Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)

1934-04-28 / 34. szám

1

1934. április 28.

»KOMAROMI LAPOK«

9. oldal.

Itt a tavasz...

Itt a tavasz, itt a tavasz, Kisütött a napsugár.

Künn a fákon vígan dalol A csicsergő kis madár.

Én is élek, vígan nézek Elébe a sok gondnak,

Itt a tavasz, hát mit sírjak, A virágok virulnak.

De ha a tavasznak Csak öröme volna,

Nem is lenne teljes A jó Isten dolga.

Ezért hát kell lenni Valami borúsnak,

És ezt köszönhetjük Bizonyítványunknak.

Mintha csak azt várnák, Hogy én belenézzek,

A sok daci-lacik Mind ott leselkednek.

Bár soha se jönne Az a bizonyítvány,

Mely a szorgalomról Igaz tanúsítvány.

Mesemondó Bús Bálint

Élt egyszer, valamikor régen egy hatalmas király. Sok-sok szolga nyüzsgött az udvaránál, még az ölbeli selyemszőrű ebecskét is cifraruhás csatlós szolgálta ki Valamennyi léhűtő között •Mesemondó Bús Bálint állott legnagyobb becsben. Selyempárnán nyugodott, aranytálból evett, dús lakomákon maga a király őfelsége rakta tápárjára a legízesebb falatokat.

Pedig kisujját sem moccantotta Bálint egész napon. Mesét mondott csupán minden áldott este, amikor koronás ura nyugovóra tért. Pihés párnára heveredett a király, bodor felleget eregetett pipájából s áhítatos" csöndben leste, várta Bús Bálint kincses szavát.

Ömlött a szó Bálint ajkáról, mintha csak könyvből olvasta volna. Tudja a jó Isten, honnan szippantotta tudományát. Tündér állott talán bölcsőjénél, avagy boszorkány babonáztameg, annyi bizonyos, hogy értett állatok, füvek, sellők, manók nyelvén.

Úgy látszott, soha ki nem fogy a mesetarisznyája. Hét esztendeje szolgálta királyát, hét esztendő valamennyi napján friss mondókát termett az elméje.

Hogy történt, hogy nem, egyszer csak berozsdásodott az esze kereke.

— Teringettét, — csóválta fejét Bálint — ilyen szégyen se érte még árva fejemet. Sebaj, rántotta meg vállát, — elmondom hát újból Tündér Ilona históriáját.

Hej, de pórul járt a szerencsétlen. Alig potytyant ki pár szó a száján, amikor felpattant a király s szörnyű haraggal csapta földhöz borostyánköves pipaszárát.

— Hitvány szolga, — borzolta a szakállát — pusztulj a szemem elől. Holnap estére olyan mesét mondjál, amilyet soha ember füle nem hallott eddig.

Törte fejét Bálint, csapzottra izzadta üstökét, mégsem jutott eszébe nyúlfarknyi mese sem.

— Felséges királyom, — esdekelt másnap a nagy úr színe előtt, — csak még egy napocska haladékot adjál, bizony megszolgálom jóságodat. Olyan mesét mondok, amilyet ember nem hallott, tündér nem álmodott eddig sohasem.

— Jól van, — mondotta a király — holnap estig várok türelemmel. Ha szép lesz a mese, ezer tallér üti a markodat, ha nem, ebrúdon hajíttatlak ki, beste fajzata.

Étien, szomjan hányódott fekhelyén Bálint. Álom nem jött a szemére, egyre mind kereste, bogozta a szép, legszebb rege fonalát. Rávirradt a hajnal, déli napsugár perzselte orcáját, be is esteledett, mégse termett meserózsát az elméje. Nemhogy rózsát, de még hitványka kórót sem.

Be sem várta Bús Bálint a király haragját, sebtiben 'kilopózott a várkastély kapuján.

Ahogy megy, mendegél, lekókadt fejjel, botorkálva, egyszer csak öreg, ráncosképű anyóka állja útját.

— Hallod-e te legény — szögezi rá parázsszemét, — látom, hogy gondbatyú nyomja a válladat, teregesd ki szaporán, hadd derítsek mosolyt az orcádra.

Elmondta Bálint a keservét töviről hegyire.

— Nov — futott össze a száz ránc anyóka homlokán — ha csak ennyi a bajod, eligazítom én tüstént. Hallottad-e hírét a mesemondó aranylónak?

— Nem.

— Hát csak szedd a lábadat szép öcsém, napkeletnek tartsál toronyiránt. Kerek erdő közepén, kerek tó partján áll a világ legeslegszebb fája. Arany a levele, bíbor a gyümölcse, s esteli harangszóra mesét suttog a lombja. Emberfia meg nem érti szavát, csupán csak Tündérország bűvös gyűrűjével ujján. Imhol a gyűrű, néked ajándékozom.

Aranykarikát ejtett Bús Bálint tenyerébe s már szedte is motyóját, odébb állt.

