Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)

1934-06-09 / 46. szám

Mióta fúj a szél ?

Nagy napra virradtak Zsuzsi káék. Kirándultak a hegyek közé. Nines ennél nagyobb gyönyörűség városi ember számára.

A Nap állása délelőtti 10 órát mutatott. Éppen sziklákkal teleraggatott hegyoldalnál, tartottak, mikor Zsuzsika édesapja kiadta a jelszót:

— Itt megpihenünk, tízóraizunk.

Senkit se keltett biztatni se a lepihenésre, se az evésre. Ahogy az egyik szikla árnyékában helyet foglaltak, a mindig kíváncsiskodó Zsuzsika már is megkérdezte:

Édesapa, mi ennek a hegynek a neve?

Viharhegy, - volt a rövid felelet.

Milyen furcsa elnevezés, toldotta meg a kérdést Zsuzsika.

Amig itt pihengetünk, szólt az édesapa. elmondom szívesen, honnan is kapta ez a hegy a nevét. Hanem amíg beszélek, közbe ne kotyogjon ám senki.

Valamikor sokezer esztendővel ezelőtt, itt élt a földön Idő-apóka, tizenkét gyerekével. Rájuk bízta a jó Isten az időjárás igazgatását.

Mikor azonban ezer esztendők múltával Időapóka betegeskedni kezdett, a jó Isten felrendelte az egész Idő-családot az égbe. Váratlanul hurcolkodniok keltett. Fiai segítségével sikeresen fel - cipelt minden elképzelhető és szükséges bútordarabot, szerszámokat, időcsináló műszereket, kalendáriumokat, könyveket.

Csak három hordót felejtettek a földön, ésa Magashegyen, az Idő-palota kertjében, ó darabig bántotta is Idő-apót a nagy feledékenység és sokáig emlegette még odafent is, de pár száz év elmúltával mégis csak beletörődött.

Már teljesen meg is feledkezett volna róla, mikor a következő furcsa dolog történt a földön:

Hatalmas társaság rándult fel a Magashegyre. Bolondos jó kedve volt a társaság aprajának, nagyjának. A leányok, fiúk alig fértek meg a bőrükben.

Ahogy nézegették, vizsgálgatták az egykori palota romjait, egyszeresük felkiáltott az egyik kisleány:

— Nini, itt egy hordó! De le van zárva.

Odacsődültek mind, ahánvan voltak. Nézegették. tapogatták a penészedő, vénhedt hordót.

Ahogy tűnődtek, hogy mitévők legyenek vele, pár lépéssel odébb felkiáltott ám egy másik kisleány is:

Lelkem, édesanyám, iít is van hordó! Nem is egy, hanem kettő. S mind a kettő nagyobb a másiknál. Ezek is le vannak zárva.

Most lett csak nagy ámulás, bámulás, tanakodás. Sokáig tűnődtek már, mikor az egyik nagyon türelmetlenkedő asszony azt mondta:

— Hallják-e, kedves mindnyájan, itt az én uram, annak lakatos a mestersége, majd felnyitja, hiszen a szerszámait is magával hordja.

Lakatos uramnak nem sok bíztatás kellett. Fogta a vésőt, kalapácsot. Egv-két erőteljes ütés s máris kezdett engedni a legfelső abroncs, lazult a fedél a legkisebb hordón.

Ahogy szófogadóan kinyílott, sokan elszaladtak, mások még közelebb furakodtak. Ahogy a fedél teljesen kitárult, csodálatos, langyos szellő tolakodott ki a hordóból. Ömlött, szárnyaskod olt a langyos, üdítő szellőcske megállás nélkül.

Az emberek módfelett örvendeztek, mert hisz közölök még senki sem ismerte a melegcsókú szellőt.

Ha már a legkisebb hordót felnyitottuk, nyissuk fel a középsőt, — sürgették a dolgot a kíváncsiskodók.

Lakatos uram szakasztott úgy tett. mint az elébb. Egy-két csattanás, puffanás s felengedett a hordófedél.

Erre aztán elképedt a vidám társaság! Olyan erős szél süvöltött ki a hordó torkán, hogy a leányok kezéből kicibálta a virágcsokrot, összekuszálta szépen megfésült hajukat, az emberek fejéről levagdalta a süveget.

A kiránduló társaságnak nagyobbik fele jónak látta azonnal kereket oldani. Az ördöngős, ezideig sohasem észlelt levegőmozgás megfélemlítette őket.

Valahogy igazuk is volt. Mert amikor a legnagyobb hordó fedele pattant, elbődült a szelek legvadabbja: az orkán.

Úgy üvöltött, mint ezer éhes oroszlán és zúzott, tört, rombolt, mint százezer megdühödött elefánt. A fákat gyökerestől tépte s csapta át egyiket a másikon. A patakból kikorbácsolta a vizeket. A dombokat felkapta és más helyre csapta. A kétségbeesetten menekülő kirándulókat söpörte le a hegyről, akár a legyeket. Nem maradt meg közülök egyetlenegy élő emberfia sem. Egy szálig elvesztek. Csak a három felnyitott hordó él még ma is a Magashegy tetején és felváltva ziidul ki belőlük a szellő, a szél, vagy a szélvihar.

