Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-06-16 / 48. szám
1934. junius 16. »KOMAROMILAPORc 9. oldaí. Hanyag Ferkó. Csöngetnek az iskolában Felállnak a gyerekek. Imádkoznak szép csendesen, Azután hazamennek. Egyik csoport jobbfelé megy, A másik meg balfelé. Ezek között van a Ferkó, <) is megy hazafelé. Hazaérve hanyag Ferkó, Ledobja a könyveket. Ráérek tanulni . Mondja. Inkább játszani megyek. Egész estig játszadozott, S mikor sötétedni kezd. Akkor szépen kapja magát, És nagy vígan hazamegy. Otthon mondja a papája: Mért nem tanulsz te gyerek U Akkor mondja papájának: Tudom már a leckémet! Másnap ott az iskolában, A tanár xir felhívja, Egy szót sem tud a leckéből, S bent is már a szekunda. Azóta a hanyag Ferkó, Első dolga a lecke. Mindig szépen megtanulja, S van is most már egyese. Munka László. Pozdorja, A tanyán százával hamzsegett a baromfi: csirke. liba, kacsa, pujka. Külön óljaik voltak, külön tojóhelyeik. Minden este gondosan beterelték valamennyit és bezárták. Az udvaron két kutya is vigyázott arra, hogy tolvajkéz ne férjen hozzájuk. Mégis baj volt minduntalan. A közeli erdőből menyét, görény, róka lopózott az ólakhoz, valóságos aiagutakat vájtak magoknak s azokan át hordták el az aprójószágot. Minden éjjel riadalom volt valamelyik ólban. A. pujkák vészjóslóan öblögették torkukat; ludlud-lud lúd! — Ezen módfelett felháborodtak a ludak és visszakiáltották:- Rá-fo-gás! Rá-fo-gás! Persze a kacsák sem maradtak nyugodtan és azt hápogták: —Csak-csak-csak! De a kis csirkék közt volt a legnagyobb rialom. — Viszik a pipit! Viszik a pipit! — pityegtéK kétségbeesetten. A kutyák veszettül rohangáltak az udvaron Majd adunk nekik! — ugatták szüntelenül. — Majd! Majd! De a menyét vagy a görény akkor már vitte az áldozatát. Megesett, hogy kóbor cigányok vetődtek a tanya felé és kilesték az alkalmai. Éjjel leitatták pálinkáskenyérrel a kutyákat s vitték, ami a kezük ügyébe került. Bagoly, szarka is megszedte a vámot a baromfin és a tanyabeliek már nem tudtak miképpen védekezni a sok csapás ellen. Ekkor került Pozdorja a tanyára. Skót juhászkutya volt, izmos, erős hatalmas. Vörhenyeges, göndör, hosszú szőr fedte testét. Amikor megjött, körülszimatolta a család tagjait, aztán y gazda elé kuporodott. Te vagy a legidősebb, neked fogok engedelmeskedni, — volt a mozdulatában. A gazda mindenkit bemutatott neki, aki a tanyához tartozik, és azontúl idegen csak úgy léphetett be a tanya udvarára, ha Pozdorja megengedte. Nem ugatott, nem lármázott, hanem egyszeribe a torkán volt annak, aki be akart lépni. Ha a gazda azt mondta: Engedd be! — akkor szó nélkül elfordult. De mindent szemmel tartott, megvigyázott. Már első éjjel megtépte azudvarbeli kutyákat, amikor lármát csináltak. Minek lármáztok, csacsik, amikor okosabbat is csinálhattok! és jól elagyabugyálta őket. Maga meg kiugrott a kerítésen, mert rókát szimatolt. De rókakomának nem igen volt ínyére ez a találkozás és sietve kereket oldott, mielőtt Pozdorjával megismerkedett volna. Rividesen rendet teremtett. Végigszaglászta az aiagutakat és megtudta, hogy miféle uraságok járnak ide peesenyézni. Aztán lesbe állt és sorba csípte cl a menyétet, a patkányt, a görényeket. A gazda oda volt az örömtől.