Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-04-21 / 32. szám
I 1934. április 21. »KOMAROMI LAPOK«_____________________________9. oldal. Magyar nóta. Hallod-e a régi nótát? Tárogató siratóját, A hegedűk síró lelkét, Honfibú szilaj keservét? Nincsen sehol ilyen nóta, Ily muzsikás hangos bánat... Nincsen párja a világon E nótának, a nótánknak! Most ujjongva szól a nóta, Fordul hangos ropogósra, A cimbalom föl-föl kacag, A két foszlott verő alatt. Víg dal zendiil, pohár csendül, Szép rokolya messze lendül, Táncos perdül, mint az orsó: Ez a csárdás, a toborzó! Dalainkat daloljátok. Soha meg ne tagadjátok. Mert ez a szép, ez az igaz. Minden búra nemes vigasz. Daloljátok, szeressétek, Soha el ne feledjétek. Legszebb virás: a szép rózsa. Legszebb dal: a magyar nóta! összeesküvés Öcsiké eliten Tavaly nyáron a Balaton mellett nyaralt Öcsiké. itt termelte az ő nadselü gondolatait. Ám akár hiszitek, akár nem, akadt két gyerek, aki megirigyelte öcsike dicsőségét. Sankó volt az egyik, Jankó a másik. A szomszéd villában lakott ez a két fiú s mindjárt első nap össze is barátkoztak vele. De hát ez a barátság nem volt őszinte barátság, amint nyomban ki fog tűnni. Igen, szomorkodott szívvel kell tudatnom veletek, hogy Sankó és Jankó összeesküvést forraltak Öcsike ellen. A megdöbbentő eset így történt: Öcsike szeretett egymagában sétálgatni a réten, közben meg-megállott egy kis tavacska pariján, amelyben békák kurultyoltak, libák, kacsák úszkáltak, ^gyönyörködött a békák kuruttvolásában, libák, kacsák úszkálásában s közben csak úgy termettek buksijában a »nadselü gondolatok. Most is éppen a tócsa felé tartott, nadselü gondolataiba mélyen elmerülve s észrevétlenül utána sompolygotl Sankó és Jankó. — Ez a fickó azt hiszi — suttogta Sankó —, hogy csak neki vannak nadselü gondolatai. Hát mutassuk meg neki, mi a »nadselü gondolat. Egy pillanat alatt megszületett a nadselü gondolat. Hirtelen Öcsiké mellett termettek és jobbról-balról közre fogják Öcsikét, Snkó mutat neki egy képet és lassan a tócsa felé mennek. Ott Jankó gáncsot vet neki és Öcsike beleesik a tócsába. A két összeesküvő így is lett. Elővették a képet és mutatták Öcsikének, hogy milyen csuda. — Nadselü! — mondta Öcsike, de csak félszemmel sandított a csudaszép képre, mert valami isteni sugallat megsúgta neki, hogy Sankó és Jankó gonoszát forralnak ellene. — Valóban, nagy sei ü — mondta másodszor is Öcsike, de félszemmel Jankót vigyázta. Hiszen ha vigyázta, nem hiába vigyázta, mert amint éppen a tócsa mellé értek, látja, hogy Jankó négy kézlábra ereszkedett. — Ahá — mondta magában Öcsike — mán tudom, mibe jár az esetek. Hiszen csak várjatok. Endem atajtok megcsúfolni? Villámgyorsan született meg Öcsike buksijában a gonosz összeesküvést megtorló nagyselü gondolat, s épp oly villámgyorsan ugrott Sankó baljára, még villámgyorsabban gáncsot vetett neki a lábacskájával s puff! rápuffant Sankó a Jankó hátára. Persze, hogy Jankó azt hitte, Öcsike puffant a hátára, nagy hirtelen megmozdult, billentett egyet a hátán s csubb! fejjel csubbant az ármányos Sankó a tócsába. — így la, — mondta Öcsike, s mint aki nadselüen végezte a dolgát, sarkon fordult, zsebre vágott kézzel nyugodtan folytatta rendes sétáját, tovább űzve-fűzve nadselü gondolatait. így volt, vége volt, igaz volt. A kis kakas. A kis kakas elhint a nagyok közötl. Hiába erő kö'dött a kukorékolással, rá sem hederítettek. Bánatában nagynehezen fölvergődötl a magas tyúkól