Csak annyit tokiok még mindehhez, hogy éppen ezen a hegyen történt mindez. Ezek a sziklatömbök Idő-apó hajdani palotájának romjai. Csak a neve változott meg Viharhegyre.

Egérlakodalom.

Egér Miskáéknál Nagy ünnep van máma. Készülődnek fiuk Nagy lakodalmára.

Megrakják az asztalt Mindenféle jóval;

Finom ételekkel,

Almával s dióval.

Most megállt egy hintó,

Kilépnek a párok.

M i n dj ár t elkezdődnek A lakmározások.

C iraios megnesze 1 te Ezt az ünnepséget.

Oda sompolygott,

Jó lakoma végett.

Amint megpillantja Az egér menyasszonyt.

Kicsordult a nyála,

És még beljebb osont.

Az egérhad amint A cirmost meglátta, Hanyatt-homlok futott Ki-ki a lyukába.

Otthagyták a sok jót,

De cirmos fitymálja.

Inkább a nászpárra Lett volna étvágya.

Munka László.

Liba Lili fogyókúrája.

Azok voltak csak a szép idők. Az egész napot kint töltötte a liba-legelőn, csipegette a jóízű füveket, amig csak meg nem unta. Kedélyes gágogás közben lesétált a tóra, úszkált, strandolt, élvezte a viziélet kellemességeit. És micsoda kitűnő társaságban. Húszán is lehettek. Mindegyikük fején egyforma rózsaszín festékfolt színesedett.

A szabad életnek akkor szakadt vége, amikor egy széj) napon ki vitték a hetipiacra. Hangos gágogással tiltakozott az önkényes intézkedés ellen, de tiltakozását nem vették figyelembe. Öszszekötözött lábakkal, mozdulatlanságra kárhoztatva feküdt a piac kövein, fiatalabb és idősebb hölgyek vonultak el előtte, emelgették, a pehelytollai között kotorásztak, a bőre színét nézegették, úgyhogy örült, mikor egy idősebb hölgy kifizette és hazavitte.

A piacról a baromfiudvarba került Liba Lili. Száraz, szellős ól volt a lakása, a padlóján szalmát hintettek, hogy puhábban feküdjék, a sarokban friss ivóvíz hűvösödön egy tányérkában, úgyhogy a rabság egészen elviselhetőnek Ígérkezett. A lábáról leoldozták a spárgát, amellyel össze volt kötözve, ezt is örömmel fogadta. Csak az nem tetszett, hogy a szárnytollait megnvirbáták. Irigyen nézte az elsuhanó fecskéket, a csavargó verebeket, ő bizony hiába emelgette a szárnyait, hiába csapkodott velük, nem tudott fölemelkedni. Ebbe is beletörődött. Milyen jó, hogy a természet jóhoz, rosszhoz egyformán tud alkalmazkodni.

Amibe nem tudott beletörődni, a táplálkozásnak új, különös módja volt, amellyel sajnos — már az első napon meg kellett ismerkednie. Kivették az ólból és szakadozott rongyszőnvegre fektették. Fölötte egy szappanszagu szolgálólány, mellette kis teknő, vízbeáztatott kukorica. Belehajtotta a nyakát a teknőbe és mohón falta a felázott, megduzzadt kukoricaszemeket. Eddig nem volt baj. A baj ott kezdődött, amikor a szolgálóleány belemarkolt a teknőbe, szétfeszítette a csőrét és nagy marék kukoricát kényszerített a szájába. Hápogott, prüsszögött, ki akarta adni az ételt, de a szolgáló belenyúlt a torkába és hosszú ujjaival letolta a kukoricát, úgyhogy nem volt mit tenni, le kellett nyelni az adagot. Ez a kellemetlen művelet, sajnos, többször megismétlődött mindaddig, amig csak szundiig meg nem lelt a gyomra. Akkor azután visszaírnék az ólba, rázárták a lécajtót és magára hagyták a bánatával. Szomorúan dugta ki a fejét a lécajtó résein, de csakhamar visszakapta, mert tekintete a kukoricás teknőre esett, amelyre csak elborzadva tudott visszaemlékezni.

A szolgáló másnap újra megjelent, hozta a rongyszőnyeget, a teknől és az erőszakos etetést újból megkezdte. Még meg is zsírozta a kukoricát, hogy jobban csússzék és amilyen rosszindulatú volt, gyűrűt formált az ujjáiből és ezt a szoros gyűrűt kividről végighúzta a nyakán, így kísérte, tolta le a kukoricaszemeket a gyomráig.

Alit csináljak, mit csináljak? - töprengett Liba Lili.