Ment Bálint, mendegélt napkeletnek, toronyiránt. Látott kerek erdőt, nem egyet, lombos fát is benne, ám egyik sem volt az igazi. Búnak eresztette fejét megint. Lábát sebesre járta, szeme kájmázott a megfeszített nézéstől.

— Óh, bár lefekhetném örök pihenőre — szakadt fel melléből a sóhaj, amint sűrű erdő mélyén, koromsötét éjszakában leroskadt a földre.

Azon percben elnyomta az álom. Piros alkonyfényben izzott az égbolt, amikor felébredt. Valaki, valami suttogott, mesélt a feje felett: kerek erdő közepén, kerek tó partján, bíboralmás faóriás aranylombja. Oda vezérelte áldott koronája alá a gondviselő Isten.

Figyelt Bálint, száját is tátva felejtette, úgy figyelt. Soha világéletében szebb mesét nem hallott, könnye kicsordult, szíve kacagott belé.

Mondjam-e tovább Bús Bálint históriáját? Friss gallyat metszett a csodafáról, elvitte, elültette a király várkertjében. Megnőtt a cserje, sudár törzsbe szökkent s minden áldott napon esteli harangszóra új mesét mondott. Azóta se fogyott ki Bálint a mondókából. Megbecsülték, arannyal, ezüsttel jutalmazták tudományát s száz esztendős korában odatemették fáradt csontjait aranylombos, bíboralmás mesefája alá.

Mitől fél az (jlQfánt?

Egyszer egy fiatal antilop eltévedt a csordától és valahogy nem tudott visszatalálni. Oroszlán kergette meg őket és ő bemenekült a sűrű lelefántfűbe, amely olyan magas, hogy még az elefántokat is jócskán eltakarja. Alig látott lépésnyire a sűrűben és csak jó szimatja s kitűnő hallása vezette egy elefántcsordához, amely nyugodtan legelészett. A hatalmas állatok szorgalmasan legyezgették magukat fülükkel, szaporán eddegéltek és még egymást is alig látták. Ilyenformán a kis antilop váratlanul szembekerült egy óriási elefántbikával.

A kis állat megrettent, noha tudta, hogy az elefánttól nincs mit tartania s már a szüleitől úgy tanulta, hogy az elefántok békés teremtések, nem bántják soha a többi állatot. De ettől az óriástól, amint feléje szimatolt az orrmányával, mégis inába szállt a bátorsága.

— Hát te hogy kerülsz ide, öcsém? — szólt hozzá az elefánt.

Makogni is alig tudott a kis antilop, egyre azt. a mozgó orrmányt s a két rettentő nagy agyart nézte. Csak nehezen nyögte ki végül:

— Eltévedtem.

— Ejnye, ejnye, —■ s az elefánt megcsóválta buksiját — hát hogy lehet az? Talán megijesztett valaki?

— Oroszlán, — mondta már bátrabban az antilop.

— Adta népsége! Hát sose nyughat már az a társaság? Mindig antilopokat hajkurász? — boszszankodott az elefánt. — No, sose búsulj, fiam, majd visszavezetlek.

S azzal megindult a sűrűben, törte az utat, az antilop meg hálásan követte.

Jó darabig mentek az elefántfűben, aztán fák közé jutottak s az elefánt megkérdezte, hogy merre is legelt voltaképpen az antilop-csorda. A kis antilop már nem tudta biztosan megmondani, mert csak arra emlékezett, hogy nagy, cserjés szavannán jártak. Mentek hát tovább. Az elefánt elől, az antilop mögötte.

Egyszerre csak: zsupsz! — valami huppanás hallik, az elefánt megfordul s látja, hogy egy párduc harapja el a kis antilop nyakát. Nosza, elfogja a harag, begöngyöli az orrmányát, előreszegezi az agyarát és mint valami tank, robog a párduc felé. Az se rest azonban, fölkapja a kis antilopot és föl a legelső fára! Ez kellett csak az elefántnak. Átkarolja a fát az orrmányával és rázni, tépázni kezdi, hogy csak úgy recsegett-ropogott, hajladozott.

Hintáit a párduc a fán, keservesen, mert akárhogy is kapaszkodott a karmaival, az elefánt akkorákat lódított a fán, hogy alig bírt rajta megmaradni. No, egyszer aztán: reccs! — hasad a fa, az elefánt húzza lefelé, hogy megkaparinthassa a nyomorult rablót, de annak is van esze, otthagyja az antilopot, bemenekül az erdőbe és úgy eltűnik az elefánt elől, hogy az hiába követi a nyomát.

