Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-04-14 / 30. szám
1934, április 11. »KOMAROMI LAPOK« A GYERMEKEKNEK. — 9. oldal. T U 0 I. Hol volt, hol nem volt, élt valamikor egy szegény asszony, kinek búbánatán kívül csak egy arany hajú kisleánvkája volt, no meg egy galambja. Azt se tudta, hogy melyikre vigyázzon jobban, mert a kisleányáért rajongott, de a galambját is szerelte. Meg kell hagyni, hogy volt szeretni való mind a kettőn. Évike, ez volt a kislány neve, olyan volt. mint a harmatos, feslő rózsabimbó, nefelejtskék szemében annyi szelídség, jóság világolt, hogy aki belenézett, egyenesen a kéklő mennyországot látta benne. A galamb szép, kékesszürke galamb volt és mindkét szárnyában egy-egy aranyos toll. Azt tartották róla a falusiak, hogy olyankor, mikor egy-egy ilyen tollát elhullatta, a szegény aszszony bevitte a városba, eladta, mert különben ugyan miből éltek volna? Se földjük, se házuk, senkijük a kerek nagyvilágon. Igaz, hogy kevéske kellett mindkettőjüknek, de az a kevéske is jniből került? Ezt találgatták a falusiak és ezt magyarázták a galamb arany tollával. — Tudod, kislányom — mondogatta a szegény asszony Évikéjének, — erre a galambra úgy kell vigyáznod, ha én már nem leszek, mint a két szép szemed világára. Bármily szomorú is legyen a sorsod, nem kell kétségbeesned, amig a kis tubid megvan. Ha nem is mondta volna a szegény asszony, Évi akkor is nagyon vigyázott volna rá. De mikor árván maradt, akkor eszébe jutott az édesanyja tanítása. Mert meghalt a szegény asszony egy tavaszi este. Úgy aludt el örökre ültében, amint éppen a kislánya köténykéjét foltozgatta. Évike csak azt látta, hogy a kis szoba roppant nagy világosságba merül, mintha aranyfényesség áradt volna a mennyezetről. Tubi pedig kitárja szárnyát és elröppen. Ijedten odaszaladt édesanyjához. de. az már nem felelt. Nagyon-nagyon sírt a kislány és félt borzasztóan. Mit csináljon most ő egyedül a nagyvilágban, ki viseli majd gondját, kit szeressen, mikor még a Tubi is elrepült? Jöttek a szomszédasszonyok. — Mi lesz veled, kincsem? — kérdezgették Évit, de egyik se mondta volna, hogy gyere hozzám, kislányom, majd ellakhatsz nálam, felnevellek, ne koplalj, ne fázzál, ne ázzál. Nem mondtak azok semmit, csak sopánkodtak, sóhajtoztak és azt hánytorgatták, hogy hát miből is vegyenek a halott számára koporsót. Nem kellett sokáig tanácskozniok. A falu szélén egyszerre csak befordult egy hatalmas iivcghintó, a bakon királyi kocsis, a kocsi mögött hat huszár, koromfekete díszben. Egyenesen odajöttek a ház elé. Az üveghintáról aranyos koporsót vettek le, abba tették a szegény asszony holttestét, azután olyan némán, amint jöttek, elmentek. Évike hívatlanul követte őket, csak akkor rezzent össze, amikor Tubi hirtelen a vállára repült: — Hol voltál, kis madaram? — kérdezte halkan, de a galamb csak csőrével cirógatta az arcát. Ment. mendegélt Évike a koporsó után, mig Écsak egy gyönyörű palotába nem értek. Aranyfalu terembe vezették, ahol gyémántokkal díszített trónuson öreg király ült. Évike azt sem tudta, hogy miképpen hajoljon meg. Tán szólni sem tudott volna félelmében, de a vállán olt ült Tuba, így hát nem volt egyedül. — Évike, — szólt az öreg király, — neked meghalt az édesanyád. Tegnap küldtem érte díszhintót, hogy tisztességgel eltemessük, mert a te édesanyád az én fiam felesége volt. Szegény pásztorleány volt valamikor, nem akartam, hogy a fiam feleségül vegye. Megátkoztam, meg is fogta az átok, mert ellenséges varázsló hatalmába került. Mit tett vele, nem tudom. Most már, hogy mindennek vége van, itt maradhatsz az udvaromban és ha jól viselkedek rád hagyom a koronámat, mert úgy sincs senkim rajiad kívül. De tegyet kikötök. A galambodtól meg kell válnod. Röpítsd