Érezte, mint rakódik, gyűlik, rétegeződik a

zsír a tagjaira. Kétségbeesetten totyogott a többi baromfiak között, dagadó, gömbölyőclő idomaival, irigyelte a csirkéket, tyúkokat, amelyek addig és annyit esznek az elébükszórt magvakból, amig és amennyi jól esik nekik és minden részvéte Kacsa Kálmáné volt, akit csinos, karcsú fiatalemberből 3>ár hét alatt potrohos, szuszogó zsirtömeggé hizlalták. Szép kilátások! A kis lubickoló tócsa előtt szokta reggelenként rendbehozni a tolláit, de ezt a hiúsági műveletet újabban a kerítés tövébe bújva végezte el, nem mert a 'víz tükrébe nézni, mert a ‘tükör napról-napra formátlanabb, kövérebb idomokat mutatott.

A kétségbeesés annyival is nagyobb volt, mert uton-utfélen csa'k a soványkodás, a karcsúság divatjáról lehetett hallani. Erről csipogtak a verebek, erről suttogtak a falevelek.

Amellett a baromfiudvarban a soványság több volt divathóbortnál: reményi nyújtott a mennél hosszabb életre. Megfigyelései során hamar megállapította, hogy amikor a szolgáló, kezében a hosszú késsel megjelenik, mindig a legkövérebb, leghízottabb állatokat ragadja magával. Márpedig Liba Lili a társtalan és szomorú rabságot is többre becsülte a dicstelen halálnál. Jobban szerette magát így egyben, mint aprólékká darabolva rizsben.

Mi tehát a tennivaló, hogy a hízást megakadályozza? Elrepülni nem tud, mert a szárnyait lemetélték. Erről tehát kár beszélni. Maradna a másik, a kellemetlenebb kísérlet: a tervszerű fogyókúra. Az ételadagok lecsökkentése, sok testmozgás, szigorú diéta. És másna]) már meg is kezdte az új életrendet.

Mivel a víz nagyon hizlal, az ól sarkába átütött ivóvizestányért fellökte a csőrével. így legalább nincs kitéve a kísértésnek, hogy igyék. Á bodzafa alatt jókora bokor soványítófüvet himbált a szél. Hősiesen legelte az egész bokrot, nem törődve vele, hogy csikarást kap tőle. A sok testmozgásra való előírást is szigorúan betartotta. Bármilyen jól esett volna a pihenő, százszor is körüljárta a baromfiudvart, lőtotl-futott, Izgettmozgott, mintha galandféreg bántaná. Még az Ólban se volt nvugsaga, ott is tipegett-topogott, míg csak el nem szédült belé. Reggel és este a legnehezebb gyakorlatokkal kínozta magát: emelgette az úszóhártyás lábait, forgatta a nyakát, ha jladozott a törzsével.

A kemény munkának nem is maradt el az eredménye. Most már bátran bele mert nézni a lubickoló-tóesa tükrébe és egyre több öröme telt nyúlánk, fiús alakjában.

Annál jobban bosszankodott a szolgáló. Panaszkodott is az asszonyának:

— Nagyságos asszony, kérem, én nem tudom, mi van a Lilivel. Nem akar hízni. Soványabb, mint mikor tömésre fogtuk.

— Adjon neki több kukoricát.

Liba Lili utálkozva megborzongott. De hiába volt minden rosszérzése, a végzet ellen nem lehet harcolni. ;

, A szolgáló teljesítette a kegyellen parancsot és vad dühvei tömte, gyömöszölte a torkába a kukoricát.

Majd én megmutatom neked, hogy mégis meghizlallak! - fenyegetődzötl.

Meg is mutatta. Liba Lili gömbölyödött, zsírosodott, a járása esetlenné vált, a lélegzete elnehezült és mellben is megerősödött.

Mi lesz velem? Mi lesz velem? — gágogo 11 rém ény e vesz tét ten.

De a női hiúság még ekkor sem veszett ki belőle. Kétségbeesett erőfeszítésre szánta el magát. Elhatározta, hogy amikor a kukoricát a szájába tömik, minden erejével összeszorítja a torkát és bármi történjék is, nem fogja lenyelni, így is tett. A szolgáló hiába feszegette szét a csőrét, nem boldogult vele. De sajnos, nem adta fel a harcot, tovább küzdött ellene. Főzőkanalat hozott és ennek a nyelével tolta, erőltette le a kukoricát a torkába. Liba Lili elkékült. elzöldült, fújt, hörgőit, hogy hallgatni is rossz volt. A szolgáló éktelen kiáltozással szaladt a konyháiba:

Nagyságos asszony kérem, a Lili szemet

kapott!

Az asszonya hátraszaladt a baromfiudvarba és ijedten látta, hogy a dolognak fele se tréfa. Hosszú lúdtollat húzott keresztül Lili orrlyukain, hogy a légcsövébe Kirakodott kukoricaszem eltávolodjék. De ez a gyakran bevált módszer se segített. Lili tovább hápogott, tovább fulladozott.

Vágjuk le. nagyságos asszony, mert elpusztul a kezem alatt!

Félóra múlva már koppasztotlák szegény Liba Lilit. Külön zacskóba gyűjtötték a peheíytollait. külön a többi tolláit és külön a szárnyait toll seprőnek.

Másnap délben ropogós, jóízű liba pecsenye lett belőle.

Ugorkasalátál adtak hozzá tejfellel.