Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-05-12 / 38. szám
1934. május 12. »KOMAROMI LAPOKc 9. oldal. Micu, Maci és a kis csibe. Olyan öröm már régen nem volt a gyerekszobában. mint husvét vasárnapján. Micu és Maci, alig ugrottak ki az ágyból, összekutatták a lakás minden zegét-zúgát, hogy megkeressék a piros tojásokat. A spájzban találták meg, pedig nem is sejtették, hogy a húsvéti nyíil odarejtette a számukra hozott ajándékot. No, nem is volt valami nagy dolog megtalálni, mert aspájzra halk csipogás tette figyelmessé őket. Vadonatúj kosárban ott volt a sok piros, kék. sárga, meg méregzöldre festett tojás, de uramfia, volt ott még valami, ami többet ért a világ minden színes tojásánál. Egy valódi, élő, aranyos kis eleven csibe csipogott a kosárban. Ez aztán meglepetés volt. Ilyet nem kapott senki az ismerős gyerekek közül. Micu és Maci majd szétszakították a kosár fogóját, mert mindegyik egyedül akarta vinni az édes kis jószágot a gyerekszobába, de végre is megegyeztek, hogy — közösen. Anyukám, anyukám, — kiáltották lelkendezve, ide nézzen, mit hozott a nyuszi! Nagy vigyázva megfogták, simogatták, de alig melegedett meg Maci kezében, már Micu vissza akarta venni. Tudod mit, Micu? — mondta Maci fontoskodva, — ezt a kis csibét mi fogjuk felnevelni, egyedül. Te leszel a papája, én meg a mamája. Te keresed meg számára az ennivalót, én meg odaadom neki. Hogyisne, — vont vállat Micu, — hogy nekem semmi közöm sem legyen hozzá. Én is etetem. Jól van, — egyezett bele Maci, — de akkor este én fektetem az ágyba. Mindjárt csinálok is neki egy jó kis hálóheíyet. A baba ágyában fog aludni, jelentette ki. A babának jó lesz a •díványon is. én is aludtam már ott. Nem igaz? A baba ágya jó puha, ott nem fog fázni. És a kis rózsaszín selyem paplannal fogom betakarni... — Nem bánom, — hagyta rá Micu, — én meg tornásztatni fogom. — Megbolondultál? A csibék nem szoktak tornászni. — Honnan tudod? Voltál már te csibe? —- Nem, de "azt Tüdőid“ hogy nem tornásznak. Szamár vagy, torkolta le testvérkéjét Micu. — Nem láttad a nyáron is, hogy miképpen tornásznak? Mikor az anyjukkal járnak, felugrálnak a kövekre, a küszöbre, mikor meg a tyúk leül, felmásznak a feje búbjára is. Hát a mászás nem torna? Ennek a szegény kis árva csibének meg nincs anyja. Hogy tanuljon ez meg ugrálni, kapaszkodni, ha nincs, aki után szaladjon. Majd én vezetem, lelkesedett Maci. Mért? Tán azt hiszed, hogy tyúknak néz? Tudod mit, tépd ki a mama régi legyezőjéből a tollakat, tűzd magadra, akkor talán hasonlítani fogsz a kotlóshoz. Ha ilyeneket mondsz, — mérgelődött Maci. — akkor megmondlak a mamának. Majd ád neked, összerontani a szép legyezőt. — Na, csak ne szaladj mindjárt a mamához, te árulkodós. Mondok mást. Majd én felveszem az indián díszemet, azon sok toll van. — Hogyne. Attól megijed. — Átlói ne félj, majd én kotkodácsolok neki. Azt hiszed, nem tudok? így: kot-kot-kot-kotkodács! — Na, próbáld meg, — biztatta Maci. Micu felvette az indiánjelmezt, amit Pali bácsitól kapott karácsonyra, de bizony a kis csirke nem ment Micu után, pedig úgy kotkodácsolt, hogy a legvénebb tyúk sem különben. Ott tipegett a kis sárgacsőrü. pihés csibe a kosár körül és csak annyit mondott: csip, csip, csip! De olyan élesen csipogott, hogy szinte fájt a fülnek. Látod, rád sem hederít, — türelmetlenkedett Maci. — Mert éhes, — állapította meg Micu. — Inkább szomjas. Szomjas is, meg éhes is. Na várjál, szegény kis buti jószágom, fordult a csibéhez Maci, mindjárt segítek én rajtad. Gyere csak ide, kis csibém, ne félj, ne szaladj előlem, hiszen nem bántlak. Hopp, megvagy!