Elszomorodott szívvel tért vissza az üldözés után az elefánt a kidöntött fához, és nézte a szegény kis antilopot. Nem volt már abban egy fikarcnyi élet se. Nézte hát, nézte és azon törte a

fejét: miképpen állhatna bosszút a rabló párducon? Jól tudta, hogy az efféle ragadozók idő múltán vissza térnek a zsákmányukhoz és különösen a párduc, amely rendesen fára cipeli föl s ott költi el áldozatát, aztán a maradványait is otthagyja, mint valami éléskamrában, hogy legyen későbbre is, amikor újra megéhezik. Ezt elgondolva, lesbe állt az elefánt a fák iszalagos sűrűjében.

Elsőbben néhány keselyű kezdett keringélni a kidöntött fa és az antilop fölött, de észrevették az elefántot s nem mertek közelebb kerülni, megültek hát a fákon. Majd két hiénafarkas vetődött arra, de azokat az elefánt az orrmánya egy intésével elkergette. Estefelé járt már, amikor egy oroszlán bukkant föl: ő is megszimatolta a kis antilopot és úgy gondolta, hogy jó falat lesz vacsorára. Hanem, amikor neki akart állni a kosztolásnak, az elefánt kilépett rcjtekéből és begöngyölt orrmányával ment az oroszlán felé. Morgott erre az oroszlán, hogyne morgott volna, de alkalmasint azt is tudta, hogy ilyen agyarakkal nem jó kukoricázni, hát lassan és méltóságosan visszavonult. Nem sokkal ezután egy kafferbivalycsorda vonult el a közelben: a vízhez mentek. Két bika meg is pillantotta az elefántot, megmegállt, szimatolt is feléje, de aztán tovább vonultak a hatalmas állatok. Még később egy orrszarvú-család sétált arra, apa, mama és a kisfiú. Óriási állatok voltak, szarvuk félelmes fegyver oroszlán, párduc, elefánt és ember ellen is. Az elefánt még a szemét is alig rebbentette meg láttukra, mert nem félt senkitől az őserdőben.

A fák között majmok kíváncsiskodtak, a földön kígyó surrant el. Csönd volt, az elefánt várt.

Ekkor, szinte az orra előtt, egy picinyke állat bújt ki a földből: mezei egér volt.

— Hát ez miféle szerzet? — gondolta az elefánt és meg akarta közelebbről szimatolni.

Lenyujtotta feléje az orrmányát s az egérke kíváncsian nézte ezt a különös szerszámot.

— Hús-szaga van, — gondolta — talán meg is lehetne kóstolni.

És egy gyors mozdulattal beugrott az orrmány lyukába.

A bátor óriási elefánt egyszeribe megborzadt. — Teremtőm, hisz ez valami szörnyűség! — Csiklandozta az egérke az orrmányát, sőt a kis fogait is belemélyítette a »hús«-ba. Nosza, elkezdett az elefánt trombitálni és ha már trombitált, hát táncolt is hozzá. Olyan ugra-bugrálást nem is látott egyhamar az őserdő! Még az alváshoz készülődő fák is mosolyogni kezdtek erre, hál még a majmok milyen ricsajt csináltak a fán.

De nem tréfadolog ez! Elfeledkezett most az elefánt az antilopról, el a bosszúállásról, bőgött, ordított s rohant, mint a veszekedett. Rázta az orrmányát, meg-megállt és a földhöz, a fákhoz csapkodta, ám az egérke csak annál jobban csimpaszkodott beléje.

Végre is eszébe jutott, hogy ezen a bajon már csak a víz segít. Vágtatott hát a folyóhoz és legázolt mindent, ami az útjába került. Aztán be a vízbe, teleszítta magát s jól kifecskendezte az orrmányát, mire az egérke is úgy repült ki onnan, mintha puskából lőtték volna ki.

— Jaj, — lihegte megkönnyebbülten — jaj!

— Mi az, koma? Mi baj érte? — kérdezte a víziló, akit előcsalt az elefánt nagy sóhajtozása.

— Ilyet nem értem még meg, koma, — felelte az elefánt. — Egy akkora kis állat, mint a körmöm fele, csúffá tett, — és elmondta kalandját az egérrel.

A víziló megértőén hallgatta végig az elefánt panaszát, aztán nagybölcsen azt mondta:

— Látja, koma, nem mindig az az erős, aki nagy, hanem akitől félnünk kell.

A fáradt vonal.

Anyuka egy napra elutazott és mikor hazajött, azt mondta, hogy fáradt az utazástól. Klárika csodálkozik:

— Miért vagy te fáradt, hiszen nem gyalog mentél? A vonat lehet fáradt, mert ő cipelt.

Találós kérdések.

Mi az, aminek négy testvére és egy kalapja van?

(•Pdzsy)

Ipádnak, napadnak, három papnak, hat kappannak hány körme van?

(W)

Mindig nyílik, sose virágzik, micsoda?

091ÍV)

Fehér a földje, fekete a magja, rúd szántja, ember hajtja, gondolattal veti be. Mi az?

(sbji)

Mikor legnehezebb az ökör?

(Mikor a lábadra lép.)