- Ez aztán kutya! Nem adnám száz aranyért ! Pedig nem volt vadászkutya, csak a békét, a rendet szerette. Az udvaron, ha a béresek egymással veszekedtek, Pozdorja morogni kezdett. És ha netán verekedésre került volna a sor, egykettőre köztük volt, a két hátsó lábára állt, közéjük dugta a fejét és megmutatta nekik a fogát. Az egyik béres egy ilyen alkalommal haragosan félrelökte. De meg is bánta. A következő pillanatban Pozdorja fellökte, hogy elzuhant, mint valami zsák, rálépett a mellére és kevés liíjján nagy baj lett volna. A gazda szavára hagyta csak ott a bérest. No, nem is izgágáskodott többé a kutya előtt! Persze a lakásba is szabad bejárása volt. A gyerekek becézték, játszani szerettek volna vele, de Pozdorja csak elhúzta az ajkát, mintha mosolyogna és nem játszott. Amúgy mindent eltűrt. Hanem, ha a gazda, vagy az asszony megszidta a gyerekeket, akkor morogni kezdett és a jelenlétében sekit sc voll szabad megütni. Nem tűrte a tettlegességet senki részéről. Egyik éjjel, amint a tanya körül inspekciózott, idegen szag ütötte meg az orrát: cigányok vertek tanyát az erdőszélen, alkalmasint azzal a szándékkal, hogy valami alkalmas baromfit elemeljenek emlékbe a tanyáról. Pozdorja egy bokor mellé húzódva figyelt. Az orra izgatottan mozgott, a szeme a sötétséget kutatta. Jó idő múlva két alakot pillantott meg. A tanya felé közeledtek. Pozdorja egészen a bokor mellé lapult. Az egyik alak felkapaszkodott a kerítésre s az udvarbeli kutyáknak fütyült. Azok ugattak egy sort, aztán falatozni kezdték az idegentől kapott pálinkáskenyeret, kikkor a másik is fölkapaszkodott a kerítésre. De a következő pillanatban úgy felordított, mintha pokolbeli ördög verte volna beléje a villáját: Pozdorja harapott a lábikrájába! A második cigány ész nélkül ugrott 1c a kerítésről és menekülni akart. De Pozdorja utánavetette magát s jó! megszántogalta annak is a bőrét. No, jajgatott is a két cigány, hogy az egész erdőt fölverte a hangjával! Hanem ettől kezdve hol itt, hol ott, egyre talált a tanya körül jóízű falatokat a földön. Gyanakodva nézegette őket. mert hogy is kerül ide étel, amikor odabent annyi az ennivalója, amenvnyit csak kíván? Nem volt falánk, de egyszer mégis megkóstolt egv sonkacsonlot, amelyen jókora bőr fityegett. Hanem keserű volt nagyon. Ott is hagyta, csupán egy falásnyit nyelt le belőle. Ettől is igen beteg lett, mert az a keserű valami: méreg volt. Napokon át csak bevert, mintha jártányi ereje se volna, a szeme előtt víz káprázott. folyton le kellett hunynia. Éjjel, persze, nem tudott őrködni A gazdája bekocsizott vele a városba az állatorvoshoz. az adott neki orvosságot, amitől hamarosan meggyógyult. Egy hél múlva megint a régi volt. Hanem a cigányok nem felejtették el a Pozdorjától kapott ajándékot és ha méreggel néni tudták eltenni láb alól, mással próbálkoztak. Egy éjjel megint odakerültek az erdőszélre és a kutyái lesték. Pozdorja megszimatolta őket s ügy lapult, mint valami nyúl. Ä szél egyre közelebb hozta az idegen szagot, de Pozdorja hiába erőltette a szemét, nem látott egy teremtett lelket, se. csak valami bokor közeledett feléje. Szokatlan dolog volt ez, s kissé meghökkent. Hanem aztán észrevette, hogy a közeledő bokor árasztja magából a szimatot. Hátrafelé csúszott, meri rosszat sejtett. És ez volt a szerencséje. Mert akkor a bokor nagyot mozdult, aztán láng csapott fel belőle, puskagolyó süvített el Pozdorja füle mellett s utána durranás rázta meg a levegőt. Pozdorja egv pillanatra megbénult, azlán öszszedte minden erejét és akkorát lökött magán, hogy rá esett a bokorra, azaz azokra az ágakra, amelyeket a Jesipuskás cigány magára kötözött. A cigány nem ért rá újra tölteni, sikoltott kettőt s ott vergődött Pozdorja alatt. Pár perc múlva a kutya az égnek vetette a fejét és üvölteni kezdett. Az üvöltésre fölserkent a gazda, puskát fogott s úgy szaladt ki a tanya elé. Akkorra már csak azt látta, hogy négy ember cipeli futva az ötödiket az erdő felé. Pozdorja utánuk üvöltött, és ha a gazdája felé