tetejére és most torkaszakadtából kukorékolt ... Azt mondja a nagy kakasok egyike:- Ne erőlködj, picikém, ott sem vesznek észre*... Az önfeláldozó méhecske-Egy szép tavaszi délután Katót a barátnője meghívta uzsonnára, hogy megmutassa gyönyörű gyümölcsöskertjüket, ahol a sokféle gyümölcsfa a legpompásabban virágzott. Kató örömmel fogadta a meghívást. Alig várta a délutánt, hogy elmenjen, mert mindig kellemesen érezte magát Juciéknál. Hatalmas kert közepén, szép villában laktak Juciék. Katóék pedig bérházban, ahol bizony még a folyosón se szabad játszani. Kató sietett a leckével, hamarosan megtanult mindent s elindult. Juci örömmel fogadta barátnőjét és hamarosan le is mentek a kertbe, hogy még a délutáni napsütésben játszhassanak a gyönyörű gyümölcsösben. Sorra mutogatta Juci a fákat. Már akkor a cseresznyefa javában virágzott, míg a többiek csak bimbóban voltak. Megálltak egy ilyen teljes virágzásban levő cseresznyefánál és gyönyörködve nézték a virágok pompáját. Amint így szótlanul csodálták a természet remekét, érdekes hangokat hallottak. Zinn, züm, zöm zümmögtek a méhek és serényen dolgoztak a virágokon. Egyszer csak az egyik méhecske lezuhant a földre, éppen a lábaik elé. Könyörögni kezdett, rimánkodott, segítsenek rajta, hogy a kaptárba juthasson. Nagyon megsajnálták a kis méhet, rásegítették egy gallyra és elindultak vele a méhes felé. I [közben a méhecske elmesélte élete történetét. ö bizony királykisasszony volt a bölcsőben, de idősebb testvérei elfoglalták a trónt és őt dolgozó méhnek nevelték. Ö azért megelégedett így is, szorgalmasan dolgozgat, mert szép a munkás élet is. Néha fájdalmasan jajdull fel a méh és alig tudott az ágon ülni. Oly sok virágport gyűjtött kosárkájába, hogy a nagy tehertől esett le a fáról is. Bizony, kis híján, hogy az életét nem vesztette. Amikor a kaptár közelében letették, nagyon megköszönte a kisleányok jószívűségét és azt mondta: »Amiért ilyen jók voltatok hozzám, és nem tapostatok el, én sem feledkezem meg rólatok. Ili van. Kató, ez a kis síp. amikor bajba kerültök, csak fújjatok bele, én villámgyorsan segítségtekre leszek. Juczi és Kató amint búcsút vettek a méhecskétől, egymásra néztek és sehogy sem értették meg, hogy lehetne ez a csöpp méh az ő segítségükre. Gyorsan eltelt a délután, a két jópajtás búcsút vett egymástól. Amint Kató kilépett Juciék kertjéből, szembe jött vele egy rakoncátlan gyerek, aki útját állta és megijesztette.* Egy csúf egeret lóbált egy spárga végén. De Kató nem ijedt meg. Eszébe jutott a kis méh sípja. Hirtelen zsebébe nyúlt érte és belefujt. Abban a pillanatban zümmögés hallatszott. A kis méh a rossz fiú arcára repüli és alaposan megcsípte. A fiú ordítani kezdett és hanyatt-homlok elrohant. A kis méh pedig életi elenül esett a földre Mert a méhek csak egyszer tudnak csípni. Fullánkjukat belenyomják a bőrbe, mélyen s azt onnan nem tudják visszahúzni. Kitépődik vele egész belsőrészük. Kat») sírásra fakadt, annyira sajnálta ezt az önfeláldozó kis állatot. Nem is hagyta ott. hogy az emberek eltapossák, fölvette és hazavitte. Otthon elhelyezte a rovargyüjtöményében. A legszebb helyre tette és aranygombfestékéből érmet festett a kis hős holtteste mellé. Ifjúsági könyvek nagy választékban kaphatók a Spitzer-féle könyvesboltban Komárno-Komárom, Nádor-utca. Veremásó farkasok. Nagy gyász borult farkasország lakóira, mikor az erdőben portyázó farkasok hírül vették, hogy meghalt a Nagy Ordas, a farkasok királya. Egy