényei szerint a veszteségeket jobb esztendők egyen­líthetik ki. ............................................................... — Köszönet. Mindazoknak, kik az Egyetértés Munkásdalárda január 14-iki hangversenyén megjelentek, felülfizetni szívesek voltak, fogadják az Egyesü­­et köszönetét. A Komáromi Lapok újab­ban többször foglalkozott a komáromi kultúráiét né­hány hanyatló jelével. .1 kisváros kulturális életéröl, erhyedésről és ennek újjá­szervezéséről szóló írás fu­tott be hozzánk, egy má­sik kisvárosban élő írótól. Itt adjuk közre azzal, hogy az igazságok mindenütt igazságok! Havas éjtszakák idején, amikor ma­gyar emberek egyformán a négy fal közé vannak zárva, ki'dünösképen föl­vetődik a kérdés: mivel és hogyan tölti a sok szlovenszkói kisváros téli estéit, mit adunk neki és mit kap a kultúrából a hasznavehetetlennek látszó, hosszéi téli estéken, amikor az újság és kávéházi kártyacsaták, csen­des preferánszok és hangos bridzs­­römik után már unottan hajtja álom­ra a lejét. Unottan, mert a kártya, társaság, apró szórakozási lehetőségek körmönfont vegyül ékei nem elégítik ki a magyar kisvárosok lelki szük­ségletét. Tudom, sokan egyszerűen felelné­nek a fölvetett kérdésre: semmit, mert a kisváros a nagyvárosokkal és falvakkal együtt már letargikus ön­megtagadással, nem venné ki részét n kultúrából, amikor a mindennapi fa­lat gondja sokkal élesebben vág a szellem másodrendű követelményei elé, amikor a vidéki villanylámpák sárgán halványuló fényében az em­berek ma talán sokkal fáradtabbak és szomorúbbak, sokkal inkább ön­maguknak élők és követelménynélkü­liek. mint valaha is voltak. Pedig az egyedüli lehetséges kul­in itala j csak a kisváros maradt. Az a kisváros, amelybe hetenként egy­szer érkezik egy máshol három hó­naljjá megunt könyvújdonság, az a kisváros, amely a hangos reklámot hintő, agyonhirdetésezett színházi lap­ból nyeri színházi élményeit és men­talitását a magyar szó színpadi muzsi­kájáról; az a kisváros, amely egy-egy deleklivregényt csak szükségből vesz meg és szükségből ad kézről-kézre. az a kisváros, ahol a helyi egyesületek koszorucskákat rendeznek, de csak el­vétve gondolnak komoly ismeretter­jesztő munkára. A helytelenül nevelt kisváros; ezl ezzel a szóval is leírhat­tam volna. Aki hallott már helytelen gyermek­nevelésről, helytelen éleiről, hely­telen vezetésről, helytelen viselkedés­ről és a »helyteleníti,szó ezerféleképen értékelt és megkülönböztetett fajairól, nagyon jól tudja, mit jelent egy ilyen szellemben nevelt kisváros, mely szinte sír a gyökeréből táplálkozó, szel­lemi ekére váró humusz jajkiáltásai­val: szántsátok, vesselek belém, -bo­ronái jatok, amíg lehet, s amíg parlagi rétté nem vedleni, amit csak néha­napján kaszálhat le fürge emberi kéz. A szlovenszkói kisváros ekére váró parlag, várja a munkás szántóvetőket. Nem az előadások sokasága, hanem az előadások helyhezkötöttsége és az előadók állandóan egyforma személye lelte parlaggá. Hány szomszéd kisvá­ros ki tudná cserélni kultúrértékcil, s hány cselben megszínesedne a köz­mondás: Nemo propheta...