- Ne szorítsd annyira, — kiáltott rá Micu — hiszen összeroppantod. Én? — háborodott fel Maci. Hiszen alig fogom. Na várjál, kiáltott Micu. — Te fogd, én meg majd etetem. — És az asztalon levő maradék kávéba beleáztatott egy darab zsemlyét. Odatartotta a csibe csőre elé, de a kis csibe nem kapott az étel után. Tedd egészen a csőréhez, hogy megérezze milyen finom, —- tanácsolta Maci. Micu odatartotta a csőre elé, de hiába. A csihe csak csipogott.. Jaj, én már tudom, mi baja, — világosodott még Maci agyában. — Hiszen ez a kis csibe még nem tud enni. Mi se tudtunk, mikor kicsik voltunk. Minket is úgy tanítottak meg rá. Ez az ártatlan meg talán éppen előbb bújt ki a tojásból, még azt sem tudja, hogy kell enni. Akkor tartsd egy kicsit szorosabban, — rendelkezett Micu, — én meg megetetem. így. Kinyitom szépen a csőrét és beledugom a falatot. Nem ment. A csőrét csak kitudták nyitni, de az ételt hiába tették bele, nem nyelte el. — Hát persze, hogy nem nyeli le — magyarázta Maci, hiszen még azt sem tudja, hogy nyelni kell. — Persze, — hagyta rá. — No, tartsd csak mégegyszer. így. Mégegyszer kinyitotta a szegény megkínzott állat csőrét és a falatot a ceruzahegyével tolta a torkába. Pillanatra csend volt. A kis csibe fuldoklott, de végül mégis csak lenyelte a falatot. Aztán csipogott még ugyan, de már jóval csendesebben. — Na látod, mily ügyesek vagyunk? hencegett kettőjük nevében Micu. Most, hogy már reggelizett, nem bánom, tedd be az ágyba. Pihenjen egy keveset. Maci beletette a sárga kis jószágot a rózsaszín selyem paplanos ágyba. Retakargatta. Ügy látszik, álmos, — jegyezte meg, mert látod, hogy hunyorgatja a szemét. Biztos egész éjjel aludt, hadd aludjon — felelte Micu és most gyerünk, mosakodni. És lábujjhegyen kimentek a szobából, hogy zajt ne üssenek. Alig várták, hogy készen legyenek a mosakodással. megint lábujjhegyen mentek a szobába. Úgy lopakodtak oda a kis babakocsihoz. Nézel, milyen érdekes, — suttogta Maci. — A hátára feküdt, és a lábát felnyujtja. Az ám, csodálkozott Micu. Nézze, anyu. fordult suttogva édesanyjához, aki a gyerekek után bejött a szobába. — Hogy alszik a kis csibe. A hátára feküdt. — Csak nem, — ijedt meg a mama. De igen, — erősítette Maci. — No. akkor szegény kis jószág elpusztult. — Nem, — vált síróssá Maci hangja, — csak alszik. — Alszik bizony, örökre — vált szigorúra a mama hangja. — Mit csináltatok vele? Maci és Micu szepegve vallották be, hogy megetették, megitatták, meg tornáztatni akarták. Hiszen mindezt csak szeretetből csinálták. És a mama szeme ugyancsak könnybe borult. —- Nem verlek meg. gyerekek, — mondta szomorúan, — mert nem rosszból okoztátok szegénynek a végét, de majd meg kell tanulnotok, hogy helytelenül nem szabad szeretni. A két gyerek nem egészen értette, hogy mit mond az édesanyjuk, de olyan szomorúak voltak, egész húsvéti ünnepek alatt, mintha tudnák, hogy milyen helytelenül cselekedtek... Egér-iskola Zavartalanul éltelj az egerek. Egyre-másra szaporodtak ,űgy hogy már egész kis tábor lakott a padláson, pincében és a ház minden zugában. Különösen az éléskamra volt közkedvelt, innen származott minden jóízű csemege. A víg életet nem zavarta semmi. Macskát még az öreg nagypapák és nagymamák sem láttak a házban, úgy látszik, a háziak nem szeretik a macskákat. De annál több egérfogóról tudtak az öregek. Nem volt olyan szerkezet, amit ki nem próbáltak már, azonban az egerek eszén nem leheted túljárni. Büszkék is voltak ám ők. Ismertek már minden egérfogóberendezést, akármilyen csalafinta is volt az ,az ő eszük is tudott csurni-csavarni. Úgy kiszedték a zsíros szalonnadarabot, vagy sajtszeletet a legkomplikáltabb egérfogóból, mintha az nem csalétek lett volna, hanem uzsonna, készítve valamelyik egérgyomor számára. Egyszer azonban rossz hírekkel jött egyikmásik egér. Mintha macskát láttak volna az udvaron. Aztán a népes családból hiányozni kezdett egyik-másik kisebb, kevésbbé elővigyázatos egér. de hogy hova lettek, nem lehetett megállapítani. A család fejei összebújtak, tanácskoztak, azonban semmi megállapításra nem jutottak. Az egérfogókba nem került közülük senki, tehát más ellenségnek kell lenni a dologban. És mi az egér legnagyobb ellensége? A macska! Az egyik egér, amely híres volt bátorságáról és daliás termetéről, vállalkozott arra, hogy a kisebb egerek számára iskolát fog berendezni, ahol a macska kijátszása és kikerülése lesz a tantárgy. Éljen ,éljen! kiáltották a többiek. Legalább nem fog kihalni a büszke egérgeneráció, ha a fiatalokat kioktatják az élettel, illetve a macskával való küzdelemre. Be is rendezték az iskolát a padlás