évszázados fa alatt találták meg átlőtt szívvel. Volt is sírás-rívás a farkasalattvalók közölt, mikor eltemették s a sírásó farkasok befödték sárga avarral. Három hétig tartott a gyász s a három hét múltán összegyűltek egy tisztáson, hogy új királyt válasszanak. Ekkor egy fiatal farkas beszélni kezdett: — Kutyának való élet már a mienk, nem méltó ez szabad farkasokhoz, örökös rettegés és gyász a sorsunk, egyikünknek az apját, másiknak az anyját ölik meg a kétlábú vadászok, most pedig királyunk, a Nagy Ordas esett áldozatul. Nem is szólnék emiatt, hősi halál nem szégyen, de már vermet is ásnak! a kétlábuak s úgy ejtik foglyul a vitéz farkasnemzetséget, mint az egereket. Ez ellen bizony tenni kell valamit.- Bizony tenni kell valamit, — helyeseltek a farkasok. De egyiküknek sem jutott semmi okos az eszébe. Várták, hogy a fiatal farkas találjon ki valamit. Az kisvártatva meg is szólalt: — Ássunk mi is vermet és ejtsük foglyul a kétlábut. Akkor talán nyugtunk lesz tőlük. Eetl erre olyan üvöltés, hogy még a szomszéd erdő fáin is megremegtek az ágak. x\ farkasok körültáncolták örömükben tanácsadó társukat s fiatalsága dacára, királyukká választották. Rögtön koronát fontak egy bokor ágaiból s megkoronázták farkasország új királyát. Az új király pedig parancsot adott, hogy még aznap éjjel ássák meg az embervermet. Bizony, nagy munka volt ez az ordasoknak, nem voltak ők ilyenhez hozzászokva. Hullott róluk a verejték, mint őszi fáról a levél, de hajnalra azért elkészült a verem. Befödték sűrű levelű ágakkal s még földet és avart is hintettek rá. Nincs az az élesszemű ember, aki észrevette volna a vermet. Reggel eljött megnézni az új király, Bölcs Ordas s nagyon meg volt elégedve derék alattvalóival. Az új király és kísérete lesben álltak egy hatalmas tölgyfa mögött s várták a kétlábut. Nem kellett sokáig várniok, kisvártatva feltűnt az erdő szélén egv vadász. A lesbennálló farkasok izgatottan összesúgtak, a vadász gyanútlanul közeledett a veremhez. Mikor odaért, zsupsz betört alatta a gally és rugkapálódzva belezuhant a verembe. Ilyesmi se történt még. A nap is csodálkozva kibújt a bárányfelhők közül úgy bámulta a csodát: vadászt a farkasásta veremben. Bölcs Ordas, a csalafinta király odalépett a verem széléhez s lekiáltott a vadászhoz: — Na, kétlábú koma, hogy tetszik az új lakás? A vadász megakarta ijeszteni a farkasokat s nagy mérgesen visszakiáltott: Ha kimászok innen, sorra lelőlek benneteket! De Bölcs Ordas nevetve szólt vissza: Másszál, ha tudsz! Ezzel otthagyták sorsára a póruljárt vadászt s összegyűltek tanácskozni, hogy most mitévők legyenek. Hát bizony, a farkasok már fenték a fogukat a jó falatra, ezért azt indítványozták, hogy egyék meg a vadászt. De a király mást gondolt. — Haza engedjük, hadd lássák a kétlábuak, hogy mi jobbak vagyunk náluk. így is történt. A farkasok egymásbakapaszkodva lemásztak a verembe s kiemelték a vadászt. Iágyéb se kellett annak, még‘a? puskáját is elhajította, úgy szaladt hazafelé. Nem is látták soha többé az erdőben. A magasság. A sas a fehér és fekete galamb közelében ült. A fejedelmi madár egyszerre csak szárnyra kapott és oly magasra szállt, hogy alig látszott. A fehér galamb nem gondolkodott sokáig, követte a sast és addig szállt fölfelé, míg el nem hagyta az ereje... Amikor fáradtan leért a földre, tétlen társa ezzel fogadta: — Hiába erőlködtél... — Nem erőlködtem hiába, mondta a fehér galamb igaz. nem értem túl a sasi. de inegkö-