« A sze­mélyek cseréje, a tárgykör változatos­­séiga! Ír irodalom minden ágának, szépirodalomnak, a kritikai irodalom­nak, a tudományos irodalomnak hány­féle változatát lehetne vándoreyyeiem­­ként hely rőt-hely re szállítani. Az az elfogultság, amely világnézeti különb­ségeken keresztül hajszálfinom meg­különböztetéssel keresi azt. ami a szlo­venszkói magyar kultúrában hívő és utána vágyó embereket elválaszthatja, hányszor eltompulhatna ... Alapvető hibája korunknak, hogy a nagy földrajzi távolság által egybevont magyar kisebbség nem értékeli a fia­talság jobbanmondva a fiatalos kor szellemét. A középutat kell megtalálnunk, ha azt akarjuk, hogy a kultúra közösen kincsünkké legyen, ha azt akarjuk, hogy a szellem demokráciájával olyan jövőalkoló elemet teremthessünk, amely egyformán minden magyar em­beré. Ez a nagy szellemi közösséy lehet egyedül az irányjelző, de a né­pies iratkákat, az elvont tudományos röpiratokat, a nem mindenkihez el­jutó reményeket, a nem mindenki ál­tal hallható és érthető előadásokat egy középarányossá kell átformálni, hogy mindenből odaszűrjük a jót, ami megfelel a magyarság nemzeti köve­teléseinek és érzületének, de ugyan­akkor és ugyanolyan százalékban meg­felel a kisebbségi életnek és az euró­pai szellemnek. Mert Európa szelleme a diktatórikus elzárkózásokon keresz­tül éppen félelemből épül majd egy szellemi közösséggé, egyforma kultú­rájúi népek és emberek éppen az el­szigetelődés politikáján éh tanulják meg féltve őrizni szellemi kincseiket, s ezédtal minden európai szellemi kin­cset. Az elhantolt szellem mégis áttör az élet hatalmas kenyérburkán, s ad­dig az injekciókat nagyobb adagok­ban kell az írástudó-orvosoknak ki­utalniuk. A szlovenszkói kisváros egyéni sa­játossága, hogy az első őszintén szi­gorú szóra magához tér. A gyengéd ütésre szégyenkezve figyel föl, mert hiszen az ütés nem a lesben álló el­lenség ütése, hanem a szelíd testvéri 3. oldal. Harc a nátha ellen! A legjobb védelem a száj, orr­üreg, és a garat alapos fertőtle­nítése A. L F A mentholos sósborszesszel. Öblítse száját gyakran hígított „Alpa“ szesszel. Néhány csepp elegendő egy pohár vizbe. Az Alpa szesz belélegzése is kitü­nően hat. Permetezzen szét Alpát lakóhelyiségeiben, ezáltal fertőt­leníti a levegőt. Kérdezze meg orvosát! I szó. mely sokszor nem áll. ki a piacok közepére, hogy handabatidával, vad trágársággal keressen ú j igét és régi megtorlást, hanem ott van minden el­rejtett zugban, ott van a fáradtan sár­gálló villanylámpák halk fényében, ott van az öreg iskolapadokban és lel­kiismeretié dagadva, megmozdít egy­­fajtájú embertömegeket. A földrajzi elszóródotlságon túl me­leg gonddal kell őrködnünk egymás szellemi kincsei fölött, s vigyáznunk kell arra, hogy ki milyen magot akar belénk hinteni. Mosolygós arccal ön­magunk jeladását, hitünk és kultúránk lényegété .vagy kevésbbé mosolygóis arccal, s kissé nehezebb munkával régi, bizakodó ember-önmagunkat akik tudjuk, hogy a testvérkéz simo­­gatása a szellem simogatása is, akik tudjuk, hogy nem mindig a velünk egy nyelvet beszélő, mézes-mázosszavá. hízelgő modorú, mindentudó kultúr­­szolgák a mi jóakaróink, akik min­dig tudnak mindent és sohasem ad­nak semmit vagy legalább nem tud­nak egészet adni. A kisvárosok kultúrális helyzete szo­rosan együtt él a falu kultúrájával. Ezért kell felfigyelnünk másodsorban, de nem alárendelt éberséggel a kis­város kultúrájára. Onnan csöppen ki egy-egy gyűszünyi szellemi élet a kör­nyező magyar falvakba, amikor nem­csak a birka ára, a marha élősúlya, és az autón látogató kereskedő érdekli a különben egykedvű népet, hanem föleszmél a maga egyéni életére is. ráismer arra, hogy nemcsak a gazda és a föld szerelmesének szíve dobog Ha megszólal az előszobacsengő, mindig fel­áll, kinéz, kisiet. Mintha várna valakit. A kéregetők már jól ismerik. Egész családot láttam egyenkint felvonulni és a sarkon osztoz­kodni. Édesanyám kérem — mondtam neki egy­szer, ne tessék mindenkinek adni. Nem győzi ezt az ember. Meg aztán olyan sok ezek közt a csaló. Ettől kezdve nem jött be a pénztárcájáért, hanem észrevettem, hogy