egyik tágas fülkéjében, úgy ahogy lenn a házban látták. A ház ugyanis a falu tanítójáé volt. Csak persze a padok helyett a földön ültek, a tanítójuk pedig egy ott heverő ócska székre telepedett. Az iskolának nagy sikere volt. Híre ment a szomszédos házakba is és az öregek mindenhonnan elhozták kis egéríiucskájukat az előadásokra. A tanítóegér pedig nagyszerűen oktatta a kicsinyeket Megmagyarázta a macska szokásait, milyen a védekezés ellene, csak ügyes, bátor legyen minden egér, akkor nem hull el egyetlen egér sem a küzdés mezején. Aztán csoportonként tanulmányútra is vezette a kis nebulókat, messziről megmutatva nekik a macskát, ha az valahol látható lett. Egvszerkétszer meg is kergette a társaságot a macska, de nem történt soha semmi baj, a tanítványok jól betanulták a leckét, mert oly ügyesen tértek ki előle, hogy az öregek tenyere tapsra verődött össze, akárhányszor módjukban volt végignézni, hogyan tér vissza őkelme zsákmány nélkül. Nagyszerűen ment minden. Soha annyit nem dézsmálták az éléskamrát, a padlásra felaggatott jóféle kolbászt, oldalast, mint mostanában, még a felaggatott egyik téli csizmának is lerágták már több mint a fele talpát. — Ez így nem mehet tovább, — sírt a háziasszony. — Annyi az egér a házban, hogy nem lehet semmit elől hagyni tőlük. Az éléskamrában úgy ismernek minden helyet, hogy már nem is merek bent tartani semmit. Valamit tenni kell. Ez a macska úgylátszik, lusta, hogy nem íogclossa össze őket. No, majd én megkeresem a fészküket, lesz hadd el hadd! Egyszer aztán a háziasszony tényleg végére akart járni a dolognak. Kikutatta a ház minden zugát, hogy hol fészkelnek a kártevők és így egyszerre legnagyobb meglepetésére a padláson, az egyik elhagyott zugban szembe találta magát egy egész csomó egérrel. Na, lesz itt nemulass! Legközelebb magával vitte a macskát és várt, várt. Gyülekezni kezdtek az egerek, a tanítás megkezdődött. Olyan cincogást csaptak, hogy a macskának, amelyet az asszonya nem engedett ki a hóna alól, csak úgy folyt a nyála. Az oktatóegér pedig épp azt magyarázta, hogjr a macska nem is olyan veszedelmes, ha az egérnek megvan a magához való esze. — A szemnek mindenfelé kell tekintenie, még hátra is. Az orrunk, fülünk is készenlétben legyen, ha portyázásra indulunk, s akkor soha nem lehet martaléka az egér a macská... — Hamm! — és az oktató egyszerre csak eltűnt a macska szájában. így ért véget az egériskola. Pályázatot hirdetünk! Kedves lányok és fiúk! Vége felé jár már az iskolai év, bizonyára mindnyájan remekül tanultatok. Tudom, hogy az irkátok tele van szebbnél-szebb dolgozatokkal, tudom azt is, hogy szeretitek a szép olvasmányokat. Szeretnék most valamit veletek megbeszélni: írjátok le nekem az elmúlt iskolai év legkedvesebb eseményét. Meglátom, mit tudtok. Mártsátok be még egyszer toliatokat a tintás üvegbe, erőltessétek meg szőke, vagy barna koponyátokat s még mielőtt a vakáció széles örömeit élveznétek, tegyünk egy utolsó kísérletet, s lássuk, mit tud a magyar diákság. Pályázatot hirdetünk tehát: Leírandó: legkedvesebb, legérdekesebb élményein az iskolai év alatt. A pályázat terjedelmében senkit nem korlátozunk. A papirosnak azonban csak az egyik oldalára írjatok. A pályázatot 1934. június 5-ig kell beküldeni a Komáromi Lapok szerkesztőségébe. A borítékra írjátok rá ezt is: Gyermekpályázat*. Szép, rendes, olvasható írással írjatok! A három legszebb dolgozatot kinyomatjuk és könyvjutalomban részesítjük. Rajta, fiúk-lányok, ill az alkalom, pályázzatok! Aki verset ír a kérdésről, azt külön megdicsérjük. Második pályatételünk is van: írjátok le a házatok Iáját. Bizonyára mindegyikőtök számára érdekes az a hely, ahol laktok! Vannak kedves személyei, érdekes fekvése, jól eljátszhattok az udvarban, szerettek otthon lenni. Nos, fiúk lányok, rajta: üljetek neki és írjatok le mindent a házatok körül, ami figyelmeteket megragadja! A pályázat feltételei ugyanazok, mint az elsőnél: beküldeni június 5-ig kell. A pályázó nem lehet idősebb 11 évesnél! Kíváncsian várjuk, milyen írók, újságírók lennétek! A pályázat eredményét június közepén hirdetjük ki.