hát útnak, aztán gyere ide hozzám és csókolj meg. Dehogy ment Évike egy tapodtat is. Meg se mozdult álló helyéből, csak sírni kezdett keservesen, hogy bizony ő nem válik meg a galambtól, inkább itt se marad. — Hát ha olyan nagyon szívedhez nőtt az a galamb, — bosszankodott az öreg király, — akkor itt maradhat, de ennivalót nem kap. Megértetted? Évike bólintott, hogy megértette, gondolta, hogy oda adja a kenyeret, a zsebéből, ami nála maradt. De az öreg király, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, így szólt: — De neked sem szabad ám enni adnod... Ezzel el volt intézve a dolog, de Évike bizony titokban mindig megetette a Tubit. Harmadnap azonban feltűnt az öreg királynak, hogy a galamb még mindig él. hiszen az éhségtől már el kellett volna pusztulnia. Maga elé hivatta Évit és azt mondta: — Nem fogadtál szót, tehát megbüntetlek. Éhezni fogsz addig, amíg a galamb el nem pusztul, hogy ne adhass neki enni. így is történt. Elmúlt a dél, az este, másnap, harmadnap, de egy falat 'kenyeret sem adtak Évikének. Évi nem bánta. Ha meg kell halni, hát hadd küldjék az édesanyja után, de amit az édesanyjának megígért, azt haláláig állja. Azt a kis darab kenyeret, ami még a kötényében volt, vízbe áztatta. De nem ette meg. Tubinak adta. És mi történt. Tubi hol epret hozott a csőrében, hol cseresznyét, hol mogyorót, hol mandulát. Hol szedte, nem is sejtette Évi, de hozta egyre a táplálékot. Egy hét múlva feltűnt az öreg királynak, hogy Évike nemhogy sápadozna, sorvadozna, de egyre jobban pirosodik. Rettentő haragra gerjedt. —• Boszorkányságot művelsz, te kislány! — kiáltott rá az öreg király, — hogy a galamboddal együtt éhen-szomjan is megvagytok, azért most megparancsolom, hogy vágd el előttem a nyakát! Több se kellett szegény Évikének. Hogy ő vágja el a Tubi nyakát? Még mástól sem engedné, nemhogy ő maga tegye. — Csúnya ember maga, öreg király — pörölt életében először. — Már, hogy kívánhatja ennek a szegény madárnak a halálát. Nem tett ő se magának, se másnak rosszat. Nem is maradok én a maga udvarában. Maradjon csak magának, csúnya, zsugori, kegyetlen öregember. Ilyen erősen pörölt a kislány, aki még soha életében nem szidott meg senkit és elfordult. Nem is láthatta, hogy az öreg királynak milyen gyorsan simul ki az arca, húzódik nevetésre a szája. Csak akkor fordult vissza Évi, amikor látta, hogy. Tuba az ő válláról az öreg király vállára röppen, de csak egy pillanatig ül meg, azután ráröppen a trónus mellett lévő székre s olt egyszeribe átváltozott gyönyörű királyi emberré. Nagysokára értette csak meg Évi a történteket, de akkorra már annyi idő is elmúlt, hogy gyönyörű liajadonná serdült. Nem egészen úgy volt a dolog, ahogy az öreg király akkor mondta. Azt elhallgatta, hogy mért varázsolták el a fiát. Azért, mert nem volt őszinte az ellenséggel. — aminthogy maga sem tűrte el az őszinte szót. Azért varázsolták el a fiát galambbá mindaddig, amíg akad valaki, aki őszinteségre tanítja. És ez a valaki Évike volt, akinek holnapután lesz az esküvője... Palkó jó diák lesz. Van nekem egy kis pajtásom. Palkónak hívják. Okos, szép, szőke fiúcska. Mindig jól viselte magát, soha nem volt még rá semmi panasz. De mióta iskolába jár, meggyűlt vele a baj. A minap is, ahogy belépek hozzájuk, látom ám, hogy Palkó ott térdel a sarokban. — Szent Isten, csaptam össze a kél kezem — hát nekem ilyen pajtásom van? — Mit gondoltok, Palkó mit felelt erre? Árva szót se szólt, hanem elpirult s pityeregni kezdett. — Nem én vagyok az oka, bácsi — mondta szepegve. — Ezt édesanya parancsolta. Szigorúan álltam meg Palkó mellett. A homlokom is összeráncoltam, olyan szigorú voltam. S ahogy összefontam a karomat, így szóltam hozzája: — Hát talán édesanya az oka? — Nem, bácsi — pityergett tovább Palkó. — Édesanya csak parancsolta. — De miért parancsolta? Mi volt annak az oka, mondjad csak? — Az volt, hogy könyvből nem tudtam olvasni. — Melyik könyvből? — néztem álmélkodva, hol Palkóra, hol meg édesanyjára. — Mutasd azt a könyvet, majd én megnézem. Hátha nem is magyarul van irva! Már azt hittem, hogy Palkónak, az én derék kis pajtásomnak valami német, francia vagy angol könyvvel kell megbirkóznia, mikor egyszer csak kezembe adta szépen az ő elsőosztályos könyvét: az ábécét.- Ez a könyv az, — nézett rám még akkor is könnyes szemmel. Édesanyja csak hallgatott, ült az ablaknál és varrta éppen a Palkó kabátját, mert Palkó szeret mindent a zsebébe gyömöszölni s most is leszakadt a zsebje. Palkó pedig, ami igen valószínű, soha nem látta meg, hogy édesanyja milyen szorgalmas, hanem inkább a játékon járt az esze. Ekkor is, ahogy a könyvet a kezembe adta s elmondta: Ez a könyv az! — már leguggolt a kisvonat mellé s azzal kezdett játszadozni. Rám sem nézett többet. A könyv sem érdekelte már. Sőt még az sem bántotta, hogy én szívdobogva nyitottam fel a könyvet s lapozgattam benne gyorsan, hogy megvédjem Palkót a további térdepléstől. Mondom, Paldkó mindezzel nem törődött, csak a kisvonattal. Hanem bezzeg ijedten ugrott talpra, mikor én elkacagtam magamat. — Ahá, most már értem édesanyát, Palkó, — dobbantottam nagyot a lábammal, — hiszen te nem tudod a leckédet! Palkó zavartan állott meg s ijedten dadogta: — De, bácsi, én... igen... én tudom a leckét ... Égett az arca, akár a tűz s a szemében — úgy láttam — megint megcsillant a könny. De nem fakadt el sírva, mert én leültem s ódahúztam gyöngéden a térdem közé: — Halljam hát azt a leckét, Palkó. Ott olvasd, ahol a tanítóbácsi föladta! Palkó nagy zavarraí kezdett lapozgatni könyvében. Forgatta előre, hátra, hol itt, hol ott nyitotta ki. Végre megállt az első oldalon s ottan kezdte döcögve, akadozva olvasni: — i, ír... u, úr... Négyszer, ötször is elolvasta ezt. Aztán meg(állt s rámnézett. Én is ránéztem. — Ez a lecke? — Ez... De még ez is! — sírta el magát s odamutatott, arra az oldalra, ahol már az a, á betűk voltak. — De még ezt nem tudom! Most már édesanya is közbe szólt: — Igen, mert nem tanultad meg, te haszontalan! A játék előbbre való... A kisvonat, a hintaló, meg az építőkocka fontosabb neked, mint a lecke. Palkó lesújtva, iruló-pirulón állott előttem. Én megfogtam az állát s a szemébe néztem: — így van ez, Palkó? — így! — buggyant ki szeméből a könny s olyan éktelen sírásba kezdett, mintha porolták volna. Tovább nem törődtem vele. Hagytam, hadd sírjon. Odafordultam inkább édesanyjához. —■ Édesanya, kérem, — mondtam jó hangosan, hogy Palkó is meghallja — azokat a játékokat csak tessék becsomagolni, majd én elviszem. Aki rossz diák, annak nincsen szüksége játékra. Édesanya csakhamar behozott egy bőröndöt s abba kezdte belerakosgatni a játékot. Palkó sírva, szepegve nézte s mikor az utolsó darab építőkocka is a bőröndbe került, keserves sírással fogta meg édesanyja karját: — Édesanya, ne adja oda a játékom! Ez már nem a te játékod. Ez már a bácsié. Aki nem tanul, nem érdemel játékot, — felelte édesanyja. — Bácsi, kérem, — kapaszkodott most énbelém Palkó, — hagyja itt az építőkockát, meg a kisvonatot... Jó diák leszek... Megtanulom ezután mindig a leckét... Láttam, hogy nagyon őszintén fogadta meg ezt Palkó, meghagytam hát a játékait. De másna]) megint elmentem hozzájuk s azután még sokszor, hogy kikérdezzem őt a leckéből. Tudja is mindig. Ugv olvas, mint a vízfolyás. És ha biztatom, ne tanuljon már, hanem inkább játszszon egy keveset, mosolygón mondja: Nem, bácsi kérem, sokkal jobban esik a játék, ha előbb megtanulom a leckémet! Aki nem hiszi: csinálja utána.