fordult,, barátságosan rázogatta a farkát, mintha azt kérdezte volna: — Jól csináltam, gazdimon? Zsuzsó Meseországban. Teringettét, micsoda zsibvásár! toppant be anyu a fenekestől felforgatott gyerekszobába. Zsuzsó rákveres ábrázattal ballagott a kuckóba. Tudta jól, hogy elébb-utóbb odakerül úgyis, be sem várta llát anyu mondókáját, szedte sátortáját s hátat fordított az egész keserves világnak. Nem úgy kislányom — fogta kézen anyu — előbb rendet csinálunk. Hát bizony az nem volt könnyű munka, eltartóit jó óra hosszat. Egymás hegvén-hátán pupozódott Zsuzsó egész népes birodalma. Sári baba pőrén fagyoskodott a ládafia mélyén, selyemrokolyája meg gombóccá gyűrve lapult az ágyacskája alatt. Jancsi huszár is bej be siralmas képpel kacsintgatott a világba. Féllábbal beszorult őkelme a polc mögé, zsinóros dolmányán meg egy szál rézpitvke fityegett, a többit tudja Isten, tán a föld nyelte el. No, a képeskönyv polcról nem is beszélek, meg arról a teméntelen tintapocáról, szamárfülről, irka-firkáról, ami csúffá pocsékolta Tündér Ilona, Hamupipőke és Dörmögő Dömötör bátya pingált ábrázatját. Ejnye, ejnye — hajtogatta anyu, amint sorra vette a ronggyá tépett holmit s homlokát egyre sűrűbb ráncokba szedte. Zsuzsónak sírásra görbült a szájacskája. Akkorákat sóhajtott, hogy a kőnek is megindult volna a szíve. Sóhajtozott még akkor is, amikor esteli imádság után anyu betakargatta! s eloltotta az ágacskája fölött égő karos lámpát. ....Arra eszmélt, hogy tulipántos, cifrán faragott kapu csengőjét rángatra. Kitárult a kapu két szárnya s lengö-szakállas vén ember tessékelte beljebb. Zsuzsónak nagyot dobbant a szíve, akkorát, hogy majd kiugrott a melléből. Aranyfa lombja, ezüstbokor sátra integetett felé széles árkon-tulrót. Tágas mezőn temérdek nép kacagott, kergetőzött: tündérfiak, törpék, óriások, sellők s vígan hancúrozó állatok serege, Mackó bátya, róka koma, Kacor, a csizmás kandúr, kikent, kifent bajszosán, ki győzné felsorolni valamennyit. Nosza, szedi lábát Zsuzsó, rohanna, igyekezne Meseország kellős közepébe: Hopp megállj! — ragadta vállon a kaputartó vénség — Meseország pitvaráig eljutottál könnyen, ám most jön a nehezebbje. Okulárét tett a szemére Meseapó, öreg bőrkötésű könyvben lapozgatott. — Sári baba! — rikkantott, s hívó szavára takaros, csipkekötős kisasszony tipegett elő. Megállt a széles árok hídján s fitymálva mustrálta ZsilZSÓt. ; . i " 1 Bemehet-e gazdád Meseország kellős közepébe? — kérdez iaz öreg. — Nem! — vágja rá Sári — nem mehet be, mert bizonyosak eltépné selyem rokolyámat. Jancsi! —• bökött a nagykönyvbe apó s bokázva, hetykesapkásan deli huszár toppan elébe. — Bemehet-e gazdád ... Nem! — vágta el a legény apó mondókáját, nem mehet be. mert bezzeg letépné cifra pitykéiinet. Tündér Ilona. Hamupipőke! — kurjantott az öreg s szépséges királylány, piskótalábú hajadon sieletl Meseország. Nem, ne ereszd be, — ingatták riadtan fejüket, Zsuzsó megpillantván, bizonycsak megtépászná aranybajunkat, foltot ejtene patyolat köntösünkön. Dörmögő bátyát kérdezni se kellett: Kerülj csak a mancsom közé! — emelte magasra a meggyfapipaszárat -— elhegedülöm a nótádat. No. lelkem, - csóválta fejét Meseapó — hát csak szedd a lábadat szaporán, tágasabb odakünn. Egy-kettőre ki penderítette a kislányt Meseország kap úján. Szégyenpír égette Zsuzsó arcocskáját, futott volna messzire ki a nagyvilágból. Könnyben ázott pillája akkor is, amikor hajnali napsugárnyilacska költögette álmából. Attól fogva mintha kicserélték volna, rendes, jámbor kislány lett garázda Zsuzsiból. Minden éjjel vígan lakozik Meseország, Álomország selyemzöld mezőin.