a szekrény sarkába dug­­dossa a krajcárokat. Kénytelen voltam én is a krajcárjaimat titokban oda rakosgatni, nehogy szétosztogassa a kevés nyugdíját. * A múltkor keservesen zokogva találtam. Mel­lette felborult cekker, körülötte a földön szerte­gurult alma, őszibarack, szilva. Kétségbeesetten faggattam. — Tudom, hogy meny-nyire sze-reted a gyü­mölcsöt ... — szepegte. — Szeren-csére nem vit­tem el mind a p’énze-met. S ellopták. Tíz pengő volt benne... És sírt vigasztalhatatlanul, olyan szívetfájdí­­túan, hogy csak azzal a tíz pengővel tudtam volna megvigasztalni. De honnan vegyem azt a tíz pengőt? Most értettem meg azokat, akik lopni tudnak » családjukért. * Másszor titokzatosan mosolygott. Kérdezget­tem, simogattam, csókoltam, míg végre szégyen­kezve, dicsekedve s mégis könnyes szemmel föl­­«untatta a két kezét, amire megilletödve hajtot­tam a számat. A hatvanöt esztendős édesanyám modern nő lett: kimaniküröztette a körmeit. De nemcsak az ö valóságos énje amit eddig nem is ismertem — kezd kibontakozni előttem, hanem az emberekkel is lépten-nyomon meglepetés ér. A múltkoriban együtt mentünk vacsorát vásárolni egy hentes üzletbe. Én hiába furakodtam, visszalöktek, hiába kiabáltam el a fejek fölött, odajött az anyám s a tömött sorok szétnyíltak előtte, a segéd letette a félig szelt son­kát s'tíz deka tepertőt keziccsókolom -mat nyú j­tott át neki. * Vagy a. villamoson: a kalauz fölsegítette s utat vágott neki a szorongok közé. Többen föl­álltak. Nem is tudtam, mit csodáljak jobban, az embereket-e, vagy anyám sugárzó, mégcsak öreg­nek sem mondható, hófehér arcát? $ Ez is villamoson történt. Rokonlátogatóba mentünk. Mindenáron rám­erőszakolt öt pengőt az átszállójegyekre. — Elég lesz? — kérdezte. Aztán mosolygó tekintetével végigsimogatta a mellette ülőket, a házakat, az utcát. — Mondd csak fiam — fordult egyszerre hoz­zám, — Ilonkáék messzebb laknak, mint amenv­­nyire tőlünk otthon az új templom van? Mikor este. tíz órakor hazafelé döcögtünk, arra gondoltam, hogy anyámat a sok beszéd, em­berek, mozgás mennyire el szokta fárasztani. •— Nem fáradt, édesanyám? <•— Nem, kedves fiam. És úgy nevetett a két tiszta kék szeme, ahogv rám nézett. Rettegve gondoltam az utolsó napokra, amit nálam tölt. Sóhajtozás, sírás s a vonatindulás elölt a semmitmondó dadogás, vagy a fájdalmas csönd. De nem volt semmi. Csöppet sem volt forróbb az ölelése s csókja, mint amikor regge­­lenkint a hivatalba mentem. Sji Pedig a pályaudvarra menet nagyon megbán­tottam. S biztosan tud is róla, mert ő mindent tud, megérez rólam. Mikor az autóbuszra felszállottunk, anyámat a leghátsó székre ültettem. Nekem már csak mö­götte, a pádon volt helyem. Szembe velem egy roppant csinos nő ült. Anyám minden percet ki akarva használni, hogy lásson, féloldalt s ké­nyelmetlenül, bizonytalanul ülve a rázós alkot­mányon, valamit beszélt hozzám. Bárhogy igye­keztem, a nézősíkomba nem esett bele egyszerre ő is, meg a szembenülő nő is, aki pedig már viszonozta is a pillantásaimat. S azt sem akar­tam, hogy anyám észrevegven valamit. Édesanyám kérem, tessék egyenesen ülni, mert így nagyon kényelmetlen, — mondottam ne: ki s most már zavartalanul néztem a nő szeme közé. Anyám szót fogadott nekem, pedig biztosan nem is akart kényelmesen ülni, pedig biztosan megérezte a hátamögötti szemjátékot. Biztosan arra gondolt, hogy ő már elutazóban van, engem pedig marasztal, vár itt a fiatalságom - - az élet, amiben, bárhogyan sietek is a nyomába, mégis egyre-egvre távolodom —- inég tőle is...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents